A lány, amikor lekapcsolta az éjjeli szekrény lámpáját, hogy átadja magát az álmoknak, az utcai lámpa fényénél észrevette. hogy nagy pelyhekben hull a hó. Mezítláb odaosont az ablakhoz, félrehúzta a függönyt és kibámult a semmibe. Lenyűgözte a látvány, ahogy az apró fehér gömbök kavarogtak a szélben. Elszédült a kavalkádtól, lehunyta a szemét, majd elfordult és az ágy melegében keresett menedéket.

Bezzeg karácsonykor nem tudott esni. – dohogta magában. Mert ez az ünnep igazán akkor szép, ha esik a pelyhes, mert aki ilyenkor jól hallgatózik, meghallja az angyalok szárnyának halk suhogását – jutott eszébe édesanyja ünnepi meséje.

- Hol vannak már azok a régi szeretetteljes ünnepek?

Sokadik advent volt ez már, amelyiket egyedül töltött. Mielőtt végleg elszenderedet volna felidézte magában azt a napot, amikor egy ajtó becsapásával maga mögött hagyta a szülői házat, a gyerekkorát és a múltját. Önfejűsége, büszkesége nem engedte, hogy bátortalan lépésekkel, de visszatérjen, pedig lelke mélyén hiányzott a család biztonsága, a szeretet, amit csak ott érzett igazán.

Reggel a szokásos időben ébredt, de aztán eszébe jutott, hogy hétvége van, nem kell menni a taposómalomba, így hát lustizott még egy keveset. De csak forgolódott és egy idő után kidobta az ágy. Kinézett az ablakon. Egész éjjel eshetett, mert jó vastag, puha fehér takaró alatt hétvégezett a kinti világ. Összekapta magát és kinent havat lapátolni. Sir Mók kutya a maga módján segített, visszahányta az útra a havat. Jól esett a mozgás, hamar kimelegedett. Orrát megcsípte a hideg, kipirosodott. Valami hirtelen ötlettől vezérelve, előjött belőle a gyermekkor, elkezdett hóembert építeni. Önfeledten rakosgatta egymásra a hókupacokat. Felnőttes, egyedi művet akart létrehozni, nem olyan gyerekes répaorrú, vödörkalapos, szénszeműt. Művészi hajlama elszabadította a fantáziáját. Amikor elkészült, körbejárta, tetszett amit látott. Még egy kis időt együtt töltött művével, majd beszaladt a házba és feltett egy kis bort forralni, hogy átmelegedjen. A forró italt kortyolva nézegette a konyhaablakon keresztül az udvar új lakóját.

Amikor elkészültem és egyedül maradtam óvatosan végignézett magamon. Egyre jobban tetszett, amit láttam: izmos férfitest, meleg felöltő, hidegtűrő bojtos sapka, többször körbetekert, meleg hosszú sál, és napszemüveg. Amennyire visszagondoltam eddigi életeimre, ilyen nagyszerű testben még nem volt részem. Büszkén kihúztam magam és dacoltam a metsző széllel. Az új gazdám nagyon rendes volt velem. Naponta többször meglátogatott, beszélt hozzám, megigazította megtépázott sálamat, visszatette a fejemről hóba pottyant sapkámat. Amikor a kutyák és hóemberek rettegett éjszakája volt, tele éktelen durrogásokkal és váratlanul felröppenő visító fénycsóvákkal, kijött, hogy megnyugtasson, még valami folyadékkal is meglocsolt és nagyon vidáman rám mosolygott, csak rám. Azt hiszem ekkor lettem bele szerelmes.

Egy idő után egyhangúvá váltak a napok: a világosság megjövetele után elment, kedvesen visszaintett felém és csak besötétedés után tért haza, beszélt hozzám egy kicsit, talán arról, hogy mi történt a számomra oly távoli világban. Aztán elnyelte az a félelmetes nagy árnyékot vető valami, nekem pedig maradt a járőröző négylábú, aki állandóan oldalba akart pisilni és lassan kifogytam az ötletekből, hogyan beszéljem le erről a szándékáról. Egyik éjszaka megeredtek az ég csatornái. Egyre több anyag rakódott rám, lassan elvesztettem a látásomat, mert behavazódtam. Szeretem ezt az állapotot, mert ilyenkor álmodom. Előjönnek az emlékek régebbi életeimből: harsány gyerekekről, akik közösen építettek, egy öreg férfiről, aki azért, hogy ne legyek magányos egész családot gyúrt nekem, rosszcsont kölykökről, akik szándékosan szétroncsoltak az éles vasszánkóikkal. És most előlopakodik egy csodálatos kép: mostani gazdámmal kéz a kézben a nagy hóban próbálunk előbbre jutni, körülöttünk a négylábú virgonckodik. Mindenki önfeledten élvezi a pillanatot, bárcsak soha nem érne véget. De hirtelen fény vetődik az álomvilágba, a pillanat elillan.

 

A lány, ahogy kitekintett reggel, észre vette, hogy a hólovag bizony jókora súlyfelesleget szedett magára az éj folyamán, ezért egy seprű segítségével próbálta visszaállítani a régi állapotot. Ám egy meggondolatlan, óvatlan mozdulat végzetessé vált. A test a frissen feltakarított járdára zuhant, és szanaszét görgött. Sir Mók, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, előre rohant és vad dühvel megadta a kegyelemdöfést. A lány döbbenten állt a romok fölött. Első gondolata az volt, hogy helyreállít mindent, újraépíti őt. De aztán belátta, hogy már nem lenne ugyanaz. Elment a hólapátért…