Nem bírom tekintetemet levenni az előttem elterülő pusztáról, úgy érzem, ha átsétálok a lábam előtt elterülő földúton, egy másik dimenzióba kerülök. Hátam mögött egy modern város magasodik ki a betonföldből. A zajok már nem bántják a fülemet. A lelkem más téma. Dudáló autók, fékcsikorgások, nevető és síró gyerekek, muzsikusok, kéregetők imái, főnökök harsogása, alkalmazottak zokogása, dübörgő léptek egyszerre, mint egy elefántcsorda. Szitkozódás, karambolok, építkezés, rombolások, és oly sok beszéd, vita, buta viták, annyian elbeszélnek egymás mellett. Szóval folyik az élet, illetve özönlik. Nem is illik ide ez a puszta, talán itt sincs, csak én látom. Kíváncsi vagyok, ezért átsétálok. Mintha ólmot kötött volna a város a lábamra, olyan nehéz emelnem. Noha, ez a második lépés nem is volt olyan nehéz, így ám a harmadik, s az utolsó, mintha nem is lenne lábam, csak átlibbenek. Forog a világ, forgok én is, szédülök, de jót érzek. Csillagok vesznek körül, tér és idő érzem most meghajlik, nyúlik a testem, rémisztő és mégis tetszik. Nem értem, mi történik velem, miért nem félek. Csak mondanom kellett, most kicsit megijedtem, hogy ennek nem lesz vége. Mindent csak ki kell mondani úgy tűnik, vége lett. Most máshova keveredtem. Az érdekes az, hogy úgy érzem elszakadtak a kötelékeim, nem érdekel hova lett mögülem a város, nem érdekel ki voltam ezelőtt és az sem, hogy most ki vagyok. Felakarom fedezni ezt a helyet, ahová kerültem. Mintha 100 évet estem volna vissza az időben. Tőlem északkeletre körülbelül 2km-re egy falut látok, északra, pontosan előttem pedig egy tanyát, igazi tanyát. Szerintem most oda kell mennem. Pihe könnyű a testem, a szemem, mint egy sasé, olyan élesen látok, az illatok is nagyon erőteljesek, a levegő szinte fáj a légcsövemnek, annyira tiszta. Lassan lépdelek, mert lebilincsel a táj, és annyira nyugodt minden, hogy a lelkem is megnyugszik tőle. Komótosan legelnek a lovak, bárányok, kecskék, nagy kolompok lógnak a tehenek nyakában, szoptatják a kicsi borjakat. Mindig megnevettet, ahogyan a lovak orrukkal válogatják az ízletes falatokat, patáikat előre-hátra helyezve, csak esznek és élvezik a természetet, a szabadságot. Kakasok kukorékolnak, a tyúkjaikat terelgetik, kacsák hápognak, a kicsinyeik követik lépteik. Egyszerű, de nagy hajlék szolgál az embereknek, és istállók az állatoknak. Egy férfi éppen birkát nyír az egyik istálló előtt, az asszony pedig összegyűjti a gyapjút. Gyönyörű összhang van kettejük között. Két kislány a csirkékkel játszik, az egyik fürtös, szőke, száján óriási mosoly, a másiknak úgyszintén. Köszönök, de senki nem reagál. Közelebb merészkedek, s hangosabban köszönök, de észre sem vesznek. Bemegyek a lakásba, nem is érdekel, hogy ez mind valótlannak számít. Idebent lágy fény simogat mindent. Egy fiatal lány levelet ír egy ablak előtti kis asztalnál. Gondolkodik a szavakon, látszik, hogy érzi a szavak súlyát, nem mindegy mit ír le. Oh, erős fájdalom nyilallik a fejembe, összerogyok, képeket látok. Családi veszekedések a rohanás és az elfecsérelt idő miatt. Romlott házasságok, eldobott gyerekek, megtört családi összhang. Mobiltelefonok, laptopok, lerövidített szavak, csúnya szavak, meggondolatlan mondatok, melyeket én szántam másoknak, nem volt időm átgondolni. A kütyük fényétől fáj a szemem, és valami ingerült energia fut át testemen. Az emlékemben épp egy üzenetet írok a chaten, gyorsan nyomkodom az érintőképernyőt, a szemem golyózik, majd csak megérintem a telefont és az üzenet máris megérkezett a tőlem kilométerekre lévő barátomnak. Hiányzik, illetve hiányozna, de nincs rá idő. Végre, alábbhagy a gondolatmenet, csillapodik a fejfájásom, kinyitom a szemem, de már nem a házban vagyok, hanem egy kukoricásban. Férfiak és nők, idősek és fiatalok együtt dolgoznak, megosztják maguk között a munkát. Nevetgélnek, beszélgetnek és dalolásznak. A kezük érdes, látszik rajtuk a munka. Élvezik a feladatot, a társaságot, azt hogy ragyog a nap és díszeleg fejükön a szalmakalap. Érzem a szeretetet, a nyugalmat. Sokféle ember van itt, nem különbek a jelen személyiségeinél, csakhogy ők értékelik a pillanatot, érzik és élvezik a kötelességet, nem rohannak és nem hordanak szemellenzőt. Jaj ne, megint a fájdalom, ismét összerogyok. Nyüzsgő irodák, gyárak és miegyéb képei ugranak be, hallom a zörgő, pittyegő gépeket, a billentyűzetek mérges ütődéseit, kiabálások, utasítások. Annyi órát töltenek el az emberek azzal, amit általában nem szeretnek, és közben alig akadnak, akik társasági életet élnének.
Alábbhagynak a képek. Egy hálószoba padlóján térdelek, hajnaltájt van, gyertyafény izzik a szobában és egy fiatal pár. Nem szégyenkezek, nem vagyok zavarban, jó őket nézni. Lassan végigkalandoznak érzékszerveikkel a másik testén. Felfedeznek mindent egymáson. Elidőznek itt-ott, hogy igazán szeressék azokat a porcikákat. A fiatal férfi simogatásán még én is érzem a nélkülözhetetlenséget, s a lány tenyerében is tombol a vágy, melyet lassan, de maradéktalanul kielégít. Csókjaikban ott van minden szó. A szemeikben minden érzés, s átfűti egész testüket, az egész szobát belakja a szerelem. Most is összeesek, bódultan fáj a fejem. Pornófilmek tömkelege, mindenütt plakátok csupasz nőkről, párok, akik állatpózban, különösebb érintések nélkül 10 perc alatt közösülnek, mint a nyulak. Üres tekintetek, néha fájók, durva kezek, nem szerelmesek. Emlékek is felhasítanak, hányszor akartam az időből kiszakadni, testem, lelkem teljesen átadni, de nem volt erőnk, nem volt időnk.
Vége az emlékáradatnak, egy iskolában kelek fel. Gondolom iskola, hiszen sok itt a tízen éves gyerek, s egy-két felnőtt igazán foglalkozik velük. Ebben a teremben fonnak, kötnek, beszélgetnek. Mindenkit meghallgatnak, mindenki érvényesülhet és a gyerekeken nem látok semmi felesleges terheltséget. Átsétálok egy másik terembe, itt is ugyanaz a hangulat uralkodik, csak itt fiúk ácsolnak. Másutt olvasnak és jelentőségteljes eszmecseréket élveznek. Udvaron is vannak sokan, állatokkal foglalkoznak, mind jól érzik magukat. Újra rám tőr a fájdalmas jelen. Hajsza és fáradtság a fiatal lelkekben. Olyanokat tanulnak, melyeket meg sem értenek. Olyan ritka a pedagógus, és iskola, amely a gyermek lelkét neveli, finoman faragja és nem pedig IQ-ját veri az állam kalapácsával.
Magamhoz térek egy otthonban, női nyögést hallok, fájdalmas, de mégis boldogság és meghittség tölti be a teret. Felnézek és látom, hogy egy szülőszéken ül egy nő, lába gondosan betakarva, finom kezét egy szerető férfi fogja és csókokat lehel kedvesen szerelmének arcára. Egy bába is van a szobában, olyan nyugodt ő is. Kedvesen hagyja, hogy minden nyugodtan és családiasan teljék, miközben ő figyelmesen végzi a dolgát. Kellemes fény pislákol, egy óra ketyeg, és finom, de fontos szavak hagyják el a boldog ajkakat. Telik az idő, s még mindig nem jött rám a fájdalom és hagyott el lábamnak ereje. Nem unatkozom, kellemes érzés nézni ezt a családias légkört, amelyben a várakozás örömet hordoz magában. Igaz, a kismama vajúdik és fájdalmai vannak, időnként hangot is ad neki, de érzem belőle a csodálatot. Élvezi ezeket a fájdalmas pillanatokat, mert a hasában mocorgó féltett és imádott kincsének lassan teljes életet adhat. Most az eddigieknél erősebben sír fel, mindenki odarohan hozzá, még én is. A bába leguggol, a férfi bíztatja és öleli kedvesét, én pedig várok kíváncsian és felettébb boldogan. Hoppá, ez egy újabb síró hang, egy kicsike emberé. A bába felemeli köldökzsinórral együtt, igazi valójában, véresen és méhlepényesen, majd az anyja ölébe fekteti, aki csodálattal nézi a picike életet. Megkell mondjam én is csodálattal nézem, gyönyörű, így tisztátalanul is. Apró kezeivel édesanyja felé nyúl, aki odaadja neki ujját, mire a csöppség rászorít és elmosolyodik. Az immár friss anyuka szeméből örömkönnyek szöknek, az apukáéból szintén, s azon kapom magam, hogy az enyémből is. Még mindig nem érzek fejfájást, csak egy apró hiányt, egy kis szívszorítást.
Álom ereszkedik rám, illetve a jelen, a valóság. Lassan húz vissza rázkódó ölébe.