4. 

AZ ÁRNYAS szolid hely volt, műanyag asztalokkal és székekkel, műanyag abroszokkal. Még a műanyag vázákban a virágok is műanyagból voltak. A falak narancsvörösre voltak mázolva, ráhengerelt arany mintázattal.

A sarokban egy Tavasz televízió villogott, éppen a Furfangos Nyeszterkát  adták, sokadszorra. Sokakat zavart a zaj, ami a dobozból áradt, de voltak néhányan, akik oda ültek elé és meredten nézték a képernyőt, nem engedve, hogy lehalkítsák.  

Amikor végre Tamási Eszter felkonferálta Varga Jóskát, aki a híreket szokta beolvasni kellemes baritonján és a hangzavar lehalkult, Szauerék asztalához megérkezett az első vendég. Addig kettesben ücsörögtek, Jaffát szopogatva, de most, hogy Szitnyai Sanyi megjött, a pincér is odatalpalt és letette az asztalra az Erlenmeyer lombikhoz hasonló küllemű boros üvegben az asztali fehéret. 

– Kézcsókom Gizukám, szerbusz – köszöntötte őket Szitnyai.

– És az asszonyt hol hagytad? – váltott közönségesebb stílusra Károly, barátjának szegezve a kérdést.

– Ó, a szegény Terka, ne is mondd! Megint olyan epegörcse volt, egész délután, hogy az kibírhatatlan. Még a No-Spa sem segített.

– És hol lehetnek a többiek? – kérdezte szenvtelenül Giza.

Szitnyai, mintha nem hallotta volna a kérdést, válasz helyett Szauerhez fordult.

– Mi van a fiaddal?

– Képzeld, bekerült az ifi válogatottba és kiküldik Drezdába az ifjúsági Európa bajnokságra. 

– Az én fiam, nem dicsekedhet ilyen sportsikerekkel, de azért belevaló gyerek, még ha nem is birkózik, mint a tiéd. De ha felveszik az egyetemre…

– Zoltán is oda készül. Az állatorvosira – szakította félbe Giza.

– Nagyszerű. Az én Gézám jogász lesz. Most, hogy belépett a KISZ-be, a kedvezményes ifjúsági lakásépítési akcióba is bekerülhet.

– Zoltán ugyanígy. A kislány apja megígérte, hogy segít.

– Olyan nagy ember?

– Koltai Géza, az üzem párttitkára. Nem vagyunk nagyon oda érte, de a kislány aranyos, és ez a lényeg – büszkélkedett Giza.

– Nagyszerű.

Elhallgattak. Károly töltött és koccintottak.

– Egészségedre!

Mikor a hallgatás kezdett kínossá válni, Giza az órájára nézett.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte konokul újra, és miután megint egyik férfi sem válaszolt, provokatívan megjegyezte: – Csak nem az az újságcikk ijesztette el őket?

Szitnyai ártatlan szemekkel nézett az asszonyra.

– Milyen cikkről van szó?

– Ne mondd, hogy te nem olvastad – bosszankodott Károly.

– Ja, az a régi dolog. Elég kellemetlen az ilyesmi.

– Akkor a többiek is biztos olvasták. Lehet, hogy hármasban ünneplünk?

– Azt az egy, nyomorult, kiragasztott cetlit olvasta volna mindenki? – tört ki a méreg Gizából. 

Szitnyai nagy szemeket meresztett.

– Egy példány? A Béke és Szabadság  címlapján, ma jelent meg. Az újságíró, aki azt a cikket akkor írta, most hatvan éves és egy interjút készítettek vele a munkásságáról. Ő szemezgetett a régi publikációiból. Egy ilyen régi cikkének egyik képét rakták a címlapra. Százezer példányban minden újságárus standon ott díszeleg.

Károly majdnem lefordult a székről, Gizának kellett elkapnia a kezét.

– Ki az az újságíró?

– Valami Gajdos Péter.

– Felkeresem és helyreigazítást követelek.

Szitnyai felhúzta vállait, behúzta a nyakát és csodálkozó képet vágott.

– Gondolod, hogy megteszi?

MÁSNAP reggel Szauer a postára ment, mert a közelben sehol sem talált működő telefont.  Sokáig böngészte a falra kiakasztott, szakadt telefonkönyvet, aztán előhalászva egy tantuszt, vett egy mély lélegzetet és felhívta a Béke és Szabadság szerkesztőségét. Bemutatkozott, és a főszerkesztőt kérte.  

– Értekezleten van Gajdos elvtárs – mondta egy női hang. – Mit mondhatok neki, milyen ügyben keresi?

Károly zavarba jött.

– Hogy is mondjam… Személyes ügyben zavarnám.

– Gajdos elvtárs nagyon elfoglalt, de megemlítem neki. Milyen számon hívhatja vissza az elvtársat?

Károly még jobban zavarba jött. Az államosítás óta nem volt telefonjuk.

– Inkább személyesen… Tetszik tudni a jubileumi visszaemlékezéseivel kapcsolatban…

– Á, igen. Már értem. Rengetegen gratulálnak neki. Talán ebéd után itt lesz az irodájában. Ha fél kettő magasságában idejön, talán tud beszélni vele.

Gratulálnak neki? No hiszen…– gondolta, mikor megszakadt a vonal.

Már indulni akart haza, amikor beleütközött a környékükön dolgozó kézbesítőbe, aki nagy bőrtáskájával éppen indulni készült kihordani a küldeményeket, leveleket.  

– Jó, hogy látom Szauer úr. Van itt egy levél, átadom, és akkor nem kell maguk felé is mennem. 

Szauer nagyon elcsodálkozott, nem várt postát senkitől.

– Nem is emlékszem, mikor hoztam maguknak utoljára – fecsegett a postás. –  Ilyen flancosat meg soha. Nem is tudtam, hogy maguk az imperialistákkal leveleznek.  – mondta cinkosan vigyorogva és hangját leeresztve. 

Szauer zavarba jött. Kézbe vette a hosszúkás borítékot és megnézte a címzést és a feladót. 

– Ez a fiamnak szól – mondta fejét csóválva Károly. – Ki a fene ez a Mr. Michel Palotai? Kivel levelezik ez a kölyök, Amerikában? – morfondírozott magában. Aztán eszébe jutott, hogy mintha a fia haverját, azt a Pajszert, becsületes nevén Palotainak hívnák, és mintha azt mondta volna, hogy az apja disszidált. Az írt volna a Zolinak? Amerikából? 

Zsebre vágta a levelet és visszaköszönve a postásnak elindult hazafelé. 

5.

A HÚSIPARI Vállalat KISZ titkára, Kozeluha Sándor frissen növesztett bajuszát rágva gondterhelten fogadta az edzőt. 

– Köszönöm Feri bátyám, hogy felhívtál. Ha nem szólsz, bizony atyaúristen, hogy nem veszem észre, pedig minden héten elolvasom ezt az újságot. Tudom, hogy ez a Szauer ügy nagyon rosszkor jött, de megoldást kell találnunk rá. Már beszéltem a szövetséggel. Tekintettel a hely, kivételesen nem ragaszkodnak a bajnoki címhez sem, hajlandók mást is bevenni a válogatottba, ha egy zártkörű válogatón, ahol az ő képviselőjük is jelen van, valamelyik srácod leveri ezt a Szauert. De csak akkor, és szabályos meccsen. Ha nincs ilyen kölyköd, a Húsos nem indíthat versenyzőt Drezdában. 

– Tíz év óta ez lett volna az első ifi válogatottunk.

– Tudom, és nagyon sajnálom. Van valami ötleted?

Az öreg megvakarta a rövid, tüskés hajjal borított fejét.

– Hogy mennyi melót fektettem ebbe a Szauerba, amíg elértem, hogy felszívja magát! De mindegy. Ha végig gondolom, egyetlen olyan kölköt látok, akik valami eséllyel kiállhat ellene, ez a Palotai.

– A Pajszer?

– Az edzőtársa – bólintott az edző. – Haverok, de állandóan nyüstölik egymást és a srác sokszor állta a sarat a Szauer ellen. Sokkal sumákabb, lustább, de baromi erős és ravasz. Talán most ez a tét kihoz belőle valamit.

– Láss hozzá! A Szauer ügyét meg majd én tovább intézem.

– MIT ÓHAJT? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Gajdos.

Károly belenézett a karosszékben terpeszkedő férfi bazedóvos szemébe és rögtön tudta, nem sok jóra számíthat.

– Az újságcikkről van szó, a Béke és Szabadságban –mondta halkan.

Gajdos leereszkedő mosolya elárulta, hízeleg neki, hogy kivívta még egy olvasó csodálatát. 

– Hát igen, ez a retrospektív. Ilyenkor érzi az ember, hogy a sok munkáért kárpótol a hálás olvasók elismerése. Tíz év a Horthy fasizmus idején illegalitásban, és 16 év a népi demokráciában. Több száz cikk a termés. Magának melyik tetszett a legjobban?

Károly zavarba jött.

– Igazán egy cikkről van szó…

– Melyikről?

– Amelyiket a címlapon idézik.

Gajdos szélesen elmosolyodott.

– Na, igen. A feketézők. Nagy hatású írás volt. Amikor megjelent százával érkeztek a népi rendőrséghez a feljelentések. Az a cikk kinyitotta Pandora szelencéjét. Az államosítással a dolgozó nép ráébredt, hogy igazságot tehet. A végén már alig lehetett leállítani az áradatot. Magának mi tetszett benne a legjobban?

Károly zavartan hallgatott. Gajdos felvette az újságpéldányt az asztalról.

–  Itt ez a pofa, ez a beszart kapitalista, táblával a nyakában. Milyen humánus ez a mi demokráciánk, hogy az ilyen alaknak táblát lógattunk a nyakába, ahelyett, hogy őt magát lógattuk volna fel? Pedig ha megtesszük, talán nem lett volna annyi szovjet elvtárs az ellenforradalom áldozata.  

Károly még mindig nem tudott megszólalni.

Gajdos gyönyörködve nézett le az asztalán kiterített újság címlapját betöltő képre, aztán összerezzent, és Szauerra emelte a tekintetét. Egy pillanatig rajta tartotta a szemét, aztán visszafordította az újságra, majd gyorsan újra Károlyra nézett, szeme még jobban kidagadt, mint aki rémeket lát, és elsötétült a képe.  

Károly mély levegőt vett. 

– Igen, Gajdos elvtárs én vagyok az.

– Úgy? – nézett rá előbb megkövülten, aztán egy szempillantás alatt megvető gyűlöletre váltott arccal megkérdezte – és mi a lófaszt akar tőlem?  

Károly összeszedte minden erejét.

– Helyre igazítást.

Gajdos fölpattant.

– Mit akar?

– Gajdos elvtárs, én már megfizettem azért, most mégis újjal mutogatnak rám. Most mentem nyugdíjba.

– Tévedés lett volna? Rehabilitálták?

–  Nem is kértem. De szerintem tizenhárom év alatt elévült az egész és ez a kép most lehetetlen helyzetbe hozott.

– A nép ellenségeinek vétkei nem évülnek el – jelentette ki dörögve és fejét csóválva a főszerkesztő, majd kissé leeresztettebb hangon hozzátette – egyébként is, mit tehetnénk?  Már megjelent. Nem szívhatom vissza.

– A munkámmal elégedettek voltak, jutalmat is adtak. Tessék megkérdezni az igazgatót.

Gajdos zavartan elfordította a tekintetét és visszasüllyedt a karosszékébe.

– Sajnálom, nem tehetek semmit – jelentette ki és újra Károly arcát vizsgálgatva hozzátette: – sok idő eltelt, nagyon megváltozott. Én is alig ismertem fel. Nyugodjon meg, elfelejtik.  

– De hát voltak téves intézkedések, mint tudjuk.

Gajdos felfortyant.

– Nekem nehogy belekeverje ebbe a személyi kultusz hibáit. Ahhoz ennek semmi köze.  Maga köztörvényes bűnöző volt.

– Ezt sohasem állították. 

Gajdos végleg elveszített a türelmét. Megint felpattant.

– Na, nekem ebből elég. Nem folytatom ezt a diskurzust. Kérem azonnal távozzon, vagy hívom a rendészetet. 

6.

– EZT NEM hagyom ennyiben – mondta Károly Gizának, még mindig remegve a felháborodástól, amikor hazaért.  

– Valósággal kirúgott, még azzal is megfenyegetett, hogy rám küldi a rendészeit. Pedig csak egy pár soros helyreigazítást kértem, hogy vegye figyelembe, hogy az az egész régen elévült és a feketézést már akkor sem bizonyította semmi. Érveltem, hogy azóta, igyekszem jól dolgozni, beilleszkedni, és, hogy ez idő alatt senkinek nem volt panasza a munkámra. Mondtam, hogy kérdezze meg az igazgatómat! 

Giza aggódva nézett feldúlt férjére, aki folytatta.

– Most mondd meg, mit tegyek? Viseljem el, hogy még most, 13 év után is a pofámba vágják azokat a vádakat, amik akkor sem voltak igazak; hogy lejárassanak mindenki előtt százezer példányban?  

– Ne idegeskedj. Arra gondoltam, beszélünk a Szitnyaiékkal, mit lehet tenni. A sógora ügyvéd.  

– Ugyan már! Ma egy ügyvéd örül, hogy lyuk van a seggén, nem hogy elvállalna egy pert, egy ilyen Gajdossal szemben. 

Zoli, aki eddig a plafont bámulva hevert a szobájában, meghallhatta a beszélgetésüket, mert feltápászkodott és borzasan átjött hozzájuk.

– Még mindig nem nyugszol apa? Ennyi év után sem? Nem volt elég? – kérdezte dühösen. 

A szülő riadtan néztek fiúkra, akitől nem ezt várták.

– Hogy beszélsz? Mit tudsz te erről, te taknyos!? – fortyant fel az apja. 

– Azt, hogy nem utazhatom emiatt, a rohadt cikk miatt az Európa bajnokságra, hogy belekeveredtem egy hazugságba, mert mindent titkoltok előttem.  És, hogy ha ezt Bea apja megtudja, nem enged a közelébe sem. 

– Pont egy párttitkár lányával kellett neked kikezdened? Nem találsz tisztességes családból származó lányt? 

– Tisztességes „úrilányt”? – gúnyolódott Zoltán. – Hol van ilyen?

– Hát nem olyan elvtársi alomban, mint azok a Koltaiék, az biztos. 

Zoli összeszűkült szemmel nézett hol anyjára, hol apjára.

– Nem engedem, hogy bántsátok.

PAJSZER másnap délután, az edzésre indulva, kinyitotta a kapu alatt a levelesládát. A kezébe hulló hosszúkás légiposta borítékon izgatottan látta a feladót, Amerikában élő apja címét. 

Ott rögtön, a bűzlő kukák mellett felbontotta és szeme mohón futott végig, apja szálkás betűkkel írt sorain. Kicsit lelombozódott, mikor rájött, hogy csak arról tájékoztatja, hogy jól van, hogy hamarosan Németországba utazik és sajnálja, hogy nem találkozhatnak. Már össze akarta hajtani, amikor a szeme megakadt egy különös, látszólag ide nem illő mondaton, mely minden kiemelés nélkül volt a szövegbe süllyesztve:

– Előző levelemet vasald át…

Elfogta az idegesség. Most már az egyik kukának támaszkodva többször is átolvasta a levelet, szóról szóra, figyelmesen, de az egész levél, a rejtélyes félmondatot kivéve olyan volt, mint a többi, amit eddig apjától kapott.  

Ettől lehiggadt, összehajtotta a borítékot és elgondolkodva csúsztatta a viharkabátja zsebébe. Vagy három hónapja kapott legutóbb levelet, a születésnapja előtt. Ahogy visszaemlékezett, azokban sem volt semmi érdekes, csak a szokásos beszámoló és érdeklődő kérdések. Vállat vont.

– Marhaság. Ha hazaérek, majd átolvasom őket, még egyszer –gondolta és felült a motorjára. 

Az edzés rémes volt. Zoli nem jött le, egy nagyon béna tagot jelölt ki neki Feri bá’ edzőpartnernek. Haláli unalmas volt, hogy az ürge minden hidaltatáskor azonnal befeküdt, így egy idő után ezért inkább áttértek a dobásgyakorlásra, de a fickó a huszadik röptetés és földet érés után olyan savanyú képpel tapogatta tomporát, hogy megszánta, és inkább elment magányosan súlyzózni.

– Tud valamit Szauerről? – szólította meg a mestert, amikor az elment mellette, mire az öreg csak komor arccal ránézett, megállt egy pillanatra és válasz helyett azt mondta:

– Ha befejezted, gyere be a szobámba, beszédem van veled. 

Pajszer sokáig bent volt a szertárban, és nagyon gondterhelt képpel jött ki. A kijárat felé menet már elhatározta, lemondja esti randevúját barátnőjével és meglátogatja a haverját.