A férfi kinyitotta a postaláda ajtaját, néhány boríték és egy csomó kéretlen reklámújság nézett vele szembe. Kivette a paksamétát, és elindult felfelé a lépcsőn, miközben barátkozott a papírhalmazzal. A leveleket lapozgatta: számla, számla, számla. Az utolsó magánlevélnek tűnt. Megnézte a feladót, ismerősen csengett a név, de nem ugrott be honnan. Ahogy beért a lakásba lehuppant a kedvenc fotelébe és feltépte a borítékot. Meghívó volt, ötven éves érettségi találkozóra. Csalódottan dobta az asztalra az agyondíszített, csicsás papírlapot, és morogva elindult zuhanyozni, hogy lemossa a testére és lelkére rárakodott napi szennyet. Ahogy sorra kerültek le róla a ruhadarabok, visszaemlékezett a tizenéves korára. Amikor elvégezte az általánost, egyszerűen nem tudott mit kezdeni önmagával, fogalma sem volt, hogyan tovább, mi is legyen belőle, ha „nagy” lesz. Végül a szülei döntöttek helyette, betuszkolták ebbe a szakmát és érettségit is adó iskolába. Az első pillanattól kezdve szenvedett. Bár becsülettel végig küzdötte magát az iskolaéveken, soha nem szerette meg a szakmát, érezte, hogy a lelke nem erre a szabályok közé beskatulyázott világra vágyik. A művészi szabadság vonzotta, ahol szárnyalhat, ahol szabadon gondolkodhat és élhet. Az elfecsérelt négy évből csak foszlányok maradtak meg, hiába az emberi agy bölcs, törli a kevésbé fontos emlékeket. Ami megmaradt: néhány igazi barát, számára fontos, de mindig mással járó lányok, kisebbségi érzés, egyetlen jó tanár, kirekesztettség. Amikor véget ért, nagy levegőt vett és hátat fordítva, más irányba indult el. Amíg megtalálták az érettségi találkozóra szóló meghívók, elfeledve a fiók mélyére kerültek. A tizenötödik évforduló után elvesztették a nyomát, mert máshová vetette a sors. És most az ötvenediknél újra összefutottak a szálak, nem tudta hogyan, de rátaláltak. Számára jelentéktelen levél, most is az előzőek sorsára jutott volna, ha nincs egy precíz, mindenre odafigyelő párja. A kitűzött időpont előtt pár nappal felhívta a figyelmét az eseményre. Még mindig nem akart elmenni, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis meggondolta magát. Talán csak szabadulni akart a szürke, unalmas hétköznapokból, vagy csak valami kíváncsiság hajtotta, de egyszer csak ott volt. Minden úgy zajlott, ahogy odafelé az úton, a kocsi magányában elképzelte: az akkori hangadók most is középpontban voltak, a csendesek, csak figyeltek és zavartan mosolyogtak. Amikor körülnézett, látta, hogy mennyire megfogyatkoztak, sokan már nem érték meg, hogy együtt lehessenek. Egyeseknek már a nevére sem emlékezett, a feledés homályába merültek. Ahogy nőtt az elfogyasztott alkohol mennyisége, egyenes arányban emelkedett a harsány hangzavar, talán soha meg nem történt diákcsínyek kerültek elő, adomák tanárokról, nagy diákszerelmekről. Amióta rájött, hogy maligánfokok nélkül is van élet (sőt), azóta sokkal jobban meg tudta figyelni az emberi lerészegedési folyamat fokozatait: Egyre jobb hangulat, egyre jobban oldódó gátlások, mulatozás, trágárság, tahóság, lecsendesedés, előtörő depresszió. A társaság végigjárta a stációkat, lassan a lecsendesedési szakaszba érkeztek. Nem messze tőle ült egy osztálytárs, akivel a négy év alatt, ha négy szót váltottak, nem egy hajóban eveztek. Feltűnő volt, hogy a mindig nagyhangú, most csendesen meghúzódva, csak üres sörösüvegek társaságát élvezte. Közelebb húzódott. A magába roskadt felemelte fejét, és mintha csak várta volna, hogy valaki végre meghallgassa, azonnal ömleni kezdett belőle a szó:

- Képzeld csak barátom, tudod-e, hogy jártam? Természetesen nem várt választ az értelmetlen kérdésére, azonnal folytatta:

- Az úgy volt, hogy elvettem egy csinos kis bombázót, tudod, úgy gondoltam a pénzem mellé ez jár nekem. Eleinte ment is minden rendesen, mint a mesében: dőlt a pénz, minőségi életet éltünk. De amikor kezdtem józanabbul gondolkodni és feldobtam a témát, hogy jó lenne, ha bővülne a család néhány törpével, időhúzásba, kifogásokba, ütköztem. A végén kibökte, hogy ő nem rongálja a testét gyerekszüléssel. Összeomlott az addigi laza függőhíd közöttünk. Jöttek a tivornyák, a rosszlányok, a kártya. Ő is más utakon járt: fűvel, fával. Aztán egy szép napon, egy papírlapot biggyesztett az orrom alá. Jó ügyvéddel, a válás gyors volt és fájdalmas. Mindent kipucolt alólam, nulláról kellett újraindítanom az életemet. Akkor fogadalmat tettem magamnak, ha még egyszer beleesek a közös élet csapdájába, azt papír nélkül teszem. Könnyebb kiszállni belőle, ha mégis tévednék a kettes számú nagy Ő személyét illetően. Egy jó ideig nagy ívben elkerültem a másik nemet, de aki egyszer elkövet egy hibát az megismétli. Vele egész másként indult minden. Bár nem olyan jó nőt kaptam, mint elsőre, azért aranyos, kedves, házias és odaadó volt. Amikor elérkezett a pillanat az összebútorozásra, láttam rajta, hogy egy kicsit rosszul esett neki, hogy csak életközösséget vállalok vele, de aztán gyorsan túltette magát rajta. Az édes, jó anyukája már kevésbé, de ez már egy másik történet. Szépen haladtunk előre, gyarapodtunk, anyagilag talpra álltunk. Egy fiúval és egy kislánnyal ajándékozott meg, minden egyenesen és kedvemre valóan haladt a maga útján. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez az állapot megváltozna. Aztán, amikor egyszer hazaértem, az asztalon néhány odavetett sort találtam:

„Szerelmes lettem valakibe, ne keress!! A mai kaja a hűtőben, holnaptól magadról kell gondoskodnod. A gyerekek engem választottak.” Most itt tartok. Sokat őrlődtem azóta, hogy talán másképp is alakulhatott volna, ha rendesen, hivatalosan összeházasodunk. Legalább a gyerekeket láthatnám.

Nem tudott mit mondani a történtek hallatán, csak magába jegyezte meg (a fagyi visszanyalt tipikus esete).  Amolyan férfi szolidaritásból megfogta a magába roskadt vállát, megveregette, majd ott hagyta a buli romjait. Senki nem vette észre a távozását.

Az autó csendesen duruzsolt hazafelé. Most értette meg, hogy miért kellett eljönnie erre a találkozóra, hiszen hasonló cipőben jár ő is, mint az ott hagyott. A második bocskort koptatta, használtan vette, számla nélkül. Holnaptól majd minden más lesz. – fogadta meg önmagának. A rádióban halkan szólt a Procol Harum: „A Whiter Shade of Pale” című slágere, talán éppen azokból az időkből. A zene elandalította, lecsukódtak a szemei, az autó elindult a végzete felé.     

http://youtu.be/Mb3iPP-tHdA