Mikor a vadászcsapat eltűnt szemük elől, a Pörölymancsúak visszatértek a farkasverembe, sokáig hallgattak. Senki nem jutott szóhoz. Mindenki érezte, a vezér tudta is, hogy valami készülőben van. Sőt, már el is kezdődött…

- Miért nem öltük le őket! – csattant fel az előző vezér fia – Többen voltunk, erősebbek s gyorsabbak vagyunk náluk, ráadásul bemerészkedtek a megjelölt területünkre! Pán szakállára, lépnünk kellett volna.

- Kushadj fiú! – bömbölt rá az egyik agg, a fiatal farkasra - Majd vezérünk megmondja mit miért nem tettünk.

A Magányos csak hallgatott, a Néma kíváncsian forgatta szemét mellette.

- Ez? Ez a gyáva?! Ki saját fajtáját megöli, de az embernép fegyvereitől megretten? Ez fog magyarázatot adni? Ez fog minket…

A vezér, szemmel alig követhető gyorsasággal ugrott neki az ifjúnak, s játszva leszorította tarkóját. Ott is tartotta, míg az el nem kezdett jajgatni, akkor elengedte.

A fiú a barlang egyik árnyékos végébe húzódott, lesújtva a megszégyenüléstől, nyakát tekergetve, de keblében még mindig hullámzott a harag.

A Magányos megállt a verem közepén, ahol az ordasok körbe vették, s várták, mit fog mondani.

- Nem lett volna bölcs dolog most az embereknek neki esni… - mormogta maga elé, majd emelt hangon így fojtatta: - Megsértettek minket, az igaz. Leölhettük volna őket, ez is igaz. De mire mentünk volna vele? Ha meglelik halottaikat, bizton rájöttek volna, hogy mi téptük szét őket. S akkor, akkor aztán lett volna haddelhadd! Többen jöttek volna, kutyákkal és nyilakkal, s nem nyugodtak volna addig, míg ki nem pusztítanak bennünket egy szálig. Én ismerem az embert… S gyűlölöm is, a Hold látja lelkem, hogy igazat szólok. E fajtát jobban gyűlölöm, mint bármely más lényt e Földön. De most, nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy harcba szálljunk velük.

- Akkor hát, mi legyen? – kérdezte a másik öreg, ki eddig a többek háta mögött, a vitától távolabb pihengetett.

 A Magányos elgondolkozott. Hosszan nézett maga elé, lelkében birokra kelt a józan megfontolás, a mardosó gyűlölettel, s a ragadozók Vad Dühével. Tekintete ismeretlen sötétet fürkészett, fogait csikorgatta.

- Elmegyünk… - mondta végül – Északnak vesszük utunkat. Oda nem jönnek ezek a férgek. Kitelelünk, ahogy tudunk, s tavaszra meglátjuk.

- Akkor meg fog gyűlni a bajunk a Marakodókkal. – mondta a másik öreg, ki az elébb a fiút csendre intette.

- Meg. – mondta a vezér, s ennyiben maradtak – Holnap után indulunk!

A falka, bár haragudott az emberekre, s bár, mint minden farkas, nehéz szívvel vette rá magát, hogy otthonát elhagyja, megértette, hogy most nem ágálhat, hogy hallgatniok kell az okos szóra. Így éjjel még nagy vadászatot rendeztek, hogy jól belakomázzanak, mielőtt útnak indulnak.

A holt vezér fia a barlangban maradt, mert még nem békélt meg haragja. Bánta már, hogy annak idején (nem is olyan régen) atyja ellen fordult, azon a végzetes éjjelen. Félt a Magányostól, de meg is vetette, mert úgy vélte, gyáván viselkedik.