Tudjátok gyerekek, ez a történet nagyon, nagyon rég esett meg. Még az én nagyapám nagyapjának az idejében. Úgy mondom most el nektek, ahogy én hallottam, semmit nem hagyok ki, semmit nem teszek hozzá.

         Akkoriban, amikor az emberek még nem rég telepedtek le a völgyekben, amikor még az erdő a mostaninál is bujább volt, itt, az Erdélyi hegyekben, akkoriban még a farkasoké volt az éjszaka. És az Erdő.

         A népek szántottak, vetettek, szőlőt oltottak, hogy bort készítsenek belőle, néha vadásztak, fát vágtak, hogy a hideg éjjeleket melegben tölthessék nyomorúságos házaikban. Egyikük sem mert éjjel az erdőbe menni, mert valamennyien rettegték az ordasok agyarait. Teliholdkor behúzódtak vackaikba, s reszketve hallgatták az egyszerre diadalmas, egyszerre fájdalmas üvöltést. Valójában mindig is irigyelték a farkasok szívós erejét, szabadságát, s leginkább azt, hogy összetartoztak és szerették egymást, hogy ösztöneiket követve mindig rátaláltak egymás társaságára a surrogó lombok alatt…

         Akkor, nagyon korán jött a tél. Földanya havának derekára, a fák csupaszra vetkeztek, s éjjelente már jégcsapokat növesztettek elgémberedett ágaikra. Eljött Enyészet havának első napja, midőn a holtak lelkei kiszállnak fagyos sírjukból, hogy az élőket meglátogassák, s melegükből erőt meríthessenek további álmodásukhoz. Akkor éjjel óriási vihar kerekedett! Hóvihar.

         A szél vágta a fagyos pelyheket, fákat csavart ki, házakat döntött össze, úgy tombolt, mint az ősök haragja.  Szerintem az is volt.

         A farkasok barlangokban húzták meg magukat, már akik még el tudtak bújni. Ezt a vihart ugyanis, nem érezték meg előre, így hát sokan halálra fagytak a szabad ég alatt. Emberek és állatok egyaránt meg voltak döbbenve.

         Ekkor, ezen éjszaka után, mikor a fellegek elvonultak, s hagyták kisütni a napot, megjelent a Magányos. Hatalmas volt, szeme sötét fénnyel izzott, az ősi szilaj bölcsesség tüzével, melyet nem tudni honnét hozott magával. Barna bundája imitt-amott hiányos volt a temérdek forradástól, melyek testét borították. Rettenetesen gyors volt, s ereje felért egy dühöngő medve erejével. Egyesek szerint, a vihar elől menekült le a hegyekből. Mások azt mondják, ő maga hozta a vihart. Ez már nem is számít…

         A többi farkas figyelte egy ideig. Nem mertek bele kötni, mert látták, hogyan vadászik egyedül. Állítólag a leggyorsabb szarvast is utolérte, s egyetlen harapásával kitörte annak nyakát. Vadabb volt, mint bárki a fajtájából, éberebb mint egy hiúz, fürgébb mint a szél.

         Egy holló követte mindenhová. A fekete madár ott ült az ágon, mikor aludt, mikor széttépte prédáját, mikor először érkezése óta iszonyatos, kínlódó hangon felüvöltött az öreg Holdra.

         A legnagyobb falka vezérének, ki a legerősebb volt a farkasok között, nem tetszett az idegen. A vezér nagyon veszélyes vadász volt. Azt mondogatták róla, hogy kóstolt már többször emberi vért is és hogy oly gyors volt, hogy a legyet is képes volt elkapni rettenetes fogaival.

         Egyszer a Magányos, az ő területükre merészkedett vadászni. A falka rögtön körbe is vette, de ő nem próbált menekülni, sem elbújni. Egy ős öreg fenyő árnyékába húzódott, s ott várta be a többi ordast.

         A vezér megszólította, mikor a közelébe ért:

          - Ne merj még egyszer a területünkre jönni, ne lássalak itt többet vadászni – mondta, s egyre közelebb lépdelt a Magányoshoz. Ekkor látta meg, a tekintetét. Feketén izzó, okos, vad szempár.

         A vezér visszarettent.

         - Meg ne lássalak itt újra! – mondta, majd egy kurta rikkantással jelt adott a falkának, hogy elvonulhatnak.

         Eltelt egy-két hét.

         A falkán belül pletykabeszéd kapott szárnyra, miszerint a rettegett vezető megijedt attól a különös farkastól, aki egyedül járja útját a vadonban. Meghallotta ezt a szürke bundájú vezér, s félelme melyet ellenfele iránt érzett lassan kegyetlen gyűlöletté vált. Mivel nem mert a Magányos elébe menni, sajátjain töltötte haragját: folyton marta, harapta őket, ok nélkül morgott mindenkire, összekapott más falkákkal, mikor szándékosan megsértette a területüket. Időnként ő is egyedül járt vadászni, de akárhogy igyekezett nem tudott boldogulni a többiek nélkül, ettől még jobban bedühödött, s még kíméletlenebbé vált.

         Egy zúzmarás, fagyos éjjel, mikor a telihold sápadt fénye acélszürkévé színezte a fagyott ágak alatt gomolygó ködöt, a falka egyik tagja idegent szimatolt a barlang közelében, ahol a farkasok éppen az esti zsákmány maradékán csámcsogtak.

         A Magányos eljött a vezér életéért. Felüvöltött, hosszan, minden levegőt kipréselve vaskos mellkasából.

         - Gyere te gyáva! Küzdj meg velem, ha mersz! Itt vagyok, bejöttem a területedre, megjelöltem magamnak. Ma éjjel nem vadásztam, ma éjjel a zsíroddal lakom jól!

         A vezér hallotta a kihívó üvöltést, s szívében fellángolt a haragvó gyűlölet. Kirontott éjjeli menedékéből, ki az erdei tisztásra, a jeges patak partjára, ahol ellenfele várta. A falka a nyomában loholt.

         - Hogy mersz elém kerülni? Mit képzelsz magadról, kutyák fattya? Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, győzhetsz velem szemben… - morogta, mikor odaért, s neki akart ugrani a Magányosnak, de újra belenézett a szemébe, mely még a múltkorinál is félelmesebb lánggal égett.

Megtorpant. Megremegett. Nem támadott, csak a fogát vicsorította.

- Rajta fiaim és lányaim! Gyertek, tépjük szét ezt a nyomorultat! Hadd egyen híres hollója a dögjéből!

A többi farkas meg sem mozdult. Tanácstalanul pislogtak egymásra, morogtak a fejüket rázták. Nem volt szokás beavatkozni, két férfi párviadalába.

- Na, mi lesz? Támadjatok már, az anyátok mancsára! Űzzük el innen ezt a beképzelt senkit! – hörögte a vezetőjük. Hangjában immár több volt a kétségbeesés, mint az elszántság.

A falka hallgatott. Döbbenten nézték vezetőjüket, akin már másodjára látszott félelem, a különös farkas jelenlétében. Egy fiatal fiú lépkedett előre, tartása méltóságteljes, szeme nyugodt, ő volt a vezér elsőszámú fia. Hangja  megfontolt derűvel csendült, ahogy megszólalt.

- Atyánk, - mondotta – tudod jól, hogy nem avatkozhatunk közbe, mikor két ereje teljében lévő férfiú összecsap igazáért. Nem azért mert nem szeretünk téged, sem azért, mert félünk. Nem szólhatunk közbe, mert küzdelmetek szabályai kőnél erősebb anyagba vannak vésve: a természet szövedékébe!

- Hogy mersz nekem ellent mondani?! – hangzott a törzs vezetőjének indulatos válasza. Valósággal tajtékzott a dühtől, s reszketett saját végzetének közelségétől – Pont te? Az én fiam! Tulajdon vérem fordul ellenem!

- Nem! – vicsorított rá az ifjú – Nem, atyám! Ez nem ellened van, hanem az éjszaka múlhatatlan törvénye mellett. Nem mi fordultunk szembe veled, te készülsz tévútra vinni mindnyájunkat, azzal, hogy törvényszegésre bujtogatsz minket! Ha nekimennénk ennek a férfiúnak, olyanná válnánk, mint az emberek: a természet ellenségeivé. Bizony! Nem a jobb, az erősebb győzne, hanem a sokaság. S ez atyám, korcsosuláshoz vezetne. Ezt, mint a vezér fia, nem engedhetem!

A falkavezér kikerekedett szemmel nézett sarjára. Sok fia volt a falkán belül, de ez, aki most fölényes beszédjével ellene hangolta a többieket, volt a legpompásabb. Nem csak lába volt fürge, hanem esze is, s a legöregebbektől eltanulta az ősi bölcsességeket. Azokat a tanokat, melyek most vádolták, a legsúlyosabb bűnökkel. Hallatlan! Még hogy az ő fia? Kit a sok közül egyetlennek tekintett…

- Átkozott! – hörögte s megfordult, a fiú felé, hogy neki támadjon, hogy megtanítsa rá, mi is az a törvényszegés.

Ekkor éles fájdalmat érzett a farkában. Hátra nézett, s látta, hogy nemes része a Magányos szájában van. Újra megfordult, ezúttal ellensége felé. Fejét elöntötte a harag. Tudjátok, mikor egy farkast sarokba szorítanak s a biztos halállal kerül szembe, úgy megvadul, hogy még a medvének is gondolkodás nélkül neki megy. Ekkor a legveszélyesebb.

A vezér nekirontott a Magányosnak, de az kitért a habzó pofa erős harapása elől, s oldalról ugrott az őrült ellenfél nyakának. Reccsenés hallatszott, vér lövellt, melynek látványától megrészegült az égről figyelő Hold Anya, s egyre fényesebben kezdett ragyogni.

Tört gerinccel, szétharapott nyakkal múlt ki a vezér. A Magányos diadalmasan üvöltött fel. A döbbent falka lassan hátrálni kezdett. Szinte soha nem esett meg, hogy farkasok között a marakodás halálig fajuljon. Szívós fajta, csúnyán verekszik, de az erősebb mindig abbahagyja a harcot, ha már győzött. Ez hihetetlen volt számukra, hogy egy ordas ily könnyedén küldjön az örök feledésbe valakit saját népéből.

A Magányos nézte őket egy darabig, majd eliramodott, ki tudja hová… Csak a Holló követte híven, aki egy kopasz ágról, a magasból szemlélte végig a küzdelmet. Elmentek ketten, s jó időre eltűntek szem elől.