A falka régi neve feledésbe merült, csak az maradt fenn, amit új vezérük adott nekik: Pörölymancsúak. A Magányos vezetésével megerősödtek, s bár nem voltak oly sokan, mint a többiek körülöttük, hírnevük félelmetessé vált. Azóta az összes környékbeli család tudta már, hogy az előző vezér sorsa mi lett, így nem mertek ujjat húzni a különös jövevénnyel, meg a falkájával…

- Voltak tehát mások is? – kérdezett közbe a kis Lycana ragyogó szemekkel – Más falkák? Kik voltak azok nagypapi?

- Jót kérdeztél leányom, – mosolyodott el az öreg – a többi is fontossá válik majd, ahogy történetünk halad előre. De ha már így rákérdeztél, felsorolom most őket nektek…

Azt mondja, voltak először is, a Marakodók. Ezek Északra éltek a Falutól, az emberek falujától, a hegyek oldalában. Nevüket onnan kapták, hogy állandó volt köztük a harc, az uralomért, a koncért, a lányokért. Gyakran összekaptak más családokkal is, hogy elvegyék területüket, ritkábban azért, hogy megvédjék a sajátjukat. Ők voltak a legvérszomjasabb falka messze földön. Vezetőjük, a Veszett volt, ki idestova (mikor történetünk íródott), két éve védte a vezéri címet, a számos kihívó ellen.

Aztán, ott voltak még a Dögevők. Ez egy nagyon érdekes, s nagyszámú klán volt… Kitaszítottak alkották, zömmel. Olyanok, akiket más falkák elüldöztek, mert vagy túl gyöngék, vagy túl vadak voltak. Ezek az ordasok nagyon óvatosak voltak, legismertebb jellemzőjük a megfontoltság volt. Nem bocsátkoztak harcba más farkasokkal, vagy csak nagyon ritkán, ha egyértelműnek tűnt, hogy győznek. Gyakran elhagyták a területüket, menekültek a betolakodók elől, a többi agyaras gyávának és ostobának tartotta őket. Az előbbi talán igaz volt… Vezetőjük: a Girhes, egy vén, agyafúrt fickó.

A keleti lankákon, a tanyaházakon túl volt a Fürgelábúak territóriuma. Ezek a farkasok nem voltak ugyan túl erősek, de ahogy a nevük is mutatja, rettenetes gyorsasággal tudtak futni, s nagyon nehezen fáradtak csak el. Ötven nyíllövésnyi területet is bejártak, mikor vadászni indultak, s a vezérük, akit Madárnak hívtak, akkorát volt képes ugrani, hogy még a fák ágairól is le tudta kapni a fecskéket.

No meg persze, a már emlegetett Pörölymancsúak, válogatott, sokoldalú falka. Volt köztük, aki gyors volt, volt aki erős, volt aki értelmes, volt vadabb, volt szelídebb. Ők, az emberek falujának peremén éltek, a közeli erdőkben, s bár egyesek a családból felvetették, hogy ideje lenne veszélytelenebb terepet keresni maguknak, a Magányos hallani sem akart a vándorlásról.

Meg hát, voltak más, kisebb falkák, amik gyorsan jöttek létre, s ugyanolyan gyorsan váltak szét, vagy olvadtak be más családokba. Sok kitaszított is lődörgött az erdőkben, meg a hegyek ormain, de ezek többnyire nem voltak hosszú életűek, éhen haltak magukban. Vagy csatlakoztak valamelyik nagyobb klánhoz.

És voltak még falkák fönn a hegyekben, de ők ritkán jártak le a lankákra, inkább a magas, vad tájakon kóboroltak és vadásztak. Róluk lesz még szó a maga idejében… 

A Magányos új módszereket tanított övéinek, a vadászat s a préda elejtésének új, eddig ismeretlen útjait. A falka fiai és leányai, fák törzsén, lehullott ágak kérgén élesítették karmaikat és agyaraikat. Versenyt futottak egymással, marakodtak, birkóztak, összefoglalva edzették magukat, mint az emberek katonái. Így a Pörölymancsúak úgy megerősödtek, hogy egyik közeli falka sem mert ujjat húzni velük. A Holló felderítette számukra a terepet, a Magányos, miután szót váltott a varázslatos madárral, a megfelelő helyre vezette a vadászokat, s így, minden eddiginél hatékonyabb módon eredhettek a prédák nyomába. Alig egy-két héten belül, soha nem látott bőség köszöntött a falka tagjaira.

Egyik nap, mikor a koratéli napfényben ejtőztek, az esti hajsza fáradalmait kipihenve, a Magányos meglátott egy farkasleányt, az odú közelében. Figyelte a lány kecses, ruganyos járását, okos pillantását, de elszörnyülködött bundájának és egészségének állapotán: a szőre, mely szürke volt, foltokban hiányzott, bordái kilátszottak alóla, meg-megállt, szaporábban szedve a levegőt.

- Ki az a lyány ott, előttünk, aki ily borzalmasan fest? – kérdezte a Magányos a néhai vezér fiától.

- Az ott? A Néma. Valaha közénk tartozott, de száműztük köreinkből, nem éppen azért mert nincs hangja, ez még nem lenne olyan nagy baj, főleg hogy lányról van szó…

- Hát? Miért lett kitaszítottá?

- Mert bolond – mondta a fiú, s látva a Magányos kérdő tekintetét, tovább magyarázott – Soha nem követte a falkát a hajtásokon, össze-vissza rohangált, mintha nem értené, mit várunk tőle. Pompás lány lenne, igaz ami igaz, de egyszerűen értetlen, nem lehet vele mit kezdeni. Így a két vén tanácsára atyám elüldözte.

(A két vén, a falka két legöregebb és legbölcsebb tagja volt. Amolyan tanácsos félék voltak.)

- Balgák! – fortyant fel a vezér – Ostoba, megveszekedett birkák! – már úgy hörgött, hogy mindenki odaszaladt megnézni mi baj van.

- Mi ütött beléd vezér? – kérdezték a többiek megütközve.

- Hát nem vettétek észre, e lánynak szemében az értelmet? Hát nem láttátok, hogy nem azért nem követi az utasításotokat, mert bolond, hanem mert különös adottsága van? Az ám! Én jól megérzem az ilyesmit…

- Különleges adottsága? – hüledezett a holt vezér fia – Mit beszélsz..?

- Úgy bizony! – vágta rá a Magányos – Nem csak farkasként képes gondolkodni, mint ti, hanem a préda fejével is. Mikor egy szarvas menekül, tudja merre fog szaladni, mikor egy őz megugrik, tudja merre keresse, anélkül, hogy szaglásznia kellene. Ezért nem követte a hajtásokat, mert a préda szemével látott, fülével hallott, agyával gondolt. Tudom, tudom, mert én is hasonló vagyok hozzá.

Miután abbahagyta az okítást, a falkavezér egy rikkantással megüzente a lánynak, nyugodtan közelebb jöhet, senki nem fogja bántani. Az, eleinte habozott, vonakodva ment egyre közelebb, ám végül, mikor a Magányos egy jó nagy zsíros húsdarabot ráncigált elő a barlangból, odaszaladt. Az éhség győzött a félelem felett.

A Néma vadul falni kezdett, ki volt éhezve rendesen, a sok nélkülözés és dögevés után. Miután jóllakott, moccanni sem bírt, elterült ott a havon, az odú szájánál, lihegve. El is aludt.