I.

Greenwichbe való költözésemnek több oka is volt. Egyrészt, nagyon szerettem ezt a várost, minden álmom az volt, hogy egyszer majd itt fogok élni, másrészt tanítónői pályafutásom kezdetén jártam, és itt sikerült munkát találnom. Minden örömöm megvolt, abban a városban élhetek, amiben annyira szerettem volna, és még taníthatok is.

Hat hónapba telt, mire meg tudtam szokni itt mindent, az iskolát, az embereket, mondhatjuk azt, hogy nem ment könnyen, hat hónap elég hosszú idő. Szóval, kezdtem itt megszokni, amikor Mr. Rosenberggel megismerkedtem. Különc, mogorva öregember volt, legalábbis annak tűnt. Furcsa módon sosem hagyta el a házát, csak a kapuig volt hajlandó elmenni, néha ott beszélgetett velem. Sokan mondták, hogy biztos azért, mert lusta, nem szeret a városba járni, gazdag ember lévén megtehette ezt, a kiszolgáló személyzet mindent megvett és megtett, amire csak kérte őket. Egy dolgot azonban csak ő végzett, sőt, nem is engedte másnak, hogy a rózsái közelébe menjen. Igen, Mr. Rosenberg nagyon szerette a rózsáit. Éppen kilencvenkilenc rózsabokra volt, mikor megkérdeztem, hogy miért pont kilencvenkilenc, rám csapta a kaput, pedig úgy tűnt, végre sikerült vele is megbarátkoznom. Ki tudja, miért bántottam meg ezzel a kérdéssel, mindenesetre érdekes volt a kilencvenkilenc rózsatő a kertjében. Néha figyeltem őt az iskolából hazafelé menet, olyan odaadóan gondozta azokat a virágokat, hogy bárki azt hihette volna, bolond. Még beszélgetett is velük. Soha, senkivel sem törődött, nem volt senkije, csak a rózsái.

Csodáltam a kertjét, s ezzel nem voltam egyedül, mindenki csodálta a városban. Amikor meghalt, s a személyzet elhagyta a házat, a kert is magára maradt. Mivel Mr. Rosenbergnek nem volt örököse, mindenki azt találgatta, mi lesz a házával, a kertjével. Teltek a hónapok, a kertet benőtte a gaz, a virágok lassan megfulladtak a körülöttük lévő sok gyomtól. Tennem kellett valamit, meg akartam menteni a kertjét. Egyik este belopóztam, hogy szétnézzek egy kicsit. Még sosem jártam bent, Mr. Rosenberg nem volt hajlandó beengedni, csak a kovácsoltvas kaput nyitotta ki, s úgy beszélgettünk. Érdekes volt most itt lenni. Futkosott a hideg a hátamon, az egész hely olyan rémisztővé vált, a sok, haldokló világ, a tudat, hogy ebben a házban halt meg az öregúr, s még ki tudja mi borzongatott, egy bagoly is huhogni kezdett, mintha szólni akarna, hogy valaki illetéktelen tartózkodik a kertben.

Nem tudtam tovább nézni ezt a pusztulást, elhatároztam, hogy rendbe hozom a kertet, abból csak nem lesz baj, ha újra széppé teszem.

Másnap, szombat reggel, korán elindultam a kerthez. A kapu nyitva volt, annak ellenére, hogy jól bezártam, először azt hittem, hogy van itt valaki, de sehol sem láttam senkit, úgyhogy bezártam a kaput és neki is fogtam gyomlálni. Kemény munka volt ez, még életemben nem láttam ennyi gazt, szinte hihetetlen volt, hogy egy meseszép kert hónapok alatt így el tud gazosodni. Gereblyéztem, kapáltam, hadakoztam a sok-sok gyommal, de megérte, győztem. Nagy megelégedésemre estére sikerült kitakarítanom az egész kertet. Hoztam magammal ennivalót, hogy ne kelljen hazamenni ezért, kezet mostam a kerti csapnál, amit szerencsémre nem zártak el. Leültem a kert egyik padjára, és ettem. Vacsora után a kerítés melletti fán megint megszólalt a bagoly.

- Ez a huhogás az őrületbe kerget, a frászt hozod rám! - mondtam a bagolynak, most jól láttam őt, s mintha értette volna, amit mondok, elhallgatott. Fejét előre-hátra mozgatta, talán köszönni akart, vagy elüldözni?

Mielőtt kinyitottam volna a kaput, még egy utolsó pillantást akartam vetni a kertre. Gyönyörű volt. Igaz, sötétedett már, de módfelett szép látványt nyújtott a tiszta, gondozott kert. Már éppen indultam volna, amikor észrevettem, hogy bent, a házban ég a villany. A szívemet a torkomban éreztem dobogni ettől a látványtól. Valaki van itt? De, ha van itt valaki, akkor biztosan egész nap itt volt, és látta, hogy dolgozok, miért nem jött oda hozzám? Vagy miért nem zavart el, vagy kérdezte meg, hogy mit keresek itt? Arra gondoltam, hogy Mr. Rosenbergnek talán mégiscsak előkerült valami örököse, és ő lakik most itt. Az jutott eszembe, hogy bemutatkozom annak, aki a házban tartózkodik, bárki is az. Ha nem látott a kertben dolgozni, akkor azért, ha pedig látott, akkor azért. Elindultam a ház felé, azt az ablakot figyelve, ahol a fényt láttam. Óvatosan, a lépcső melletti korlátba kapaszkodva, lépdeltem fölfelé, majd megálltam a hatalmas ajtó előtt. Nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem, és már épp kopogni akartam, amikor az ajtó váratlanul, nyikorogva kinyílt.

- Ó, ó te jó ég! - annyira megijedtem, hogy kedvem lett volna elfutni, de a bentről kiáradó fény olyan csalogató volt, hogy úgy éreztem, ha már eddig eljöttem, bemegyek.

A házba lépve tettem pár lépést előre, majd az ajtó nyikorogva csukódott, csapódott be mögöttem.

- Ezt nem hiszem el! - mondtam hangosan.

Pont olyan volt ez az egész hely, az ajtó, mint egy kísértetkastély. Arra gondoltam, hogy talán jobb lett volna inkább hazamenni, nem jó jel ez a furcsa ajtó, ez a fény, lehet, hogy Mr. Rosenberg szelleme kísért itt éppen? Én meg voltam olyan dilis, hogy bejöttem. Na mindegy, ha már itt vagyok, legalább szétnézek egy kicsit, így határoztam, hátha mégsem szellem az, ami ezeket a jelenségeket okozza.

A házban, minden bútor fehér lepedővel volt letakarva, ami arra engedett következtetni, hogy mégsem költözött be ide senki, vagy ha igen, akkor nem rég lakhatja a házat. Ahogy a letakart bútorok között sétálgattam, furcsa zajra lettem figyelmes. Bang! Bang! Az első hangtól még összerezzentem, de a többitől már valahogyan nem, elindultam a zaj forrása felé. Az emeletről véltem hallani, úgyhogy mentem fel a lépcsőn, közben újra és újra hallottam ezt, mintha egy nagy, régi óra kolompolna odafenn. Nyolc bang!-ot hallottam, ezek szerint éppen nyolc óra volt. Az egyik szobában akadtam rá a hatalmas, méltóságteljes órára, ami járt, és vélhetően ez kolompolt az előbb. Az óra elé állva azon törtem a fejem, vajon hogyan működhet, és hogyhogy nem kapcsolták ki. Vizsgálgattam a furcsa órát, de egy nő nem igen ért az ilyesmi dolgokhoz, úgyhogy elkönyveltem magamban, hogy ez az óra így marad, én bizony nem nyúlok hozzá, még a végén el találnám rontani. Megfordultam, s ekkor megláttam valamit, vagy valakit elsuhanni az a jtó előtt. Egyből az jutott eszembe, hogy biztos a ház lakója az. Ebben a percben eléggé rosszul éreztem magam, itt ólálkodok a házban már egy ideje, hívatlanul s, hogy ez ne maradjon így, végre be akartam volna már mutatkozni, nehogy azt higgyék, hogy azért jöttem, hogy valamit eltulajdonítsak. Mentem hát arra, amerre az alakot láttam feltűnni, majd eltűnni. Hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó, jó irányba indultam el. A folyosón, ahol végighaladtam, teljesen sötét volt, a végén pedig ott volt az ajtó, aminek résein, és a kulcslyukon is át fény szűrődött ki, tudtam, hogy van ott bent valaki, aki villanyt kapcsolt. Közeledtem az ajtó felé. Már éppen rá akartam tenni a kilincsre a kezem, amikor megfordultam, és szaladni kezdtem a folyosón visszafelé. Az jutott eszembe ugyanis, hogy mi van, ha a ház lakója nem lát engem szívesen, mi van, ha majd kiabál velem, vagy tudom is én, el akartam onnan tűnni, amilyen gyorsan csak lehet. Félúton mégis megtorpantam. Ha már itt vagyok... ha kedves leszek... még mindig jobb, ha most veszekszik velem egy kicsit, mintha mondjuk a földszinten, éppen kiosonás közben érne utol a tulajdonos. Szóval, visszafordultam, határozottan, mentem az ajtó felé, és nagy lendülettel benyitottam a szobába. Ott olyan vakítóan világos volt, a kinti sötétséghez képest, hogy a karomat a szemem elé tettem, így próbáltam meg feltérképezni a helyet, de nem tudtam, a fény olyan erős volt, hogy nem láttam semmit. Lassan kezdett tompulni, valóban, a fény kezdett el valamiképpen gyengülni, a karomat is leengedtem, s akkor láttam meg a fény forrását. A szemeimet nagyra nyitottam, a szívem olyan gyorsan kalimpált, hogy azt hittem, ki fog ugrani a helyéről. Mr. Rosenberg állt ott előttem, fénybe öltözve, a tőle megszokott morcos ábrázattal.

- Úristen! - tettem a szám elé a kezem.

- Ööö, izé... - mondani akartam volna valamit neki, de a meglepetéstől alig tudtam magamhoz térni.

- Önnek is jó estét, Miss Lendor - mondta az öregúr, vagyis a szelleme, kimérten.

- Én, igazán nem akarok zavarni! - mondtam neki, s meg is fordultam, hogy kimegyek innen, amilyen gyorsan csak tudok, de az ajtó bezáródott előttem.

El fogok ájulni, el fogok ájulni, csak ez járt a fejemben. Ha megfordulok, és még mindig ott van, el fogok ájulni... Óvatosan fordultam vissza a szellem felé.

- Micsoda egy modora van! Ha köszönnek önnek, illenék viszonozni azt! - rivallt rám.

- Mr. Rosenberg! Micsoda meglepetés! Önnek is jó estét! - mondtam félénken, a lábaim remegni kezdtek, s én sehogy sem tudtam ezt a remegést kontrollálni.

- Rose! Hát ennyire fél tőlem? - kérdezte a szellem, most már kicsit kedvesebb hangon, talán észrevette, hogy mennyire megijedtem.

- Ne haragudjon, én igazán nem akartam zavarni!

- Ugyan már, Rose! Látom, milyen szépen rendbe tette a kertemet!

- Igen, nem tudtam nézni, hogy a rózsák elpusztulnak...

- Nem szeretne itt élni, Rose?

- Mármint, itt? Ebben a házban? - nagyon csodálkoztam az öregúr kérdésén, s ahogy így beszélgettünk, a félelmem lassan kezdett megszűnni, eltűnni. Hihetetlen volt, amit látok, és hallok, de valahogy már nem zavart annyira, hogy egy szellemmel beszélgetek.

- Igen! Úgy értettem, hogy... megérdemelné, hogy itt lakjon, ha már ennyire szívén viseli a rózsák sorsát!

- Mégis, hogyan lenne ez lehetséges? Csak úgy, költözzek ide?

- Én elintézhetem, ha valóban akarja. De meg kell ígérnie, hogy csak a rózsák gondozása miatt költözik, nem másért!

- Ezt, hogy érti?

- Úgy, hogy ha ideköltözik, a rózsák ápolása, metszése, mind-mind a maga feladata kell majd, hogy legyen! Ha ideköltözik, többé nem mehet el innen, nem vihet el semmit sem a házból, ugyanakkor, minden az öné lesz, ha akarja!

- A rózsák miatt jöttem... nem másért.

- Akkor rendben.

Mr. Rosenberg egy nagy könyvhöz vezetett, majd arra kért, hogy írjam bele a nevemet, ha tényleg szeretnék itt maradni. Nagyon tetszett ez a ház, a kert, úgy láttam, hogy nagyon jó lenne itt maradni, s ha ezt Mr. Rosenberg el tudja intézni, akkor, miért ne? Szeretem a rózsákat, és ez a hely, annyira magával ragadó volt, hogy úgy döntöttem, maradok. Az öregúr elmondta, hogy ebben a könyvben benne van a ház, a kert története, ha érdekel, akkor olvassam el. Továbbá benne van minden tulajdonos neve, aki valaha itt élt, és gondozta a rózsákat. Különös volt, de mindenkinek vannak furcsa dolgai, nem firtattam, hogy miért van ez így. Vettem egy tollat, és beleírtam a nevemet a könyvbe, oda, ahol Mr. Rosenberg mutatta. Éppen befejeztem, amikor valami szúró fájdalmat éreztem az ujjam helyén, kiesett a toll a kezemből, az ujjamból pedig egy vércsepp bújt elő, egyre nagyobbra dagadt, majd legördülve az ujjamról rácsöppent az aláírásomra. Már éppen elő akartam kapni egy zsebkendőt, hogy letörlöm a könyvről, de észrevettem, hogy az aláírásom, mintha magába szívná a piros vércsepp minden egyes molekuláját, egyenletesen eloszlott rajta, majd villant is egyet, s vörösen izzott tovább a könyvben. Ámulva néztem, hol a könyvre, hol az ujjamra, amin szúrásnak nyoma sem volt. Ekkor fogtam föl, hogy nem biztos, hogy jó nekem az, ha itt maradok. Mr. Rosenbergre néztem, ő elégedetten mosolygott, úgy láttam egyáltalán nem állt szándékában megmagyarázni, hogy mi történt most, de tudnom kellett, úgyhogy megkérdeztem.

- Mi volt ez?

- Most már az öné a feladat. A ház, és a kert. Amíg itt él, a neve vörös marad a könyvben. Amint meghal, az írás megfeketedik.

Most láttam csak, Mr. Rosenberg, és a többiek aláírása is mind-mind fekete volt. Még valami érdekeset fedeztem fel, az előző tulajdonosok neveiben fellelhető volt valamilyen formában a "rózsa". A háznak eddig hat tulajdonosa volt, úgy tűnik én leszek a hetedik. Az első tulajdonos Rosalie Hayes, a második Mary Rosen, majd Dave Rozenstein, Rose Dalwer, Jacob Rosenthal, végül Oliver Rosenberg, majd én, Rose Lendor. Érdekes. Vajon mit jelenthet? Valami olyan sejtésem volt, hogy nem jót. Szerettem volna kérdéseket feltenni Mr. Rosenbergnek ezzel kapcsolatban, de ő eltűnt, hiába kerestem őt a szobában, hiába hívogattam őt, nem jelent meg nekem újra.

- Mibe keveredtél már megint Rose... - mondtam magamban.

Mivel nagyon fáradt voltam, úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Elindultam keresni egy szobát, s találtam is egyet, az ágy meg volt vetve, mintha tudtam volna, hogy merre kell mennem, úgy találtam rá a fekhelyemre. A szobából nyílt egy pici fürdőszoba is, bementem, hogy zuhanyozom egyet, lefekvés előtt. Nagyokat sóhajtottam közben, járt az agyam, hogy lehettem ilyen buta, hogy csak úgy, aláírtam a nevemet a könyvben, mit jelenthetnek a nevek, és egyáltalán, mi ez az egész. Túl fáradt voltam már ahhoz, hogy bármit is tegyek, a zuhany kellemes volt és nyugtató, egyre álmosabb lettem. Amint lefeküdtem az ágyba, szinte azonnal el is nyomott az álom.