Megnyomta a lift hívógombját és várakozott. A felvonó csendben megérkezett, szolid csengetéssel jelezte az érkezését. Mint mindig, most is egyedül utazott a kis fülkében a legfelső emeletre. Léptei kopogtak a halványan megvilágított folyosó kövezetén. A nagy üvegajtónál lehúzta a mágneskártyáját és belépett a végstádiumú betegek osztályára. Miközben, a kis helységben felvette nővérruháját, arra gondolt, hogy mennyire szereti az éjszakai műszakot. Ilyenkor még csendesebb minden. Az átadás-átvétel megszokott módon, szavak nélkül megtörtént. Elindult rutinkörútjára. Amikor végzett, beült a figyelőszobába és elővette az uzsonnáját. Evés közben a betegek névsorát nézegette. Túl sokat nem tudott róluk, csak a látogatóikból lehetett valami kevéske következtetést levonni. Megakadt a szeme az egyik néven. Hozzá soha nem jött senki. Bement hozzá. Vékony kis törékeny nő volt, a kórlapja szerint alig volt több mint negyven éves, de a kór mély barázdákat szántott az arcára. Leült az ágya mellé, és megfogta kis aszott kezét. Nézte a szenvedő arcot és lassan behunyta a szemét. Most is, mint mindig gyorsan ment a ráhangolódás. Látta a kapkodó, cikázó képeket. Most a gyerekkorban jártak: fiúk üldözték a folyóparton, miközben megszáradt sárdarabokkal dobálták, csúfolták: „Béka, béka, brekeke, kilátszik a feneke!” Ekkor az egyik fiú utolérte, elgáncsolta és leteperte. A többiek is odaértek és lecibálták róla a ruhát. Minden egyes ruhadarabnál hatalmas visongásban törtek ki és egyre izgatottabban rontottak rá a következő megszerzéséért. Végül ott állt egy szál bugyiban. A fiúk körülötte ugráltak és örömittasan ordítottak. Ekkor az egyik fiú megfogta a kezét, a másik pedig lefelé nyomta a fejét. A vezér tiszte volt az utolsó ruhadarabtól való megszabadítás. Szép lassan, szertartásosan fogott a művelethez. A többiek visszafogott lélegzettel figyelték a folyamatot. Amikor végre minden láthatóvá vált, hatalmas üdvrivalgásba törtek ki. Lelökték a földre, fogdosták, majd rugdosni kezdték. Ezután, levonszolták a folyópartra, és mindenhol összekenték sárral, majd nevetve elszaladtak a ruhájával. Estig bujkált a bokrokban, csak akkor mert hazaosonni nagy szégyenében. Otthon, ahogy az apja meglátta, levette a nadrágszíját és kegyetlenül elverte, miközben artikulátlan hangon ordított vele.

Váltott a kép: fiatal szép serdülőlányként a mezei virágok között feküdt, és a felhőket bámulta. Magába szívta a mezei virágok illatát, egy fiúról ábrándozott, akibe halálosan szerelmes volt, de ő észre sem vette. Behunyta a szemét, hogy legalább ott az álmaiban vele lehessen. Ekkor durva kezek ragadták meg, bekötötték a szemét, lefogták és letépték a ruháját. Egymás után többen is megerőszakolták, majd magára hagyták. Összegömbölyödve, hosszú ideig sírt és meg akart halni.

Újabb képváltás: tagjaként egy családnak éppen vacsorát főz. A két gyerek a tévét bámulja, amikor hazaér a ház kapatos ura. Gyorsan elé teszi az ételt és a gyerekeket is az asztalhoz invitálja. Boldogan néz végig az asztal körül ülőkön, amikor elszabadul a pokol.  A férj lesöpri az ételt az asztalról, mert az nem felel meg az ízlésének és durván rátámad. Üti, ahol csak tudja, nem kíméli egyetlen porcikáját sem. Amikor a dúvad végre lecsillapodik, végigdől az ágyon és horkolni kezd. Ő feltápászkodik a földről és a fürdőszobába megy, hogy rendbe szedje magát. Belenéz a tükörbe, de már nem tud sírni sem, csak nézi felismerhetetlenségig eltorzult arcát.

Az elkövetkező képek, már csak villanásnyiak: amikor a férj bevágja az ajtót és soha többé nem tér vissza, ahogy a fiától megkapja az első pofonját, ahogy a lánya a barátaival elmegy, és soha többé nem jön haza, és ahogy a fia is elhagyja örökre. Bevillannak az egyhangú hétköznapok, a bánat, a depresszió, az állandósult rosszullétek, majd az állandó kábulat és végül sötétség.

Kinyitotta a szemét, elengedte a törékeny, kis kezet és nézte a meggyötört arcot. A nyugtató hatása csökkenőben volt, mert egyre jobban vonaglott az ágyban a beteg, és az arcára is kiült az elviselhetetlen fájdalom. Benyúlt a köpenyzsebébe és sorba vette ki az ampullákat felszívva tartalmukat a fecskendőbe. Ezután az egészet az infúzióba injekciózta. Lassan elsimultak a zaklatott arcvonások és békesség szállt a kicsiny szobára. Csendben becsukta az ajtót és végigjárta a többi beteget. Ahogy visszaért az ügyeleti szobába a beteg életjelei már megszűntek. Fogta a tiszta ágyneműt és nyugodt léptekkel elindult, hogy tegye a dolgát.

Lassan véget ért az éjszakai műszak, a hajnal első sugara bekandikált az ablakon.

Jött a váltás. Már messziről hallatszott a trécselés.

−Pont Hangoska jön – jegyezte meg magában az éjszakás – annyira nem illik ebbe a környezetbe.

−Na, mi volt éjjel! – kérdezte vidáman.

−Ketten elmentek.

−Hogy te milyen szerencsés vagy, hogy mindig nálad történik ilyesmi!

Az utolsó szófoszlányokat már a liftnél várakozva hallotta. Csak bólintott és belépett a valós életbe vivőbe.