Alfie Sanders egy szép májusi napon halt meg. A szülővárosában, a kórház vaságyán, a mélyaltatással kezelt édesanyjával egy kórteremben. Az ápolók úgy nyilatkoztak a sajtónak, hogy amikor angyal lett, egy hatalmasat mosolygott, majd utána soha többé. Még előző nap volt ereje beszélni egy keveset. Akkor azt mondta, hogy nem fájnak a sebei és hogy nem érdekli, hogy távoznia kell. A végakaratát már szignózta, innentől kezdve már nincs mit elszúrnia az életben. A rendőrség bocsánatkéréssel nyújtotta vissza a lottónyereményt Sanders édesapjának. A fiúnak ugyanis ez a hálátlan hiba okozta a vesztét: megjövendölt öt számot, aminek a kombinációja éppen a sorsoló gépezet algoritmusa volt. Nem szerencse az ilyen. Sőt.

     Azon a napon, amikor megnyerte, éppen a falu fogadójában iddogált a munkatársaival. A háj pacni csapos leesett a lépcsőjén és eltörött a keze, ezért végre egy olyan valaki osztogatta a folyékony Istennőket, aki a nyugati ópium számára sokkal impozánsabb volt. A plafonsarokba üzemelt szemguvasztó nagyságú televízióban valami szánalmas Hepburn[1]–film utánzatát vetítették. A pultnál a társadalom színe–java foglalt helyet. Egy bőrkabátos sármőr éppen a blokkokat számlálgatja, de annál félénkebben olvasgatja. Néha a mellzsebére pillant, hogy meggyőződjön arról, hogy a hitelkártya még megvan sértetlenül és így az édesapjában fel sem merül a gyanú. De hiszen még bármi történhet: még nincs a tárcájában. Egy asztalnál egy szőke balerina a telefonnak hízeleg affektálva miközben a jobb cipőjét méregeti minden szögből. Már amekkora szöget a bokája meg tudott engedni. Azért néha megnézi, hogy a nyaka alatt a földrajzi egységek jól helyezkednek–e el. Aztán keresgélni kezdi a hímvesszős emberek szemében a gondolatot. Valószínűleg ő maga sem férjes asszony. Egy csapat frakkos úriember zöldhasúak szeme láttára börzézik. A helybéliek pedig – mint önmaguk wurlitzerjei – sorrendbe építik a zenegép tűje alatt a reneszánszát élő bakelitlemezeket. Alfie Sanders és két kollégája csak egyszer néztek végig a lebujon, aztán csak barátokhoz méltóan iszogattak és csevegtek. Mindezt persze mértékkel tették, de nagy beleéléssel. Órákkal később hördült fel valaki az azóta új kuncsaftok közül, hogy tessék a lottóhúzásra kapcsolni. Éppen a negyedik számot készült hüvelybe helyezni a földöntúli gépezet. Alfie Sanders pedig jámboran csúsztatta ki a zsebéből a szelvényt. Sokan hinnék azt azonban róla, hogy korábban zsebre vágta a nagymamája salátáját. De nem volt rajta sérülés, és így az érték érték maradt. Mikor véget ért a sok izgalom, Sanders rutinosan mutatott csendjelet társainak, az értékpapírt pedig öklébe szorította, s úgy helyezte vissza – ezúttal a nadrágjának egy másik zsebébe. És míg mások felbőszülve az öklükbe csaptak, legyintettek vagy az egyszer élünk elv szerint tovább ,,alapoztak", addig a három fiatal látatlanul kitért a friss levegőre.
     Másnap a munkából hazafelé menet Sanders betért a lottózóba. Ott aztán őszintén gratuláltak, és egyúttal sajnálták, hogy nem adhatják oda az összeget. Azt csak a legközelebbi metropoliszban tehetik meg. A fiú élete azonban be volt annyira táblázva, hogy halogathassa a dolgot. Az édesapjával hosszú tárgyalásokba kezdtek. Fel is merült a gondolat nem egyszer, hogy el kell mulasztani ezt a lehetőséget. Elég szegények ők a gazdagsághoz. Végül is aztán a srácnak sikerült kikérnie egy fizetés nélküli szabadnapot a főnökétől és a tömegközlekedés fárasztó eszközeivel a végállomásig eljutnia. Igazolták a szelvényét, ki is adták volna a nyereményt, de egy váratlan dolog történt:
– Kérem, adja meg a bankszámlaszámát!
– Csak az apámnak van – válaszolta Sanders – az ő számát megadhatom?
– Uram, a nyeremény átvételére csak a szelvény tulajdonosa van felhatalmazva!
– De... – kezdte el a monológot Sanders zavarodottan – ő az édesapám...
– Az édesapja vagy sem, a szabály akkor is szabály marad!
Alfie Sanders tudta, hogy a rendszert nem verheti át, mert úgyis hamar rájönnek. Így nem volt mit tennie: Készpénzben vitte el a nyereményt. Időig, majdnem óráig eltartott, amíg megetette vele a táskáját. Be is fűzte a száját, hogy nehogy még a falnak is árulkodni merjen. Csuklóból a vállára hajította, udvariasan elbúcsúzott, majd elindult.
Útközben egyszer megtorpant, hogy alaposan átvizsgálja a tárcáját. Ugyanolyan primitív bukméker tárca volt, mint a többi: Apró, igazolványokkal fojtogatott zsebek. Az érmetárolóban negyeddollárosok, libasorban, párokban elringatva. A bankózsebben teljes éhség. Így egy darabig gyalogolnia kell: vagy a pályaudvarig, vagy a faluig. A mondvacsinált gondolkodásmód nyilván az előbbit választaná. Körültekintően indult el célállomása felé. Ahol sikátorok húzódtak, ott fokozottan csókoltatta a vállpántot a lapockájához. Ha elment mellette valaki, féloldalasan keringőzni kezdett. Nem volt valószínűtlen, hogy valakinek ez fel fog tűnni. A zebráról vert szöget a lábába egy ezüstgalléros, sétapálcás férfi. Vagy nagyon befolyásos volt vagy csak színészlelkületű, de mindenesetre a kalapács, amivel Sanders lábaira ütött, meglehetősen determináló volt.
– Ritkán látni józan embert a nyílt utcán sasszézni – szólalt meg, miközben a szemeit szarkasztikus kivetítéssel körbefuttatta – talán szerelmes?
– Semmi köze hozzá – ezzel a mondattal sebesen meg is indította volna a lábait Sanders, de a tekintetes úr a bal vállába kapott, s fordított egyet a fiú haladási tengelyén.
– Hova siet? Hiszen még be sem mutatkoztunk egymásnak. Ámbár... – itt egy kissé elhallgatott és töprengése borult az elméje – Tudja mit? Igaza van. Meg se néztem a szemeit! – Sanderst az ijedség lojálissá hajszolta, így nem kellett a szájába rágnia az úrnak, hogy fixírozzon egy keveset. Mindössze két másodpercig nézte, de az érzelmek azt hosszú percekként fogták fel – Értem már. Maga siet valahová – mondta az úr, majd fokozatosan végigméregette a fiú testét – és az bizonyára a városon kívül lesz. Remélem az az önzetlen aggastyán odafentről még visszaadja magának ezeket az elmulasztott perceket. Őszintén sajnálom – azzal lemondóan intett egyet, majd egyenes tartással elballagott. Sanders nem nézett vissza: csak sietett tova a vonatállomás irányába. Ekkor már remegett. És nem az időjárás miatt. Május volt.
     Egyre lendületesebben járta a járdaszegély ösvényét. Majdnem hátra is ugrott emiatt, amikor egy integető sikátor árnya tisztességtelenül elé köpött. Ekkor Sanders megint úgy érezte, mintha mocsárban lépkedne, ami épp most akarja felemészteni. Csak néhány pillanat múlva bukkant elő az illemember: egy alacsony, szűzszakállú, beteges nincstelen egy kartondobozzal a fején. A szemben lévő likőrbolt kékre festett neonfénye egy kabaré jelenetét illúzionálta, s a rivaldafényben a ,,nevetséges" álldogált.
– Láttam ám, merrül gyütt maga – szólalt meg whisky fűrészelte hangon – ott, a részvénytársaságtú'...ott osszogattyák...sok mázlis embernek a....érté'papí'... – ekkor ölelési kényszerrel közeledni kezdett az ifjú felé, de az félre lépett, s a semmirekellő padlót fogott. Nem vette észre a szegély végét. Alfie Sandersben egy szemhunyásnyira megvillant az önzetlenség és a kivételezés gondolata. Volt is rá kerete és nem is kellett volna elmennie sehova se. Elég volna abból a hátizsákból csak egyetlen köteget kiöklendeztetni...de az ilyen sikátornépesítőknek már semmire nincs mértéke. Azután eltakarták a gondolatkörte fényét az édesanyjának felhői. Ha a téli álom alatt sem tudja magát a szíve helyrekalapálni, akkor annak szabályozására fog kelleni a zsákmány. A díjmentességet senki sem ismeri el: aki dolgozik, az nem öregedhet. Erről szól a kapitalizmus: ha szabad ember vagy, csak azt teheted, amit szabad. Ezért hívják szabadságnak, s joggal nem függetlenségnek. A vén tóbiás nem akart felkelni. Túl súlyos volt a feje a szédüléstől, amit a sok elem harca vív konzíliumok nélkül. Kihasználva az alkalmat, Sanders halkan továbbindult. De a nincstelen utána fordította a fejét, és lélekszakadtan ömlesztette ki:
– Fiatalúúú'...! – Sanders közvetlen naivitása ismét hátul fordíttatta őt a járandó ösvénnyel. Ekkor ütötték tarkón egy krikett–ütővel.
     De a tompa fegyver az együgyű tolvajok játéka. Ha valaki vérből ilyen, az mindenben az éleket keresi. Nem is volt abban az ütésben annyi szándék, hogy elkábítson. Sanders hassal a földre esett, a rivaldafény noir lidérccé változott, a hangok pedig dekódolhatatlan erőlködésekké. Néha felvonszolták a mellkasát, hogy a pánt engedjen. Aztán megint csak rosszalló sebességgel kocogtatták meg a betont a skalpjával.
– Lessétek meg, hogy hamis–e a baba – mondta vélhetően a főzsivány, érces hanglejtéssel. Sanders pedig fordított egyet a fején.
– A francba! Nem azt mondtad, hogy itt fog feküdni holnapig?
– Ne rám nézz, majd' kiszakadt a bicepszem, akkorát rákólintottam! – csak egyetlen bankócsomag átpendítésére volt igény. A az utca bejáratánál ugyanis ekkor fordult be egy szelíd rendőrautó. Csak a tenyerébe ejtette egyikük a vállpántot és utána fejvesztve, de kontrollált elmeállapottal próbáltak eleget tenni az elillanásnak. A biztosúr azonban félúton megállt egy járókelő mellett. Ezt pedig a zsarnokság kihasználta: alaposan átkovácsolták Alfie Sanders testét. Számukra a jó munka eredménye a lila szín országgá terjesztése volt a flótás testén. Másfél perc korbácsolás már elegendőnek bizonyult. Néhány órakattanással később a hatósági egység már a mentőkhöz folyamodott személyi rádióján keresztül. A banda ekkor persze már túltett néhány utcasarkon...
A betonszerető dobozagy volt az egyetlen kézzel fogható tanú, de az alkoholfelhők elverték a tudat termését. Legalábbis ezt kellett belátnia a rendfenntartóknak a kiadós szondáztatás és egyéb ittassági teszt után. Nem volt a nyertesnek szerencséje. Egészen addig nem volt legalábbis, amíg álma véget nem ért. Utána – a fájdalomtól, mint bíróságtól szenvedve – küszködve próbált részletesen és igaz szívvel vallani. Nem is hagyta magát cserben: másnapra elfogták őket. A szajré sem volt tőlük sokkal messzebbre.
A metropolisz kórházában belső vérzést, bordatörést és szemkárosodást diagnosztizáltak nála. Ha kevésbé lett volna nyurga, a szakemberek is éltek volna a rizikókkal. Így aztán tettek egy diplomatikus nyalást a sebek felszínére, s a vaságy azon lendületével gurították vissza a szülőfalujába. A következő napot végig ébren töltötte. Az édesanyját nézegette, aki közvetlenül mellette aludta tavasziasan téli álmát. Mást már úgysem fog tudni tenni, hát ezt az egyet megengedték neki. Itt volt az idő posztumusszá tenni a világon túli zarándoklatot: kegyesen ceruzát és papírt kérvényezett a nővérkétől, aki persze még a csuklósimogatást is sokallta. De egy misényi könyörgést megért. Estére helyre is tett mindent: nem is hezitált tovább a szervezete bomlásnak indulni. Előtte persze szépen lekapcsolta a főkapcsolót, s a dolgozókat elbocsájtotta. Az üzemből persze már nem jutottak ki. Emésztésére váljék a prokariótáknak.

Másnap a levél és a nyeremény az apja kezére járt. A levélben a fiú semmi egyebet nem kért, minthogy a pénzt pusztítsa el és az anyját engedjék továbblépni. Azzal indokolta a leírtakat, hogy a fertőtlenített készpénz jobban koszolódik, s az álmok nem tartanak örökké. Az édesapa könnyekkel bólintotta le az egyetértést, ami tüszős arcán végigtapogatott, majd a laminált padlóba remegett, hogy tudassa a létlakat kilétét az alattvalókkal. Alfie Sanders májusban halt meg, s az édesanyja egy napra rá. S Philémon és Baucis aszalt szívekkel társalog most a Magaslaton, őrizvén a hitüket.

[1] Audrey Hepburn(1929–1993) angol–holland származású Oscar–díjas színésznő volt, később pedig az UNICEF utazó nagykövetévé választották. Igen meghatározó személyisége a filmtörténelemnek. Főbb szerepei: Ann Hercegnő(Római vakáció), Eliza Doolittle(My fair lady), Sabrina Fairchild(Sabrina)