A csillagvadász

       Laktanyai munkám során gyakran kényszerültem íróasztal mögé, no nem az aktákat tologattam, inkább rengeteg iratot készítettem. Ez eléggé idegölővé válik, ha az ember beletemetkezik. Addig nincs baj, míg kreatív módon létre kell hozni egy teljesen új okmányt, ott kezdődnek a bajok, amikor ezekből több tucatot is el kell készíteni. A mai fénymásolós, nyomtatós világban még ez sem probléma, de mondjuk harminc évvel ezelőtt még csak az indigó létezett, meg a stencilgép, ha kötött alakú (például füzet) iromány készült, ezek nem segíthettek. Róttam a sorokat, és amikor elfáradtam, vagy lankadt a figyelmem, ledobtam a tollat, és az asztalon heverő fecnik közül elővettem egyet: irány-direction. Próbáltam a kiejtést, memorizáltam a szót, így akartam némi angoltudásra szert tenni. Mindig volt öt-hat előre elkészített cetlim, ezeken egy-egy angol szó volt a magyar megfelelőjével. Amikor visszatért a munkakedvem, megint tollat ragadtam és alkottam tovább az iratokat.

       Az egyik beosztott tisztem néha felkeresett az irodámban és leginkább hivatalos ügyekről tárgyaltunk. Mikor ezeken túljutottunk, mindenféle személyes témára terelődött a szó. Jól ismertem fura jellemét, nem ütköztem meg azon, ha rám akart sózni valamit, vagy nekem akart beszerezni holmikat, mert ilyen nyüzsgő típus volt. Üzletelt mindennel, sokszor a tisztesség határát súrolva, és tette mindezt abban a hiszemben, hogy ez majd segíti előléptetését, gyorsabban juthat előre a ranglétrán. Az ilyen túlbuzgó katonát a szleng szerint csillagvadásznak hívták sereg szerte, jól illett hozzá ez a jelző. Tudott szerezni a parancsnoknak házi pálinkát, a törzsfőnök kocsijához alkatrészt, de ha a szükség úgy hozta, saját érdekből is szorgoskodott. Történt az egyik alkalommal, hogy új reléállomást kellett átvennie, és nem vette észre, hogy az egyik egységet duplán kéri a törzskönyv, mert tartalékba is kellett. Hiányzott az állomásról az egység, jelezte is nekem, de megnyugtatott, hogy  nem kell reklamálni, megszerzi. A közelben volt egy szovjet laktanya, mindössze tizenöt kilométerre, ott is voltak üzletfelei, akik pálinkáért cserébe adtak neki egy ugyanolyan blokkot, mint ami az állomására kellett.

       Egyik nap a szokásos módon bekopogott, elmondta az ügyes-bajos dolgait, aztán szokás szerint magánbeszélgetéssé fajult a találkozó. Amint vittük a szót, gyakran pislogott az asztalomon lévő cetlikre, legfelül a következő volt: kell-must. Nyilván ez a napi penitenciám volt angolból, de ő ezt nem sejtette, csak értelmezte a leírtakat. Egyszer csak belevágott.

-         Főnök, miért nem szólsz nekem. Ha neked must kell, szerzek, amennyit akarsz! Mennyi kellene?

Az első pár másodpercben igencsak elkerekedtek a szemeim, hirtelenjében fogalmam sem volt, miről is beszél. Aztán a tekintetét követve ránéztem a cetlire, és minden összeállt. Amikor hahotázni kezdtem, akkor meg az ő szemei kerekedtek malomkőnyire, most ő nem értette, mi lehet ebben olyan vicces. Kellett pár perc, mire sikerült elmagyaráznom a cetlik értelmét, és az ő melléfogását. Ha nem lettünk volna már régi kollégák, és szinte barátok, biztosan örök harag lett volna a végeredmény, annyira a szívére vette, hogy tudatlanságát kinevettem. Angol tudásom azóta se sokat gyarapodott, de ehhez a szóhoz érve mindig mosolygok, az avatatlanok meg gyanakodva nézegetnek. A seregben az ilyen vidám percek tették elviselhetővé a folyamatos stresszt, a rideg kapcsolatokat.