Ez a nap is pont úgy kezdődött, mint a többi. Egy hatalmas birtokon dolgoztam, egy

igen tehetős embernek, csakúgy mint a többi 40 ember. Voltak itt kertészek,

szobalányok, karbantartók, pincérek, állatgondozók, séfek és még sorolhatnám.

Szorgalmas, hűséges és istenfélő emberek dolgoztak itt, mert a jó munka alapja ha az

elme és a lélek tiszta, a kéz pedig ügyes és dolgos.

Itt nem volt helye panasznak, aki itt akart maradni, annak mindig tele kellett lennie

energiával és ha éppen gondok adódtak az életében, azt félre tudta tenni, mert csak

visszahúzta volna attól hogy igazán hatékony legyen.

Megfordultak itt az évek alatt több százan is már és javarészt mind elbuktak, és

távozniuk kellett.

Nem mintha a körülmények rosszak lettek volna és nem lettek volna eléggé

ösztönözve, hiszen a fizetés kiváló, a bánásmód pedig legalább annyira megfelelő

amennyire egy munkahelyen azt el lehet várni.

A problémát az emberi hozzáállás és az értékek hiánya okozta. Ugyanis nagyon ritka

az olyan ember aki elszánt, őszinte, hűséges és a többi.... A gyarló emberek mind

bepróbálkoztak, hiszen az összeg amit ajánlottak, olyan kecsegtető volt hogy nem

hagyhatták ki, de sajnos igen hamar ki is estek.

És hogy ki vagyok én és mit is keresek itt? A nevem Mary, és akár hiszik, akár nem,

nagy kockázatot vállaltam hogy ebbe az üzletbe belementem.

Akkor most szólnék a negatív oldalról is pár szót, mert az is volt, és talán hihetetlen

hogy ilyen feltételek mellett bárki is elvállal valamit, de vannak akiknek egyszerűen

nincs más választásuk. Mert léteznek olyan emberek, akik nem csak a saját jövőjükért

dolgoznak, és aggódnak. Őket hívják szülőknek.

Nekem pedig van egy lányom, Lily. Már nem él velem, az apjával maradt, de attól

még szüksége van rám és felelőséggel tartozom érte. Ezért is mentem bele ebbe az

ördögi megállapodásba.

A feltételek egyszerűek és könnyen elfogadhatóak. Az ember, ha elég jó a főnök

számára, dolgozik ahogy kitelik tőle és cserébe annyi pénzt kap amennyire csak

szüksége van. Ez a jó oldala, mint látják. És a trükk? A rizikó? Ha az Úr úgy érzi, már

nem hasznos az alkalmazott, mennie kell. De nem akárhogyan, nem úgy mint egy

megszokott munkahelyen. Itt nincsen felmondási idő, sem utolsó havi bér kifizetése.

Ha valaki már haszontalan, örökre távoznia kell.

Most gondolom nem értik miért jó ez. Miért vállalja bárki is azt hogy esetleg elbukik

és aztán meg kell halnia. Egyetlen engedmény van, ami kevésbé ijesztővé teszi ezt az

opciót, ezt a végső és elkerülhetetlen lépést. Hogy a halál fájdalommentes lesz.

Persze arról nincs szó, hogy mi van a félelemmel. Arra nem térnek ki, mert ennyi

jóság már nem fér a dologba. Viszont ha valaki ellenszegülne és megtagadná a

dolgot, ha úgy dönt, megszegi a szerződésben mondottakat, a halált elkerüli ugyan és

mehet ahová akar, de amint eléri a végzet a külső életben, a lelke azé lesz akinek

dolgozott.

Szóval az ördöggel lepaktálni talán nem tünik túl jó megoldásnak, de mégis, van aki

belemegy.

Mint említettem, és hogy félreértések ne essenek, voltak a munkára alkalmatlanok, és

a próbaidő itt is érvényes volt. Akinek egy év alatt nem sikerült beilleszkednie, nem

ismerte meg a dolgok valódi mivoltát, nem lett mindenbe beavatva, különben

elfecsegi és az nem lett volna éppen jó. Szóval aki egy éven belül el lett bocsájtva,

annak semmi de semmi baja nem esett, arra nem vonatkozott a lélek eladásáról szóló

pont. Mert ezt a sátáni üzletet végül azzal kötötték csak meg aki bizonyított hogy

érdemes a földi javakra.

Talán bolondnak tartanak hogy pont én, akinek gyermeke van, miért is vállal el egy

ilyen munkát. De sajnos a mai világban, ha az ember jót akar annak akit szeret és akit

féltve óv, annak kockáztatnia kell. Kockáztatni és hinnie hogy jó döntést hozott és

hogy a lehető legtöbbet nyeri ezzel a lépéssel.

Én imádom a lányomat és ha ahhoz hogy mindene meglegyen, a lelkemet kell

felajánlanom, hát ez van, megteszem. Hiszen én csak egy apró kis pont vagyok az

életben és nem tudhatom mi lesz velem ha egyszer a földi pályafutásomnak vége.

Nem garantálja semmi hogy a másik oldalon majd boldogság és béke vár. És hogy

majd valaki aki engem teremtett, majd megdícsér és megjutalmaz amiért jó ember

voltam, amíg éltem.

A bizonytalanság, a félelem és a másikért érzett aggodalom sok buta dologra

késztethet egy édesanyát.

És hogy mit mondtam az apjának, Bennek? Hogy honnan a sok pénz amit minden

hónapban utalok a lányunk számlájára lekötve, amit csak a 21. születésnapján vehet

ki, és külön az övére is, a mindennapi életre? Eléggé merész ötlet lett volna beavatni

és valószínűleg kinevet vagy őrültnek néz, esetleg sajnálkozva rámpillant és azt

mondja: „drágám, nem kell ez a mese, ne szégyelld, ha prostituált vagy, én megértem

azt is.”

Néha elképzelem amint ez a beszélgetés lezajlik köztünk és mindig olyan vicces és

egyben szánalmas véget ér a párbeszéd hogy nevetésben török ki. De nem tehetek

róla. Szükségem lenne beszélnem erről valakinek, hogy a lelkem megnyugodjon, és

nem mintha visszajelzés kéne, vagy megnyugtatás , esetleg egy mentőöv, amibe

belekapaszkodva megszegek minden szabályt és kiléphetek végre. Mert nem akarok

semmit, nem akarok változni vagy változtatni. Csak jót tenne ha valaki meghallgatna.

Egy pap, egy pszichiáter, egy vadidegen, vagy akár a volt férjem. Mert olyan az

emberi lélek, hogy ha valamit magunkban tartunk, az egyszer megbosszulja önmagát

és pusztítást végez. Persze a munka is megköveteli az egészséges lelki világot,

különben, mint mondtam, nem mehetünk máshová, csakis a biztos halálba.

De valójában Ben csak annyit tud hogy egy gazdag öregúrnak vagyok a

társalkodónője, aki hálás a figyelmemért és pár jó szóért, és senkije nincsen a világon

akinek adhatna a vagyonából. Azt mondtam, a barátnőm ajánlotta ezt a lehetőséget, és

neki is egy ismerőse adta le a drótot, és persze csodálkozik hogy pont én találtam egy

ilyen anyagi forrást, de végül is egész hihetően adtam elő a mesét, mert hát a

munkaadóm öreg is, gazdag is, férfi képét vette magára és örül ha néha mesélek neki

a kinti életről. Valójában egészen jól bánik velünk és soha egy panasz nem hangzott

el miatta. Tudom, érdekes az ördögről így beszélni, mert valójában mindenki azt hiszi

gonosz és csak ártani tud. Végeredményben valóban árt és a feltételei noha

betarthatóak és korrektek, azért mégis azt kéri hogy az életünkről ő dönthessen.

Hiszen ahogyan tapasztalta, sokan félnek és inkább odaadják a lelküket, csak még pár

évet élhessenek. Tiszta haszon. Neki már ennyi is éppen elég és amit megad érte, neki

csupán aprópénz, nekünk, földi halandóknak viszont egy kész vagyon.

Minden nap igyekszem jól végezni a munkámat, a késést, hanyagságot nem nézik el,

a lustaságot, fáradtságot pedig messziről megérzi rajtunk, tehát tényleg bele kell adni

apait anyait.

A munkabér mellett biztosítanak mindenkinek szállást és étkezést, teljes ellátást. A

birtokot bármikor elhagyhatjuk, saját felelősségre mi osztjuk be a szabadidőnket, és

ugyan ki mer packázni a gonosz sötét urával? Ha vétkezünk, ha mondjuk részegen

valakinek mesélünk, aki hisz is nekünk és félő hogy kitudódhat a dolog, annak

azonnali és fájdalmas halál az ára.

Tehát mindenki óvatos, szorgalmas és próbál mindennek megfelelni.

Nem mondom, voltak olyanok akik nem bírták betartani amit ígértek és eljárt a

szájuk. Még akkor is mikor már én itt voltam, nem csak előttem. Hogy honnan

tudom? Onnan hogy mindenkinek elmesélik ha ilyen eset történik, elrettentés céljából

és persze hogy lássuk, nem csak a levegőbe beszél a Főnök.

Itt sokat lehet tanulni, fejlődni és ha nem csak az van előttünk hogy eljön majd a nap,

amikor már nem leszünk hasznára az Úrnak, egészen jól el lehet élni.

Van magánéletem, vannak férfiak is mellettem ha az a vágyam, és a gyermekemet is

látogathatom, nincs megvonás. Ebből a szempontból nincsenek korlátok, sem

határok. Az Urunk látni akarja és néha hallani milyen is az életünk, mert kíváncsi és a

saját véleményem szerint azért irigy és féltékeny is ránk, halandókra.

És akkor következzen az, amiről azt hittem, csak sokkal később fog eljönni, hiszen

élnek a házban sokan 60 év felettiek is, azt hittem én is megérem az öregkort. De

tévednem kellett..

Előbb eljött a végzet számomra mint hittem.

Éppen a birtokon voltam, tettem a dolgom – szobaasszonyként dolgoztam – amikor a

szünetemben odajött hozzám a Főnök jobb keze, Susan. Ő volt a titkárnő a pokolból,

azelőtt sosem láttam, csak a hírét hallottam és tudtam hogy most igazán bajban

vagyok.

Senkihez nem ment oda csak úgy és ő volt az aki a külső világban egy pszichopata

gyilkos szerepét is felvehette volna. Mert őt sosem látta senki sem kétszer.

Éppen dohányoztam, tudom rémes szokás, de úgy voltam vele, amíg itt vagyok,

úgysem a tüdőrák visz el, jó vicc,igaz?!

És épp hogy rágyújtottam, amikor megláttam Susant. A cigi rögtön kiesett a

kezemből, a füstölgő rúd a murván landolt és mintha mi sem történt volna, csak izzott

tovább. Normális esetben rátaposok, és felveszem mert hát szemetelni aztán végképp

nem akartam, meg egyébként is pedáns ember vagyok.

De abban a pillanatban valahogy nem éreztem fontosnak. Odaállt elém és így szólt:

-Mary, a Főnök úgy döntött, nincs rád szükség többé, gyere velem kérlek.

Teljesen össze voltam zavarodva és halálra rémültem. Csak akkor vettem észre hogy

folyik a könny a szememből, mikor a kertész megragadta a karom, hogy mozduljak

már. A segítségével elvittek a Végrehajtó Szobába, és higgyék el, nem az volt életem

legszebb napja.

Nem értettem miért történik ez és hogy miért nem kapok magyarázatot. Elvégre ez

lett volna a minimum ha már meg akarnak tőlem szabadulni. Hogy mondanak egy

indokot. Akármilyen banális dologgal, ürüggyel beértem volna, mert tudtam hogy ez

eljön egyszer és minden reggel úgy ébredtem hogy talán ma lesz a napja hogy az

életemnek vége.Hiába vigyáztam és voltam óvatos és adtam bele mindent, azért

annyira naiv nem voltam, hogy azt higgyem, talán nekem örök élet jár, csak mert

néha elmeséltem mi történt a lányommal a hétvégén. Persze érdekes előadások

voltak, amik kimondatlanul is benne voltak a munkámban, szórakoztatni a Főnököt.

Bent voltam a szobában, leültettek egy székre és odajött egy ember hozzám. Azt kérte

nyugodjak meg, mert nem tudja végrehajtani a műveletet. Próbált nyugtatni,

elkezdődött a folyamat, az elmémben éreztem de csak zokogtam és ellenkeztem és

aztán kiszakadtam annak az embernek a tudatának befolyása alól, és csak annyit

hallottam:

-Nem! Még nem mehetek el! Hát a lányomnak szüksége van rám! Még annyi dolgom

van az életben!

És rájöttem hogy ez én vagyok...

A Végrehajtó próbált rábeszélni hogy ez volt megbeszélve és ne féljek, nem fáj,

megúszom minden nélkül, csak hagyjam hogy tegye a dolgát és hamar vége az

egésznek.

De akkor és ott, hiába az ígéret hogy fájdalommentes lesz és gyors, rettegtem és

ragaszkodtam az élethez. Nem tudtam hová megyek és az igazat megvallva, nem is

akartam menni. Túlságosan jó volt az életem semmint így, minden ok és magyarázat

nélkül eldobjam, elengedjem.

A Végrehajtó feladta és azt mondta, neki így nem megy és Susan bosszúsan

elviharzott a szobából. Nem tudtam hová vagy miért, nem voltam tisztában azzal ami

körülöttem zajlik és nem is igazán érdekelt. Csak a lányom járt az eszemben és az

hogy soha többé nem láthatom, nem ölelhetem őt, és nem lehetek mellette amikor

szüksége lesz rám.

Pár perc múlva megjelent Susan és mögötte jött a Főnök. Bosszús volt picit ugyan de

próbálta leplezni, hiszen azzal nem segít ha még ő is csak rámijeszt.

Ezért odaült velem szembe, és kedves, megnyugtató hangon beszélt hozzám:

-Mary, ugye tudod, hogy ez volt megbeszélve? Ne rettegj gyermekem, nem fog fájni,

hiszen a szavamat adtam, ahogyan te is arról hogy parancs esetén kiiktathatlak.

Hagyd hogy megtörténjen.

De nem igazán figyeltem rá, mert a halál előtt állva nem voltam magamnál, és nem a

szemem előtt lepergő képeket figyeltem, mert az nem volt, csak éreztem hogy a

szívem mennyire hevesen ver a félelemtől.

Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy eszem ágában sincs most

meghalni.

Most azt kérdezik, hogyan született meg ez a történet, ha én lepaktáltam az ördöggel

és ő úgy döntött, meg kell halnom, miért vagyok még életben?

Emlékeznek arra a kitételre, hogy fel is bonthatom a szerződést, azzal a feltétellel

hogy a halálom esetén a lelkem a régi Főnökömé lesz?

Nos, most egy kocsmában ülök, mellettem whisky, jég nélkül, egy régi füzetbe írom

le ezt a sztorit és reménykedem hogy a halál, bármit is szabott meg nekem Isten, vagy

aki ezt az egészet irányítja, messzire elkerül még egy jó ideig...

Vége