Az időkapukat nem bizsergette többé áramvonal. Az időutazók pedig igyekeztek a torzító időt megörökítő kapszulákat megsemmisíteni; a gerilláknak már csak egy túszuk maradt. Mind kutatók voltak, fiatal talentumok, akiknek fantazmagóriáktól elsüketült szürkeállományuk most patakokban ontotta a bút, és a kilátástalanságot, s akik nem voltak már közöttünk; még angyalként is meg akartak halni.

Feloszlatták a szervezeteket, a világkongresszus nem ül többé össze. A harmadik világégés most megtanítja, milyen értéke van a fának és a kavicsnak.

Rendületlenül robbannak a bombák, kivétel nélkül vesznek el ifjak és vének, gótikusan építi fel citadelláját a gombafelhő, s fonja körbe vöröslő gyarmatát a hamu. A japán birset a sugárzás félbe olvasztja, Brahman is kettős fejedelemmé válik, a Szabadság-szobor fáklyája, s palástja valós lángokban áll. Mind a holokauszt áldozatai vagyunk, s mi tettük semmivé a lehetőségeket, s nincs már semmi, csak a nihil sorstalanság. Oly sok lobbi és kapzsiság, Bábel tornyát lakó dinasztiák eképp ástak sírgödröt. De ezt jól tudta a tudomány, hogy eljön. És a Mississippi fedőnevű űrszondával egyetlen sorskapszulát az időutazóktól, a Hold fénytelen oldalára ástak. A háború harmadik hetében a gyógyszerlobbik beismerték titkaikat és hazugságaikat; a hideg, végtelen űr megállítja a gyilkos betegségeket. Jacques Vautrin harminc év után, szúrós, elrákosodott tüdővel újra szkafanderbe bújhatott.

Egy üvegpoharat adtak neki, melybe fogprotézisét ereszthette. Bevette a felírt gyógyszereket, s a kutatók megszokott, motoros kerekesszékébe ültették.

Tudták jól, ha teleportálják, még jobban elrákosodik a szervezete. De nem maradt más lehetőség. Ez az utolsó megmaradt, sziklák és a föld alá épített kutatóintézet – a rakétákat lelövik, a források lebuknak. Mindent megtesznek, hogy a lehető legtovább maradjon Vautrin életben – kívül-belül ólomtömésű védőruhát kapott a szintén nagyon súlyos űrruhára. Egy táblagépet szögeltek a kerekesszék karfájára, hogy az öreg írásban még kommunikálhasson. Nem várhattak tovább – teleportálták.

– Jacques, itt Houston. Minden rendben? Hall engem? – Jacques az érkezés után még rémülten kapkodta a palackozott levegőt, aztán megütötte a fülét Houston, majd a mélységes csend. Innentől már semmi nem volt képes zavarni.

– Miért engem küldtek? – pötyögte a táblagépen.

– Mert csak maga az, akit még nem kaptak el és nem akar háborút. De most jól figyeljen: a bázisra küldtük a Curiosity szondát. Ő fogja kivilágítani a helyszínt és kiásni a kapszulát. Magának csak el kell hoznia. Értette? – Jacques egy felfelé mutató hüvelykujjal válaszolt, majd megigazította oxigénmaszkját. Houston engedélyt adott rá, hogy elindítsa a széket.

A kanyarulatban levitálva haladt tovább, de azért szépen lassan visszatért a kőzethez. Elért a bázishoz, ahol a szonda már műholdra rögzülten fogadta. Csak ő tudta az utat a hét pecsét helyreállításához. Hosszú és fárasztó út volt. A fényben már kocsonyásodott az eloszlani képtelen ólomzubbony, mire a sötétbe érve ráfagyott. A hadművelet csendes volt. Mélységesen csendes.

– És ez hogy fogja kibékíteni az embereket? – érdeklődött írásosan Jacques.

– A hadronütköztetővel fogjuk fénysebesség közelében instabillá tenni – magyarázta Houston –, ezután szakítjuk fel.

– Mint egy jótékony atomrobbanás.

– Ami végigmegy az egész világon. Bevethettük volna korábban is, de a kormány megtiltotta. Nem tartották elég feszültnek a helyzetet.

Vajon miért ilyen bevállalós humán irányzat ez a politika?

Az űrszonda megállt. Ideértek. Már csak néhány földi órát kellett kibírnia az emberiségnek. A holdkőtúrás apránként kráterré nőtte ki magát, ahogy a robotikus fémkar alázatosan lapátolta.

Aztán hirtelen forogni kezdett a Hold; nagyon gyorsan. Houston megzavart rádiójelen keresztül kiáltott:

– A rohadt életbe, valahogy kifogták a rádiójelet! Találjon ki valamit még mielőtt a mágneságyú összehorpasztja magát! – de ekkor megszakadt a kapcsolat. Az űrszondát azonban még tudták irányítani, aki idegölő tempóval nyújtotta át az alig kiásott kapszulát. A szkafanderes beteg olyan gyorsan vissza a teleporthoz, amennyire csak lehetett, de addig minden pörgött vele; a csillagok, az üresség, a kék bolygó. Szörnyű látvány ez az itt dolgozóknak – mintha épp most nyelné el egy fekete lyuk az egész Naprendszert.

Ahogy közeledett, a teleportáló kezdett leszakadni a generátorról. Jacques pedig nem tudott gyorsabb lenni. És egyre inkább úgy tűnt, hogy bezárul előtte. Most mit tegyen? Csak egy esélye maradt: telj erőből ugrani. Így ért vissza otthonába; lábujjak és szék nélkül. És egy jókora vérhányással, ami a palackszövet is eldugította. Az asszisztensek ápolásba fogtak.

Ekkor már jó sok óra telt el. A kutatóintézet is instabillá vált. A tudósokban pedig egyre jobban forrongott a feszültség.

– A gyorsító első generátora megadta magát. Ez nem okoz elég erős detonációt!

– Használhatjuk az akkumulátort is.

– Az a teleportálóba került. Épp most merültek le.

Hiábavaló volt minden technika. Így volt ez mindig is; annak az ördöge a legéberebb mind közül. Könnyűszerrel okoz károkat. Vége a világnak: az emberi gyarlóság elérte kitűzött célját. Vagy tán akad még egy remény? A válasz: igen.

– A szerves anyagok tovább bonthatják a kapszulát, különösen gyorsuláskor.

– Így az ember is?

Bólintás volt a válasz. Jacques Vautrin is ilyesmivel írta alá elégedetten rendeletét.

Miután megitatták vele a kapszulát, ugyanaz a béke járta át a testét, mint az űrben. S mi több, talán még a Mennyországban sem érzett senki ekkora boldogságot. Hát mégis igaz a mondás, hogy az idő képes ennyire megszépíteni a dolgokat?

Akárhogy is, az ő teste ott tűnt el, a kutatók szeme láttára. Aztán ők is eltántek az intézet romjai alatt. Mert hiába panaszkodunk, titkon mind egy Isten hívei vagyunk, akik képesek szeretni. S bár most az otthonunk kopárság és sugárzás, mi, emberek, békességben élünk. És ekkora áldozatért ekkora kincs – talán nem is veszteség.

Így ér hát véget Jacques Vautrin heroikus küzdelme mikroorganizmusokkal tüdejében, embergyűlöletével fejében. Egy újabb világégés zárul le, s az ember ismét mer nagyot álmodni, archetipikusan megváltozni. De a háború; az az egy, sosem változik...