Pár nap volt hátra a csatáig. A farkasok egymással verekedtek, levadászták szinte az összes megmaradt vaddisznót és szarvast a környéken, figyelték a Falut, s annak gyűlölt népét, kik pedig újra rettegve tekintettek az Erdőre. Az a két túlélő, akiket a vezér nem hagyott megölni, megtette a hatását: mindenki azt hitte, a ragadozók ott a vadonban, természetfeletti erővel és okossággal bírnak. Ez részint így is volt.

Két nappal a harc előtt, a Magányos megtiltotta vezetteinek hogy egyenek, mert jól ismerte természetüket. Tudta, ha telezabálják magukat, akkor éberségük, mozgékonyságuk, vadságuk lankad, ezért kiéhezve akarta rászabadítani őket a Falura. Így érkezett el a csata előestéje.

Akkor senki nem tudott aludni. A Magányos sem. Kiállt a Szövetség Kövére, s gondolataiba merült. Asszonya, a Néma, kőhajtásnyiról figyelte. Odament hozzá a Holdtáncosok falkájának vezére.

- Üdv néked dicső vezér! – szólította meg a lány.

- Néked is. – a Magányos kissé bosszús volt, hogy megzavarták elmélkedését.

A Menyasszony melléje telepedett. Beleszimatolt a hideg éji levegőbe, megborzongott, mintha máris érezné benne a vér szagát.

- Hollód merre van? – kérdezte, hosszú hallgatás után.

- Rokonlátogatóban. – hangzott a tömör válasz.

- Értem… Nos, látom, nem akarsz beszélgetni, ezért rátérek a lényegre. Amikor a Nagy Farkas Szellem látomásokat küldött nékem az eljövendőkről, a nagy vérontásról, nem láttalak téged. – a Magányos érdeklődve fordult feléje – Láttam egy sötét alakot, olyan volt mint egy árnyék, mint egy kísértet aki vezet bennünket. S most hogy itt vagyok, a szemedbe nézek, de az érzésem most is az: nem tudom kivel, vagy mivel nézek szembe.

A Horda vezére a lány szemébe nézett, szótlanul, hosszan, ahogy a farkasok szokták, mikor méregetik egymást. Végül a Néma lépett közbe. Váratlanul belemart a legfőbb Holdtáncos tarkójába, megtépve bundáját, jelezve ezzel, takarodjék el hitvese közeléből. A Menyasszony még egyszer visszanézett, majd csendben tűnődve eloldalgott. Mondhatom, tetszett neki a szép, termetes és erős, barna bundájú férfi, ugyanakkor félt is tőle.

Eljött Álom havának huszonegyedik napja. Már mindenki nagyon nyugtalan volt. Emberek és farkasok egyaránt. Az előbbiek rőzsét szedtek össze, s a főtér közepére hordták, hogy tüzet gyújtsanak. Az Égi Tűz kicsiny földi mását, s azzal űzzék el alkony után, a diadalát ülő Sötétséget. Kezdték elfeledni halottaikat, úgy is jövevény volt majdnem mind. Egyszersmind bíztak benne, hogy az örömtüzek távol tartják majd az éjszaka ragadozóit.

Igen ám, csakhogy aznap éjjel a Hold is megtelt az égen! Ezüstös fényével a Sötét Anya szeme sugárzott, s örömét lelte a készülődő eseményekben, ezért még a felhőket is lerázta magáról.

Az emberek, az est leszállta után ittak, doboltak és táncoltak a tűz fényében. Nem féltek, nem gondoltak semmi bajjal…

Lehettek közülük vagy százhúszan fegyverbírók, a többi asszony, agg és gyerek. A táltos áldásokat osztott. Levágtak egy fiatal birkát és megsütötték, majd fiúk és lányok választottak párt maguknak a tánchoz.

Eközben, egy pajtában pedig az új, szenvedő isten hívei imádkoztak. Bort ittak, kenyeret ettek, ezzel ismételvén meg a Megfeszített utolsó éjszakáját tanítványai között.

Új és régi vallás, látszólag megbékélt egymással a fenyegetés árnyékában.  

Közben a Horda, lopva közelebb férkőzött a Faluhoz. Nem voltak őrszemek, nem voltak mérgesen csaholó kutyák. Az irtás szélénél, még az ágak takarásában megálltak.

A farkasok serege a következő volt.

A Marakodók tizennégyen jöttek el.

A Dögevők húszan.

A Fürgelábúak tizenhatan.

A Hegy Fiai csak hat jó harcossal, köztük a rangidőssel, a Fehérszakállúval.

A Rémek tizenegyen voltak.

A Holdtáncosok tizenhárman.

Végül, a Pörölymancsúak tizenketten.

Ez összesen kilencvenkét farkast jelentett.

Az emberek még így is többen voltak, de az Erdő védelmezőinek kedvezett az ellenség gyanútlansága, a Telehold és a Sötétség hatalmának ereje, mely átjárta szívüket, tagjaikat, ereiket, húsukat, s még csontjaikban a velőt is, minden eddiginél könyörtelenebb vadsággal és halált megvető bátorsággal telítve el őket. Még a nagy tűz sem riasztotta meg egyiküket sem. Mert keblükben más, hideg tűz égett…