Egy tavaszi napon, ahogy felébredt eszébe jutott, hogy ma az egész délelőttje szabad. Hirtelen nem tudta mit kezdjen a rászabadult szabadidővel. Arra gondolt, amíg eldönti, lesétál a boltba. Vett egy üveg ásványvizet, és a kis tér egyik sarkában leült egy padra. Lassan része lett a térnek, figyelni kezdte a reggeli zsongást.

Egy anyuka haladt el kisfiával, arcán a mindennapok rutinjának unottságával. A kisöreg koravén arcáról semmilyen érzelem nem volt leolvasható. Kezében egy megrágott kiflivel, hátán ormótlan nagy táskájával, egykedvűen ballagott a „fejet teletömő” felé. Az anyja kötelességtudatból kísérte őt, de gondolatai láthatóan egész máshol jártak. Úgy ballagtak egymás mellett, mint két idegen akiket csak a véletlen sodort egymás mellé.

Velük szemből, egy diplomatatáskás, öltönyös érkezett. Arcán az a tipikus bankárfelsőbbségi kifejezés, amire csak ők képesek. Benne van ebben a biztonságérzet, a pénz hatalma, a merevség, a mások lenézése, a szögletesség, az érzelmek kizárása. Előreszegezett tekintettel, szinte a föld felett lebegve, határozott léptekkel hagyta el a teret, a mára kitűzött célja irányába.

Sportosan öltözött paneltünemény közeledett. Láthatóan összekötötte a reggeli joggingot, a kutyasétáltatással, és a bevásárlással. A póráz végén lévő láthatóan boldog volt, hogy egy kicsit kiszabadult fogságából. Össze-vissza futkosva olvasta a „kutyaújságot”, a sorstársak által otthagyott szagokat. De nem volt hosszú életű az öröme, mert a bolt elé értek, és egy útjelző oszlop foglya lett. Rutinosan a földre feküdt, és a boltról szemét le nem véve, várta a gazdit. A vásárlás úgy látszik tovább tarthatott a szokásosnál, mert egy idő után felpattant, és éktelen ugatásba kezdett, egy új hangot adva a tér zsibongásához. Nagy sokára megérkezett, felpakolva, nagy cekkerekkel a póráz másik vége, és hazafelé vették az irányt.

Fiatal pár andalgott be a térre. Egymás kezét fogták, egymás szemében látták önmagukat. Nem létezett számukra külvilág, egy boldogságburokban, láthatóan nagyon jól érezték magukat. Aki rájuk nézett elmosolyodott, és talán elmúló fiatalságába révedt. Diákszerelem, ami csak egyszeri, megismételhetetlen élmény. Mintha világosabb, színesebb, és barátságosabb lett volna a tér. Aztán szép lassan eltűntek a sarkon, és a varázslat elillant.

A szemeit most végig futtatta a tér beépített tartozékain.

Egy alkalmi standot felépítő, sunyi tekintetű áruson, aki kétes eredetű földiepret kínált, felépített ládatornyából. Magabiztosan, nagy hangon, kínálta a portékáját.

Aztán ott volt egy lejmoló. Fel-alá sétált, alkalmat lesve, majd váratlanul lecsapva áldozatára, pénzt, cigarettát kunyizott, nem túl nagy sikerrel. De egyszer csak felderült az arca, mert egy sorstársát pillantotta meg. Együtt leültek egy padra, és elemezni kezdték szakmájuk fortélyait.

És ott volt még a parkok állandó tartozéka, az újságolvasó személyében. Az újságjuk mögé megbúvó arctalan emberek ők. Lehet egy nyugdíjas, aki az otthoni veszekedés elöl menekült ide. De lehet egy sportrovatot olvasó, de önmaga soha nem sportoló, magányos férfi. Vagy valaki, akit leküldtek a boltba, de nem annyira akaródzik hazamenni férj.

Egy öreg nénike közelített, lassú, kimért léptekkel. Az idő már megtépázta, ez látszott mély ráncokkal barázdált arcán. Kis szatyrát magához fogva, nehézkesen leült egy fát körülvevő kis szegélyre. Látszott rajta, hogy nincs hová sietnie, az élet minden napja ajándék számára. Egy ideig ő is figyelte az embereket, egy pillanatra úgy tűnt összefonódik a tekintetük, nekik leskelődőknek. Aztán a figyelme a fa alatti fűre terelődött. Elkezdett kis táskájában kotorászni, majd valamit kivett belőle, és a fűbe tette. Ezután úgy tűnt mintha beszélgetne valakivel, majd öregesen felállt, és lassan elcsoszogott.

Szinte észrevétlenül, az ég beborult, és eleredt az eső. Nagy cseppekben hullt az égi áldás. A tér gyorsan kiürült, csak az eperárus maradt, mert mindenre fel volt készülve: kinyitott egy nagy ernyőt.

Nem mozdult, jól esett ahogy feltartott arcára koppantak az esőcseppek. Érezte, hogy felfrissül, megtisztul. Aztán, amilyen gyorsan jött, úgy el is illant a zivatar, újra sütött a nap, és a tér újra lélegezni kezdett. Megitta a maradék vizet, és elindult hazafelé. Útja ott vitt el, ahol az előbb még az öreg nénike üldögélt. Ösztönszerűen odapillantott. Egy kiflicsücsök volt a fűben, körülötte hangyák szorgoskodtak.