A családban feltorlódtak az események. A várva-várt gyermek megszületése után az anyukát megválasztották iskolaigazgatónak. Összeült hát a családi kupaktanács, hogyan tovább. Mi legyen a fontosabb a karrier vagy a család? Az apuka állt elő egy nagyszerű ötlettel. Ugyanis olvasta, hogy már a férjek is igénybe vehetik a gyermekgondozási időszakot. /Hiába az emancipáció hatása!/ Az nem volt kétséges, hogy meg fog felelni a feladatnak, mert az előző alomból már három gyerek felnőtt a kezei között, mondhatni már rutinos volt. A mostani párja csak kezdő anya volt, tőle tanulta a pelenkázás és fürdetés fortélyait. Így hát, a csemete hat hónapos korától, átvette az anyai teendőket.

Szép lassan kialakult a mindennapi menetrendjük: ébredés utáni tisztasági szerviz, pocakfeltöltés, szundi, közös gagyarászás és heverészés, újabb pelenkajárat, hami, alvás. Mire a ház asszonya hazaért, addigra már meg volt a fürdetés is. Egy gyors mosoly anyára és jöhetett az esti mese. Az első pillanattól kezdve meséltek neki, mert hittek a mese erejében. Egyébként is a mesék szárnyán, gyorsan megérkezett az álommanó.  Ez után már csak arra maradt idő, hogy kitárgyalták a nap eseményeit, kivel mi történt, aztán mindketten a fáradtságtól beestek az ágyba. Ahogy jóra fordult az idő a napi rutinba felvették a sétáltatást is.

A kis faluban, ahol éltek gyorsan híre ment, hogy van egy apuka, GYES-en. Ehhez hozzájárult a körzeti védőnő, hírvivő beszélőkéje is. Ő volt az, aki időnként megjelent és leellenőrizte, hogy minden rendbe van-e a kis emberpalánta körül. Kezdetben árgus szemekkel figyelte a kispapa minden mozdulatát, de semmi kivetnivalót nem talált a gondozás milyenségében. Nem sokkal később már teljesen elfogadta, ezt a számára is még szokatlan állapotot, és láthatóan megnyugodva, szívesen járt már hozzájuk. Az igazi elismerés akkor következett be, amikor már teljesen feloldódva, /mint ahogy az lenni szokott ilyen körökben/ nagyot „pletykálkodtak”. A kispapa így kivívta az egyenrangú elbírálást a kismamákkal.  Azonban el lehet képzelni, hogy milyen visszhangja volt a dolognak a falusi férfilakósok körében. Az ő értékmérőjük másképp működik. Mindenkinek meg van a maga helye: az asztalfős férfi keresi a kenyérrevalót, az asszony meg csak lássa el a háztartást, meg a gyereket. Egyik sétáltatás alkalmával hallotta a háta mögött, hogy két férfi összesutyorog. Ekkor tudta meg, hogy már nevet is adtak neki, úgy hívják, hogy LIBERO. Jót mosolygott ezen a találó gúnynéven és azon, hogy nem is tudják, hogy mennyi mindenről maradnak le, amit eddig csak egy nő élhetett át. Elszalasztják azt a boldog pillanatot, amikor kinyílik az a piciny szem, meglátja, felismeri a számára kedves arcot, és szélesen elmosolyodik. Nem élvezhetik, hogy pelenkabontás után, /mintegy várva az alkalmas pillanatot/ nagy ívben lepisiljék őket, amin aztán jót kacarásznak együtt. Nem élhetik át, ahogy napról-napra nyílik az értelme, ennek a bimbódzó életnek. És nem tudhatják meg milyen csodálatos érzés, amikor lefeküdve a mellkasára hasaltatta a kicsit és miután elaludt, hallgathatta egyenletes szuszogását. Nem lehetnek újra gyerekek, együtt négykézlábazva a padlón, vagy egymásnak labdát gurgatva. Nem hallgathatják együtt, tátott szájjal a búgócsiga muzsikáját. Kihagyják, amikor az udvaron először kóstolják meg a föld ízét és noszogatják a csigát gyorsabb haladásra, vagy együtt ugatnak a kutyával, esetleg jól megcincálják a macska bajuszát. Nem élvezhetik a virágos réten való hempergőzést, a szarvasbogár elöli menekülést. És kimaradnak a közös téli örömökből, amikor bebugyolálva minden fellenhető meleg göncbe, nagyokat borulva a szánkóval, hatalmasakat kacagnak. Nincsenek ott, amikor kiejtik az első szavakat, vagy először sikerül megállni a saját lábukon, majd megtenni az első lépéseket. Ezek az élet megismételhetetlen pillanatai, mindennapi csodák. Van ez olyan, mint a kedvenc falusi férfiprogram, a mindennapi kocsmalátogatás.

A napok rohantak, mindig valami újat adva mindkettőjüknek, sokat tanulva egymástól. A védőnővel való kapcsolatuk már olyan jó volt, hogy az egyik alkalommal meghívta a kispapát és a gyerkőcöt egy kismama találkozóra. Olyan szépen kérte, hogy ígéretet is tett, hogy elmennek. De a gyerek elaludt és nem volt szíve felébreszteni, így hát elmaradt a közös program. Annyira nem is bánta, mert úgy gondolta, hogy idegenül érezte volna magát. Különösen akkor áldotta az eszét, hogy nem ment el, amikor a helyi újságban megjelent a találkozóról egy cikk és egy fénykép. Kiderült ugyanis, hogy az összejövetel a „Szoptatás világnapja” alkalmából lett megtartva. Jól mutatott volna ott a kismamák körében. Az eddig sárba tiport férfi-image-e kapott volna még egy pofont, egyszerűen közröhej tárgyává minősítve személyét.

A két és fél év úgy elszállt, mint egy gyors röptű fecskemadár. A kispapa élvezte minden pillanatát és hálát adott, hogy részese lehetett. Most szívesen elment volna a kocsmába, megállva a közepén elmondani annak a sok elmeroggyantnak, hogy próbálják ki csak egy hétre, hogy mivel jár az anyai hivatás. Talán, ha megtapasztalnák, nem az volna az első, hogy az ital „jótékony hatására”, hazaérve szó nélkül leveszik a nadrágszíjat és helybehagyják az asszonyt meg a gyereket, mert csak ezután tudják nyugodtan álomra hajtani a kótyagos fejüket. De ennek az akciójának valószínűleg lincselés lett volna a végkimenetele.  Így hát megtartotta az élményt magának. Ezalatt a röpke idő alatt ő maga is hatalmas változásokon esett át: türelmesebb lett a világgal, könnyebben észrevette már az élet apró csodáit.

A kisember pedig elindult azon az úton, amikor már nem csak a szülők egyengetik a lépteit.