Tavasz

Sosem ismert más tavaszt, mint virágosat. Selyemszirmú piros pipacsmező – ameddig csak a szem ellát. Vajszívű nárciszföveny közelebb merészkedve a takaros kis házikóhoz. És a konyhakertben nyílt buja levendula fürtök. Olykor kankalin az ablakpárkányon, vagy közelebb az utcához.

Piros, sárga, kék.

Az esőnek is ugyanilyen színe volt – tavasszal még a felhők is virágokat könnyeztek: pirosat, sárgát, kéket.

Tavasz-szekrényében apró virágos ruhák sorakoztak, gumicsizma (piros, sárga, kék), és a háromszínű esernyő. Alul pasztellmintás díszdobozokban őrizte az elmúlt tavaszok szirompréseit.

Minden nappal egyre korábban kelt, ahogy kelt korábban a nap. Egyre kellemesebb sóhajt lehelt fiatal bőrére. Köntösét nyitva hagyva itta meg reggeli gyümölcsteáját – piros, sárga, vagy kék bögréjéből – a verandán üldögélve, a reggeli elkészítésén gondolkozva.

Grízt készített csipkebogyó-lekvárral. Épp hogy elkészült a reggeli, amikor a férfi – minden napkelténél forróbb – sóhajjal súgta vállára: szeretkezz velem.

A gyerekek pedig meg voltak győződve arról, hogy nekik vannak a világon a leglustább szüleik, a reggelit pedig tavasztündér teszi a konyhapultra reggelente, miként még félálomban rontottak be macikkal, babákkal, játékdömperekkel a szülői hálóba.

Míg mindenki a szépen terített asztalhoz ült, friss csokrot tett az asztal közepére, aztán zuhanyozni indult. A férfi követte. Lopott csókjaikat, elfojtott kuncogásaikat a víz locsogása fedte… Vagy a konyhában dúló életre-halálra menő véres – lekváros – háború. Megszeppenten ragadtak egymáshoz – az ételhez, az asztalhoz, végső soron aztán mindenhez a világon - a gyerkőcök, amikor szembesültek szüleik jelenlétével. A megszeppentségből óriási megdöbbenés lett, miként újabb két ellenség lépett be a csatába: anya győzött.

A takarítás hamar ment: a habos szivaccsal legalább akkora mérkőzést meg lehetett vívni, mint a reggeli étellel…

Ezután bevásárolni indultak. Új füzet kellett, cipő, ebédnek való, és természetesen az év első fagylaltja! Anya három új csatot kapott, a három gyerkőc titokban tűzte azokat a hajába, és akkor még nem tudta: egy piros, egy sárga, és egy kék.

Az ebédet a lányok készítették, míg a fiúk megszerelték a ház körüli javításra váró apróságokat. Ebéd után a legkisebb lány virágot szedett, a nagyobb rajzot készített húgáról, míg apa és fia fociztak. Anya mosogatott. Keze rutinosan suvickolta a szennyest, oda sem kellett néznie.

Nem is akart. A családját akarta figyelni, minden érzékszervével magába lélegezni a tavaszi családját, azt kívánva, bár örökké tartana minden kikelet, minden közös hétvégéjük.

~ * ~

Hangos autódudára riadt fel. Fölötte a piros és a sárga már rég zöldbe váltott. Hunyorgott – mintha kéknek látta volna a jelzőfényt. A pillanatnyi rémület okozta remegés nagyon lassan múlt el, még az út végével sem teljesen.

A temető elé parkolt. Az ég már réges-rég kilehelte magából a tavasz kegyetlen naplementéjét. Az autósülésen négy virágcsokor hánykolódott. Piros, sárga, és kék virágokból összefűzve. Tekintetét a virágokra vetette: halottan hevertek az éjfekete ülésen kókadozva.

Fekete esernyőjével szállt ki az autójából, aztán megkerülve azt fekete kabátjához ölelte a holt színeket.

Nyár

Minden észlelés sajgón mart a szívébe, lelkében erős lüktetést hagyva maga után – akárcsak egy harang: dübörgött egész nap a mellkasa. Nem tehetett róla és ellene sem semmit. Különös érzékenységgel élte meg az évszakváltásokat. Kegyetlen hiányérzetet szült benne az elmúlás betoppanása, mely eltiporta a nagy nehezen megszokott hónapok nyugalmát.

A szomorúság mint izzó láva tolult mellkasából a hasába, ahogy azon a reggelen a nyár fülledt-forró lángnyelve ébresztette. Nehezen lélegezve, kóválygó fejjel ült fel, és a csicsergős, szikrázó, napsárga évszak-ujjongás azonnal torkon ragadta, majd fojtogatni kezdte. Ha nem élt volna hosszú éve már e sikítóan éles érzékenységgel, fuldokló zokogásban tört volna ki, egészen a pánikroham szakadékába zuhanva. De ismerte a tüneteket, ismerte önmagát, ezt a gyomorszorongató melankóliát, és tudta azt is, hogy nem tehet róla és ellene sem semmit. Fájt és kész.

Tapasztalatok útján járt el: minél hamarabb elhagyni a depresszió koporsójaként csábító ágyat, és követni a napi rutint. Akkor is, ha úgy érezte, minden ízületébe karddal hasít a nyár fülledtsége. (Néhány hét, és vége. És megszokja az új évszakot. Túl kell élni…)

Kávé feketén, cigaretta - megfeszített mozdulatok a konyhában, hogy legalább egy vékonyka kenyérszelet pirítóssá süljön. Miközben lelke egyre lyukadt a nyári reggel kacagása alatt. Felnyögött, és a sötétbarna vastag függöny hívogatta, de nem húzhatta be… Ha most elbújik a kegyetlenül vidám derengés elől, sosem lesz túl a változás kínján. Ki kellett jutnia a lakásból, még akkor is, ha a napfény, mint a vámpírokat, elevenen felemészti. Nagyon félt, már előre érezte, mennyire fáj, ha a szív teljes gőzerővel könnyezik.

Úgy döntött, megborotválkozik. Nem akart borosta mögé bújni. Talán a mély víz a leghatásosabb – gondolta –, s ahogy a tükör kettéválasztotta valós személyét a reflexiótól, úgy az ambivalencia a kínzó szinesztéziájától – elmosolyodott: mély víz…

A fájdalom zsigereiben ekkor bizsergéssé csitult, miközben visszasietett a konyhaablakhoz. Ujjai megreszkettek a kilincsen – tudta: ha magára engedi a nyarat, a fényével, hangjával, illatával együtt, bele is halhat… Megtette.

Csupán egy pillanatig tartott, míg a légköri mennyország poklot zúz testében, mert kutyája egyből kizökkentette a magával ragadó kábulatból. Az orra előtt csaholt a pára, ahogy mancsaival a párkányt támasztotta. A dalmata pink volt, mélylila foltokkal!

- Mi történt veled, Benő? Kiskutyám, mi történt veled? - esett kétségbe, és egyből pánikba. A kutya azonban felpattant a párkányra, és a meglepettség erejével visszahúzta gazdáját az életbe.

Nehéz volt megszoknia azt, hogy sokszor mást lát, mint amit a többi ember.

Seggre ült, a kutya beugrott, és eksztatikus örömmel gabalyodott a férfira.

- Ja, csak a nyár! - kínlódott a férfi, öniróniával mosolyogva a saját képzavarán. - Téged bezzeg kiszínez a nyár! Engem meg felnyársal – zihálta elhaló levegővételek közepette. - Úszni megyünk, hozd a lasztidat!

Amikor sporttáskájával kilépett az ajtón, már csak kissé döbbent meg a kutya neonszínben világító kedvenc labdáján, amikor az mindig is fekete volt…

Egész nap kínlódott a tóparton, minden igyekezetét a többi emberre és Benőre irányítva. Családok százai fürdőztek, labdáztak, fogócskáztak úgy, mintha a mennyország szállt volna alá mérhetetlen gondtalanságával.

Már alkonyodott, amikor megbánta az egészet, és erőtlenségtől remegve kénytelen volt elfogadni, hogy a következő napokat az ágyban tölti magára húzva a melankólia vastag paplanját. Felállni sem bírt. Teljesen kimerítette a próbálkozás, hogy olyan legyen, mint a többi normális ember…

Már mindenki hazament, őt és Benőt kivéve. A kutyus békésen lihegett gazdája lábánál.

- Na, gyere, öreg barátom, menjünk – sóhajtott, és már nem bírt a könnyeivel. Öngyűlölettől bosszankodva dörzsölte meg arcát, miközben összegöngyölte a szikrázó narancsszínű – homokszínű – pokrócot.

Ám akkor… Felegyenesedve….önnön poklára a menny zuhant rá: meghallotta a naplemente lágy dallamát, miként a nap aranybarna hidat öntött a nő vállaira. A vízből lépett elő tökéletes bőrrel és alakkal. Az alkony a női alak körül lágy barnává mélyült. Élő festményként haladt az idő, és a férfi egyszer az életben végre kívül élte magát az évszakok fájdalmán. Minden hűs lett, kellemes, és lágyan csillogó.

Megrezzent Benő ugatásától: a kutya krémszín alapon sötétbarna foltossá vált. Mire újra a nő felé tekintett, az már ott reszketett előtte.

- Ne haragudj! De kölcsönkérhetném a pokrócodat, megfagyok! - És nevetett, apró gödröcskékkel az arcán, meleg barna szemekkel. - Ha már kibámultad magad, segítenél? Nem véletlenül nem jöttem ki addig, míg mindenki haza nem ment. Ocsmány vagyok, juss túl rajta, de segíts! - zuhant a mély éjszaka a lány arcára.

A férfi megrázta a fejét, és esetlenül a nő tökéletes teste köré emelte a plédet, lopva újra megnézve minden porcikáját. Amikor a nő magára húzta a takarót, még mindig lesütött szemekkel vacogott – akkor újra megnézhette az arcát is.

- Gyönyörű vagy! Még sosem láttam szebbet nálad!

A nő szemöldök-ráncolva vizslatta ezután a férfit, hogy őrült-e, vagy csak gúnyolódik rajta, mint mindenki. Furamód őszintének tűnt a férfi pillantása.

- Még mindig vacogsz, gyújtok tábortüzet – súgta a férfi teljesen beleesve a nő gyönyörű lelkébe.

- Kérlek ne… Kiskoromban majdnem bent égtem a házban, ezek égési hegek, amiket látsz, ezért nincs meg az egyik fülem, a fél orrom. Ezért áll lejjebb az egyik szemem, és nincs hajam. A testemet inkább nem is részletezem…

Nem értette, miről beszél a nő. Ő egyáltalán nem látta hegeket, a megnyomorodást. Hibátlannak látta, és átölelte, hogy ne fázzon annyira.

~ * ~

Átölelte, hogy ne fázzon annyira – mindig fázott, de azon a reggelen beköszöntött az ősz. És mély szomorúság helyett most valami más bizsergett lelkében: lágy melegség, testét vastag pokrócnak érezte a nő gyönyörű teste körül.

És soha többé nem gyújtott rá, hiszen szerelme valamiért nagyon félt a tűztől.

Ősz

Nagytakarítás. Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Háromrészes ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna, piros és méregzöld mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

A takarítás kezdete az utolsó augusztusi hétvégére esett. Reggeli kávéját kevergetve szemlélődött az ablakban, keresve a pillanatot, amikor a nyár búcsút ölelkezik az ősszel. A hirtelen feltámadó szélben érezte, a vékonyra száradt kórók mély meghajlásában látta, és abban, ahogy a nap épp csak pislákol erőtlenségében. Akkor gyorsan felhörpintette kávéja maradékát, és az ősz előfutárait ünnepelve nem volt rest elkezdeni a szorgoskodást. Sőt, mi több, egész évben erre a pillanatra várt.

A fia évente egyszer látogatott haza, bár az asszony sosem kérdezte meg, miért épp szeptember huszonkettedikén, amikor a karácsony télen van, ő tavasszal, a fia pedig nyáron született. Nem firtatta, hálás volt a sorsnak, hogy évente egy hétvégén ilyenkor újra kettesben lehetnek szüntelen.

Ha lelkesedése annyira meggyorsította munkatempóját, hogy még akadt ideje a kertet is rendezni, akkor a nagy sütés-főzést követően fia mindig a kertben lelt rá rég nem látott édesanyjára.

Életük egyetlen ünnepnapja éjjelén aludni sem bírt. Így aztán még hajnal fél négy sem volt, amikor lepattant a nyekergő rekamiéról. A tegnap előkészített levest befőzte, a húst sütőbe tette, a süteményeket felvágta, a kráflit porcukrozta, aztán mind a megterített asztalra helyezte letakarva. A kertészkedés még jót is tett nagy izgalmának, egyébként csak fel-alá futkosott volna az ablakhoz, aztán a díszpárnák igazgatása után újra az ablakhoz.

Az óriássá öregedett diófa alatt húzta össze az avart, amelyet az ősz színesre festett. Amikor dereka megmerevedett a munka terhétől, megállt pihenni. Az ég felé nézett, és ott látta fiát – a fa ágai közé épített bunkerban még gyerekként. Elmosolyodva pityeredett el.

- Anyu! Anyu! - Gyermekhang helyett azonban mély férfihang szólt hozzá a távolból.

Gereblyéjét azon nyomban elhajítva perdült a hang felé. Fia sietett felé a háztól. Magas volt, jóképű, fekete haját és szemét tőle örökölte.

- Édes, drága kisfiam! - zokogta el magát, és rohant úgy, mintha lába nem is érné a talajt.

- Jaj, anyu, ne fuss már ennyire, még bajod esik! - nevetett a fiú, az ő szeme is meghatódottság könnyétől csillogva, amikor karjába zárta apró, törékeny, idősödő édesanyját.

Hosszú percekig álltak egymás szorításában, belebújva a múlt legvédelmezőbb menedékébe.

- Drága fiam! - Végül az anya húzódott el, hogy szemügyre vegye a fiát. - Fáradtnak tűnsz, és biztos éhes is vagy, gyere, mindent elkészítettem, amit szeretsz! Aztán töviről hegyire kivallatlak! - nevetett szipogva, és sietve magával rángatta fiát, közben minden erejével szorítva a karját.

Beérve a házba, a fiú hosszú percekig, egészen átszellemült mosollyal lézengett szobáról szobára. Az asszony csak figyelte. Komótosan készítette elő az estebédet, nem akarta megzavarni fia múltba-révedését. Amikor aztán asztalhoz ült végre, úgy tett, mint aki nem is leskelődött elérzékenyülve fia minden mozzanatát követve.

- Hogy vagy, anyu? - kérdezte a fiú. Az asszony rápillantott, és majdnem ki is löttyintette a levest, annyira beleveszett fia aggódó tekintetébe. Lerogyott a székre.

- Hiányzol, édesem! Úgy hiányzol! Az életem minden évben csupán ez az egy őszi nap, amikor hazajössz.

- Tudom, anyu. Olyan magányosnak tűnsz, de nem tudok többet jönni. Nélkülem is van életed, lenne! Taníthatnál még néhány órában!

 - Ilyenkor van iskolakezdés – sóhajtotta az asszony –, de nekem ilyenkor van a legtöbb dolgom itthon. Na! Egyél, fiam, aztán teszek fel kávét a kráfli mellé, és összebújunk egy vastag pléd alatt a tiszta szobában. Elmesélsz mindent, ami történt veled egy év alatt!

Így is tettek. A fiú kérte, hogy gyújtsanak gyertyákat, aztán felolvasott édesanyjának a kedvenc kötetéből. Majd ahelyett, hogy ő mesélt volna, az asszonyt kérte, hogy meséljen a gyermekkoráról újra és újra. És így aludtak el: az őszi szél alatt frissen száradt, alma-édes vastag takaró alatt.

Amikor a gyertyák csonkig égtek, ajtózörgés rázta fel a házat, és az asszonyt a fia álom-karjából. Ahogy sietett az ajtó felé, az ablakon kipillantva látta, hogy közel már a reggel. Jó is, hogy valaki alkalmatlankodik, még a végén elkésik a reggelivel – gondolta, miközben halkan kinyitotta az ajtót. A szomszéd öregúr volt.

- Csss! - pisszegte le azonnal az asszony. - Itt van a fiam, még fekszik! Ne dörömbölj! Mit akarsz?

- Tudom, hogy itt a fiad, nem is akarok zavarni, csak eltakarítanám az avart a kertben.

- Minek?

- Ha a napokban nincs rendbe téve, utána már nem bírja a hátad! Észre sem veszed, hogy itt vagyok! Tölts el vele annyi időt, amennyit csak tudsz! - válaszolta a férfi, és azzal hátrament az öreg diófáig.

- Rendben! Később viszek ki neked kráflit! - kiabált a férfi után. - Szegény, megbolondult vénember – pusmogta maga elé –, elvesztette a családját, nincs kiről gondoskodjon… - mondta, aztán indult is reggelit készíteni.

A tiszta szobába még bekukucskált, hogy elnézze egy-pár percig fia nyugodt szendergését, és hálát adott a sorsnak, hogy neki itt van ő – még akkor is, ha csak egy-két őszi napon.

~ * ~

- Jaj, édes istenem – nyögte az öregúr gereblyézés közben –, ennyi levelet! Ez évről évre több munka! Na, itt is vagy, fiam – szusszant térdre rogyva a sírhant előtt.

Öreg, göcsörtös ujjaival még lesimította a maradék levelet, port, apró bogarakat, aztán kabátjából virágcsokrot emelt elő, majd óvatosan a sírra helyezte.

- Napra pontosan tizenöt éve hagytál itt minket, kisfiam - morzsolta könnyeit kézfejére.

- Apu! Miért nem mondod el neki? - kérdezte mögötte a mély férfihang. Anélkül, hogy hátrafordult volna mosolyodott el.

- Biztosan elkészült a reggelid, fiam! Siess vissza anyádhoz!

Behunyva szemét pontosan érezte, mikor marad újra egyedül. Akkor felállt, és a kerti avart a sír fölé púpozta.

Tél

A szüleim nagyon szigorúak – azt hiszem, ez jelenti azt, hogy sok mindent tiltanak meg nekem. A húgomnak bezzeg nem, még sosem hallottam, hogy veszekednének vele, de én nem sok dolgot csinálhatok. Ez sokszor nagyon unalmas.

Minden napunk ugyanolyan. Kelés percre pontosan ugyanakkor, mosdás után pedig azonnal ki kell mennünk a kertbe. Az év minden egyes napján hideg van. A hólepel magassága sohasem csökken. Mindig Susie kel fel korábban, így övé a fürdőszoba; ő már habos, amikor én még csak ébredezem.

Nekem húsz perc után be kell jönnöm a kertből, mert már tanulnom kell. Susie még kicsi, ő maradhat kint, ő tanulás helyett is játszhat.

Mire bejövök, apa autója már nem parkol a házunk előtt. Sokszor kérdeztem már, hogy hova tűnik el minden reggel, és honnan jön haza esténként. Anya válasza mindig ugyanaz: máshol dolgozik. Inkább erről a másholról tanítana, mint arról, hogyan mozognak a földlemezek a jégtáblák alatt. Azt mondja ez fontos, apa munkája meg nem. Minden este velünk van – örüljek ennek, és ne kérdezősködjek folyton.

Szóval anya minden nap ugyanazt tanítja, és nekem mindig ugyanazt kell felmondanom neki: miért mozognak a jégtáblák, mi a következménye, mit kell tenni, hogy enyhítsük a következmények ránk gyakorolt hatását, akár kicsi, akár óriási mértékről van szó.

Néha azt is megkérdezem, hogy a húgomnak mikor kell majd velem tanulnia, de ezt csak nagyon ritkán teszem, mert azzal aztán valóban ki szoktam húzni a gyufát. Egyszer megkérdeztem, hogy vannak-e rajtunk kívül más családok is, de csak egy nagy pofon volt a válasz. A legrosszabb mégis az volt, amikor megkérdeztem, van-e bármi a hó alatt. Akkor apa is megvert, és ott tanultam meg, hogy csak arról kérdezzek, amiről szívesen beszélnek, különben megbüntetnek.

Egy nap azonban nem maradt senki. Senki, aki tanított, senki, akitől kérdezhettem, vagy megvert volna… Apa nem jött többé haza, anyát pedig elnyelte az éppen szétnyíló jégtábla – azt hiszem, mert nem láttam, hogy ezt történt, már csak az új szakadék tátongott felém. Eltűntek. Ketten maradtunk a kishúgommal.

Susie továbbra is jó gyerek volt. Reggelente egyedül kelt, és már kint is volt, mire én előbújtam az ágyból. Tanulás helyett főznöm kellett, mosnom és takarítanom, míg Susie naphosszat kint játszott. A hóangyal volt a kedvence. Feküdt a hóban – bár sosem láttam, mikor simította szárnnyá alakja körül a havat, de az mindig élesen kivehetővé vált kicsi teste körül. Néha úgy elmerült a játékban – főleg ha sokat havazott –, hogy ki kellett ásnom a hóból.

Hosszú évek teltek el így, amikor egyszer csak emberek jöttek. Épp Susie-t kapartam ki a hólepel alól, amikor láttam, elárasztják a házunkat. Annyira megijedtem, hogy mozdulni sem bírtam. Nem is emlékszem, mi történt ezután, már csak arra, hogy máshol vagyok. És ott soha többé nem láttam se kertet, se havat. Fehér köpenyes emberek tűntek fel, majd el. Kérdezgettek, de semmire sem bírtam válaszolni. Kérdezni pedig én nem mertem, hiszen az bizonyára büntetést vont volna maga után. Ám iszonyúan hiányzott Susie. Nem tudtam, hova vitték, és miért.

Néha elvittek egy olyan terembe, ahol még több ember volt. Azokon nem fehér köpeny volt, hanem fekete öltöny. Apu viselt ilyesmit mindig, ha dolgozni volt. És csak kérdezgettek és kérdezgettek, de nem értettem, mit akarnak tőlem. Egyik este álmomból ébresztettek. Az a fehér köpenyes volt, akit a legtöbbször láttam. Susie-t emlegette.

- Ben! Tisztában van a ténnyel, hogy hajnalban ki fogják önt végezni? Tudja, mi az a villamosszék? Tudom, hogy mélyen belül, Ben, érti, hogy mi zajlik maga körül… Csak egy szót mondjon! Tudnom kell, miért tette ezt a családjával! Mi történt Susie-val?

- Hol van Susie? A kertben van? Hóangyalt játszik? Én miért nem maradhattam vele?

- Susie még újszülött volt, Ben, amikor meghalt. Miért ásta ki? Miért ölte meg a szüleit? Mi történt?

- Nem halt meg! Csak mindig hóangyalt játszott! Vele akarok lenni! Hol van?

- Értse meg, hogy meghalt. És hajnalban ön is meghal, ha nem kezd el beszélni. Ez az utolsó lehetősége! Gyerünk, Ben!

~ * ~

- Mondott bármit?

- Hogy Susie-val akar lenni.

- Akkor talán mégis érti, mi az a villamosszék...