A vajda, szilárdan maga elé nézett, s látta a véres, ragadozó fogsort. Hosszú agyarakat látott, melyek töredezett kerítésként meredtek ki, a vékony ajkak alól. Látta a sápatag bőrt, a csapzott szakáll keretezte arcot, s a szemeket… Sárgás fényű, megszállott farkasszemek, melyek a menny helyett a pokol, az élet helyett a halál kifürkészhetetlen titkait firtatták, őrületet és pusztítást sugározva a lélek mélyéről, melynek ablakai voltak.

                Hátrébb lépett. Aztán még hátrébb, s felfedezte, a virágmintával csipkézett tükör fekete keretét.

                Csak ő látta magát ilyennek. Vagy talán mások is? Nem, ó nem!

         A többi ember félt tőle, a tettei miatt. Legalább is azt hitték. Valójában az idegensége miatt rettegtek. A sötétségtől, mely számukra szentségtelen, számára szent glóriaként lengte körül, hosszú, fekete haj lepte koponyáját. A koponyát, hol az őrület bölcsessége székelt.

                A valóságot látta.

                Önmagát látta.

                Mégis, hogy engedheti Isten, hogy egy ilyen lény, mint én létezzen? Talán nem is olyan jóságos? Talán nem is olyan bölcs? Talán nem mindenható? – elmosolyodott – Azért vagyok itt, mert feladatom van. Hány angyal irtott ki, teljes falvakat és városokat? Isten, mikor özönvizet bocsájtott a földre, hány életet oltott ki? Mikor csatára biztatta választott népét, hány nő, gyerek, és atya halt meg?

               Isten, még a saját fiát is, az emberek kezére adta, véráldozatul. Isten, olyan, mint én.

                Vicsora, egyre szélesebb lett, a tűhegyes agyarakat vöröses gyertyafény világította meg, a napfénytől elzárt, nyirkos, dísztelen szobában.

                Óh, szerelmem! Egyetlen reménysugaram voltál, ebben a vigasz nélküli világban!

                De elhagytál… Elhagytál, mert kártyát vetve megtudtad, mivé kell válnom, hogy az ember, akit szerettél, ördögi atyja nyomdokaira kell lépjen, s a sötétség erőivel felvértezve, szembe kell, nézzen, a hit ellenségeivel. Ha itt lennél harcom nemes lenne, szívem könyörületes, s talán még ellenfeleim is áldanák nevemet, olykor-olykor!

                De nem vagy itt! Haláloddal felébresztetted, a fekete tüzet, melyet lényed tartott féken…

                Mikor megláttam, zsenge testedet, a baldachinos ágyon feküdni, élettelenül, szétszabdalt erekkel… akkor már tudtam, hogy nincs számomra menekvés…

 Valójában, halálod teljesítette be, tulajdon jóslatodat! A Te véred volt az első, mit ízleltem, a Te húsod volt, mit először mohón faltam, a denevérzajos, teliholdas éjszakában.

                Te teremtettél!

                A nehéz tölgyfa ajtón alig észlelhető, félénk kopogás hallott. A gróf elfordult saját, tükörbéli másától, s fekete lepellel, letakarta, az igazságot mutató üveget.

                - Jer, be!

                Nyikorgás, óvatos léptek, s a táborparancsnok belépett a félhomályba, a gyertyasercegés, ritmusára vonagló árnyak közé. Sisakját hóna alá fogta, fejét félve sütötte le.

                - Méltóságos uram – rebegte – a parancsodat teljesítettük, a moszlimokat, mind száradni húztuk fel.

                - Pompás… Mit gondolsz, mi lesz a következő lépés?

                - Nem tudom, mire gondol méltóságod.

                A vajda szelíden elmosolyodott, megigazította magán bíbor-fekete ujjasát.

                - A falu teljes népét húzzátok karóra! Éjszakára, ajánlom, hogy kész legyetek…

                A katona felemelte fejét, s arcán, szemén döbbenet tükröződött.

                - De uram..! – nyöszörögte

                - Tudom, nem érted – csóválta fejét a vajda – de, mivel hű kísértetem vagy, neked elmagyarázom.

                Hangja selymes volt, örök álmot hozó méregként terjedt szét a félhomály csendjében.

                - A nemes harcosok ismerik a tisztelet és a szolgálat belső parancsát. A lovagok szívéhez, ahogy a tiédhez is, hű katonám, az értelem és az erény szavaival kell szólani. De a föld népéhez, – keskeny szemöldöke szigorúan összehúzódott - a föld népéhez más nyelven kell beszélni. Ők csak a fájdalomból, s a rettegésből értenek igazán, mert híján vannak… az emelkedettségnek.

                A parancsnok önkéntelenül hátra lépett. Menekülni akart volna, el a sötét szemek bűvéből, a bársonyos hangtól, mely éjsötét tanokat kántál, menekülni, az ördögtől.

                - Ahogy híján van az ellenségünk is. – folytatta a vajda – Tehát, azzal, hogy megbüntetem a falu népét, látszólag ok nélkül, jót teszek az országomnak, mert megszilárdítom a belső rendet, melynek, kizárólag a rettegés lehet talpköve. – halk, nyikkanásszerű nevetés – Egyúttal, megmutatom külső ellenségeinknek is, hogy e földeken, mily sors vár rájuk.

                Eltűnődött, a falon tekergő árnyakat szemlélte. Érezte szolgája félelmét, s kortyonként élvezte ki.

                - Persze, nem az ellenséges vezérek szívére akarok hatni ezzel, - folytatta – hanem az általuk vezetett közkatonákéra… Ha művünk jól sikerül, – kaján mosolyától dermedt a parancsnok vére – kedvüket szegi, s nem bonyolódnak velünk csetepatéba, tudván hogy vezetteik, csak fél szívvel fognak majd harcolni.

                Közelebb lépett, lágyan megérintette szolgája vállát, aki úgy érezte gyomra azonmód kiadja tartalmát, s a fülébe súgta:

                - Eredj, hű kísértetem, s tedd széppé számomra a magányos éjjelt!

                A parancsnok biccentett, s egy szó nélkül kisietett a teremből, melyet belengett az ősi, ember előtti gonoszság áporodott bűze. A bűz, mit az ember nem az orrában érez, hanem a zsigereiben…

                Minő csodás éjszaka! Mennyi halott! Mennyi kiömlött vér, mennyi édes illatú, perzselt emberhús!   Ez az én Mennyországom, itt a Földön! Ez az én üzenetem, a világnak! Ez, az én művem!