I. Rész

             30253: Semmi más csak egy szám; ennyi volt ráírva a mocskos, fehérből sárgává fakult rabruhára. A hideg betonpadló repedései között, egymás nyomában kapkodták ízelt lábaikat, a mindennapos vendégek: csótányok. 30253 a padlón feküdt, lábait felhúzta, úgy hevert ott, akár egy csecsemő: békésen, eszméletlenül. A magánzárka szurok sötétjébe, egyedül az ajtó alól szűrődött be némi fény. A néma csendben, szinte hallani lehetett, a csótányok versenyfutását, a betevő falatért. Az ebéd, az ajtó előtt hevert. Színtelen levest, és penészes, ócska zsömlét adott be az őr, még délben, azonban mostanra már későre járt. A zsömlét egyedül a csótányok csócsálták, és hordták morzsáit szorgosan, az ágy sarkában levő repedésbe. A néma csendet aztán kopogtatás törte meg. Először csak egy, majd kettő, végül három, amely a bal oldali fal túloldaláról érkezett. 30253 kinyitotta a szemét, majd egy hirtelen mozdulattal, felállt a hideg padlóról. Olyan gyorsan ugrott fel, hogy megszédült. Mezítelen lábai alatt érezte a betonpadló hidegét. Körbenézett, próbált tájékozódni, de semmit sem látott az éjsötétben, majd felfigyelt az ajtó alól beszűrődő fényre. Elindult, és 1,2,3 lépést tett, majd lehasalt, hogy kikukkantson. A beszűrődő fény, szürreális képet tárt a szeme elé. Az ebédnek szánt penészes zsömlét, töretlenül ostromolta a csótányok hada. Akár apró hegymászók, gyülekezőben a domb alján, úgy tömörültek a zsömle köré. Egyikük az aljából csipegetett, másikuk azonban már a csúcsra tört, és a zsömle tetején, hetykén tépdeste ki a zsákmány kisebb darabjait. 30253 egy mozdulattal arrébb lökte a tálcát, a lelkes csótányhaddal együtt, majd kitekintett. Fejét egészen oldalra döntötte, füle a padlóra tapadt, így kitekeredve, sikerült kikukucskálnia. Hallotta saját szívének dobogását, és azt a megannyi kérdést, amely most a fejében, egyre inkább készült a felszínre törni. Kábultnak érezte magát, tompának.  Mint aki egy átmulatott nap, vagy inkább hónap után ébred, annyira sajgott a feje. Nem tudta hol van.
(Hogy kerültem ide?)
Valójában csak most kezdte felfogni, hogy mi is történik. Kábulatának az vetett véget, mikor apró lábakat érzett az arcán. Rögvest feltápászkodott, és leseperte azt, majd dühösen felkiáltott:

–        A fene egye meg!

Az ajtóhoz lépett, lágy ropogást hallott, és érezte, hogy valami nyálkás tapad a talpához.
(Szaros csótányok!)
Az ajtón dörömbölni kezdett, majd teljes erejéből elkiáltotta magát:

–        Hahó! Valaki! Segítség! Itt valami félreértés van! HAHÓ! VALAKI!

A dörömbölést, és a kiáltozást addig folytatta, míg keze és torka bele nem fájdult. Nem ért el vele semmit. Ugyanolyan néma csönd honolt, mint azelőtt, aztán hirtelen, ismét három kopogás hallatszott. 30253, a hang irányába fordult, dermedten állt. Ismét három kopogás hallatszott. Megiramodott a hang irányába. 1,2 fürge lépést tett, majd hatalmasat esett. Beverte a lábát, a fal mellett elterülő ágy, vas szerkezetébe, és hangosan káromkodott. Feltérdepelt az ágyra, és viszonozta a három kopogást. Aztán tompa hangot hallott: tompa emberi beszédét. Fülét a falra tapasztotta, hogy jobban halljon, azonban még így sem tudta kivenni a szavakat. Szeme kezdte megszokni a teljes sötétséget, és az alakok, árnyak lassan kezdtek kirajzolódni körülötte. A tompa beszéd nem szűnt meg, sőt egyre gyorsabbnak tetszett, és a skandált szavak helyét, furcsa mormolás vette át. 30253 felállt az ágyról, majd körbenézett. Az apró csótányok még mindig rájártak a zsömlére, és hosszú sorban követték egymást. Rengetegen voltak, kígyózó sorban meneteltek. A zárkában, a vaságyon kívül semmi sem volt, és 30253 újra és újra emlékezni próbált, arra, hogy, hogyan is került ide.
(Hogy a fenébe kerültem én ide?)
Tette fel a kérdést, de nem érkezett válasz. A feje rettentően hasogatott, amint emlékezni próbált. Leült az ágy szélére, és arcát kezei közé temette.
(Hol vagyok? Mi ez?)

A fal túloldaláról átszűrődő hang, továbbra sem szűnt meg, és az ágy szélén ülő ’253 fejfájását, csak növelte a mély hangú mormolás. Egészen ideges lett. Rávágott a vaságyra, felugrott, és keményen beleütött a falba.
– HALLGASS! HALLGASSS EL! – Kiáltott fel.
            Egészen meglepődött, mivel a mormolás hirtelen abbamaradt, és ismét néma csend honolt a zárkában. Lehuppant a sarokba, a hideg padlóra, és teljesen összegömbölyödött. Szemei egyre nedvesebbek lettek, majd sírni kezdett, teljesen kilátástalannak érezte a helyzetet. Nem tudta mi történik, nem értett semmit, és nagy erőkkel próbálta előhalászni az utolsó emlékeit, de az agya, akár egy meghibásodott készülék, semmilyen emlékképhez nem engedte hozzáférni. Nem volt más csak fejfájás, és teljes sötétség.


London külvárosa, 2020

            Steve, a kora délutáni kávéját szürcsölte, majd rágyújtott egy cigire. A dohányzóasztal mellett, az öreg bőr fotelban ült. Az asztalon papírok, és dossziék hevertek, egymás hegyén-hátán, teljes rendezetlenségben. Fényképek kórházakról, jelentések, zárójelentések, vizsgálatok eredményei, és egy vastag orvosi szakkönyv foglalt helyet a földön, Steve lábainál. Aztán megcsörrent a mobilja. A cigit letette a hamusba, és üveges tekintettel, beleszólt:
– Igen?
Az ex-neje, Betty szólalt meg, zokogó hangon:
– Steve. Csak most hallottam. Sajnálom. Én, én, nem is tudom… Van valamire szükséged?
Pár néma pillanat után, Steve ismét kezébe vette a cigit, beleszívott, majd komótosan kifújta a füstöt.
– Átjöhetnél. Olyan régen beszéltünk. A gyerekek hogy vannak?
– Steve, te is tudod, hogy ez nem így működik. Én legalább ezer mérföldre lakom tőled, és...
Steve nem hagyta, hogy Betty befejezze a mondandóját:
– Nézd Betty. Döntöttem. Megfontoltam, amit ajánlottál… bocs, ajánlottatok, te és az újdonsült orvos professzor férjed, és arra jutottam, hogy jobb lehetőségem nincs ennél. Szombatra kértem időpontot, csak arra gondoltam, hogy esetleg elbúcsúznék tőletek.
Nem érkezett válasz, és néma másodpercek következtek. Aztán Betty remegő szuszogása törte meg a csendet, majd annyit mondott:
– Holnapra ott vagyunk. – és letette a kagylót.

            A teljes sötétségben, 30253 teljesen elvesztette az időérzékét. Megzavarodva, egész testében remegve, ült a sarokban. Egyedül a friss étel jelezte az idő múlását. 30253 közelebbről is megvizsgálta. Úgy gondolta reggeli lehet, bár azt sem tudta pontosan megállapítani mi az, vagy hogy mikor került oda. Nem volt megelégedve a koszttal, hogy a szállásról ne is beszéljünk. Nem tudta vajon mennyi idő telt el, nem érezte az idő múlását. A korom sötétben, a teljes kimerültségben, néha-néha elbóbiskolt, és furcsa emlékszerű álmokat látott. Azonban újabb tompa beszédre lett figyelmes, amely sokkal közelibbnek tűnt. Csak ekkor figyelt fel, arra a kis résre, amelyen a csótányok közlekedtek. A résen nem szűrődött be fény, de ahogy 30253 odatapasztotta a fülét, tisztán hallotta a csótányok mozgolódását, és a tompa beszédet. Nem tudta még így sem ki venni a szavakat, értelmetlennek tűntek.
– HÉ!
Szólt át a résen, majd megpróbált átnézni azon, de semmi más nem fogadta, mint teljes sötétség, és némaság. Gondolta megbolondult, és képzelődik. Azonban a következő pillanatban a rés, furcsa zöldes fénnyel felizzott, majd kihuppant belőle egy henger alakú fényforrás, ami egészen apró termetéhez képest, hatalmas fényt adott. 30253 ujjai közé vette, és megvizsgálta közelebbről. Sosem látott még ilyet, valamiféle kristálynak tűnt. Sima tapintása, és finoman kimunkált felülete jelezte, hogy nem akármivel van dolga. Az egész szoba zöldes fényben úszott, az árnyékok megnőttek, és 30253 csak most látta a megannyi csótányt, amelyek az egész szobát ellepték. Aztán tompa lépések zajára lett figyelmes: valaki közeledett. El kellett rejtenie a furcsa, kristályszerű szerkezetet, azonban amint forgatta azt, fénye a falra vetült, és egy írás rajzolódott ki, amint azt a kristály a betonfalra vetítette. A következőt állt a falon:
 „30253Minden30253hazugság30253semmi30253sem30253az30253aminek30253 látszik30253ne30253bízz30253meg30253senkiben30253”
Nem értette, hogy a számok, és a szavak vajon mit jelentenek. Az agyába véste az egészet, és a következő pillanatban, egy laza mozdulattal, lenyelte az apró kristályt. Az ajtó kinyílt, azonban senki sem lépett be rajta. 30253 kiáltozott, hogy engedjék ki, és hogy válaszokat akar, azonban társaság helyett, a következő pillanatban, egy fényes gömb lebegett be a szobába. Optikájával végigpásztázta azt, majd a sarokban ülő ’30253 felé indult. Nem sokkal a szeme előtt megállt a levegőben, majd hatalmas fénnyel belevilágított.
– Úristen!
Kiáltott fel ’253, és a fejét rázta. Aztán lassan minden elhomályosult, míg végül elsötétedett, és ismét eszméletlenül terült el a padlón.

            Bettyék másnap kora reggelre érkeztek meg. Steve rettentően másnaposan ébredt, mivel előző nap, csapott egy utolsó görbe estét, egy bizonyos Johnnie Walker társaságában. A gyerekek hamar megrohamozták, ő csak állt egy helyben, majd felkapta őket, és cuppanós puszit adott az arcukra. Betty furcsa képet vágott. Nem tudta mire vélje a whisky szagot, és a táskás szemeket, de nem szólt semmit, megtörölte a lábát a lábtörlőn, és belépett a házba. Rendetlenség fogadta őket a szobában. A dossziék, és papírok, továbbra is rendezetlenül hevertek az asztalon. Pár pillanat múlva, mindenki megtalálta a saját elfoglaltságát. A gyerekek játszottak a nappali közepén, Steve beállt a zuhany alá, és Betty nekiállt reggelit készíteni. Pár óráig, minden olyan volt, mint régen, még a válás előtt. Együtt megreggeliztek, akár egy tökéletes család, nevettek, és régi emlékeket idéztek föl, aztán a két kölyköt elengedték, had játszanak a kertben. Betty és Steve kettesben maradtak a nappaliban. Ott ültek a kanapén, a TV előtt, teljes némaságban. Mindketten a padlót bámulták, nem tudták mit mondjanak, aztán Betty törte meg a csendet:
­– Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége Steve.­ – Szorította meg kezét volt felesége, és mélyen a szemébe nézett.

Tekintetük találkozott, Betty a nyakába borult. Egyik dolog követte a másikat, mígnem azon kapták magukat, hogy csókolóznak. Steve már évek óta nem látta Bettyt, de a parfümjét sosem felejtette. Most is olyan bódító volt az illata, mint régen, akár csak az érintése. Megszűnt minden gond létezni, csak ők voltak, és szinte megállt az idő. Aztán betoppant a két kölyök az ajtón, nyakig sárosan. Észre sem vették, de hirtelen esni kezdett. Betty arcára boldog mosoly ült, és Steve is vidámabbnak érezte magát. Az időre való tekintettel, felajánlotta, hogy töltsék nála az éjszakát. Betty szabadkozott, de csak pár pillanatig. Még egyszer utoljára a régi hálóban találták magukat. A gyerekek mélyen aludtak, ők pedig kinyitottak egy üveg bort és átmulatták az egész éjszakát. Még egyszer utoljára.