A második példány

Dale aznap reggel korán kelt. Már öt órakor talpon volt. Általában később szokott kelni, s kényelmesen megreggelizni, majd kávéját szürcsölgetve a nyolcórás híradót nézni. De ma sürgette a határidő. Az, az átkozott határidő. Maga sem tudta miért, de a kézirat leadását mindig az utolsó pillanatra hagyta. S legújabb könyvén bizony volt még mit javítgatni.

A munka nagy részét ugyan, az elmúlt napokban már elvégezte, de még maradt egy kis finomítgatni való, amit ma be kellett fejezzen, mert sürgette az, az átkozott határidő. Ezrét hát korán kelt. Reggelije is elmaradt. A tv reggeli hírei hidegen hagyták. Felkelés után, rögtön kávét készített magának. Senkit nem zavart reggeli zajongásával. Felesége a közeli korház gyermekosztályán dolgozott orvosként, s ő most ügyeletben volt. Kedvenc kávés poharában – amit a Micimackó egyik figurája a tigris díszített. – szolgálta fel a kávét magának, mint minden reggel. Sietségében belekortyolt a még forró kávéba, ami megégette a nyelvét, s azon mód vissza is köpte a kávé egy részét a pohárba. Majd röpke káromkodás után, nyitott szájjal, gyorsan lélegzett, hogy lehűtse nyelvét.

Majd megállt egy pillanatra.

- Oké, ……nyugalom. – mondta magának. A határidő ma jár le, de még van idő.

Íróasztalához ment, leült és bekapcsolta laptopját, kávéját a gép mellé téve. Azonban amikor nekilátott irománya végső simításaihoz, nyugalma elszállt, mert hát volt még mit tenni. Lázasan belemerült a munkába, amiből csak akkor eszmélt fel amikor, kezével felborította a kávés bögrét, amiből a maradék kávé az asztalra és az asztal mellett lévő nyomtatóra fröccsent. A nyomtatón, regényének a már tegnap kinyomtatott része feküdt. Mérgesen felugrott és, hogy mentse ami, menthető, ingujjával felitatta a kévét az asztalról. A laptop ugyan megúszta a kávé özönt, de a nyomtatón fekvő regénylapok nem kerülték el a támadást. Dale gyorsan megpróbálta a kávépöttyöket felitatni a nyomtatvány lapjairól is, de ennek az lett a vége, hogy a pöttyök csíkokká váltak a nyomtatványon.

- A francba!!! – dünnyögte, miközben átforgatta a lapokat.

Miután meggyőződött arról, hogy nem túl nagy a kár, visszarakta a nyomtatványokat a nyomtatóra, s újra belemerült a munkába. Kint lassan világosodni kezdett, de Dale ebből mit sem vett észre, úgy elnyelték a szavak és a mondatok.

Tíz óra magasságában hagyta abba a munkát. Kinyomtatta a végleges verzió végét, és összefogva a többivel, amit itt-ott kávé csíkok díszítettek, táskájába tette. Kinyújtózott egy kicsit, hogy tagjait átmozgassa, majd az ablakhoz lépett. Kint derült, napsütéses idő volt, ami, megerősítette a mai napba vetett hitét. Letusolt, felöltözött. Készülődés után órájára nézett. Negyed tizenkettő.

- A szerkesztőség négykor zár, még van idő. - mondta magában.

Készített magának két szendvicset, kitöltötte a maradék reggeli kávét, és a konyhai előkészítő pultnál gyorsan meg reggelizett. Majd fogta lakáskulcsait, táskáját és kilépett a házból.

Elindult a közeli taxi állomás felé, néha hátra tekintgetve, hátha le tud inteni egy épp visszaérkező taxit. Addig-addig tekintgetett hátra, amíg meg nem botlott a járda, egy kiálló kövében. Pár gyors lépést tett előre, kezeivel kapálózva, hogy egyen súlyát visszanyerje. Nem esett el ugyan, de kezéből kiesett a táska, és pár méterrel arrébb ért földet. A kézirat nem esett ki a táskából, de a lapok egy része egymáson elcsúszva kilógott a járdára.

Dale üvölteni tudott volna mérgében. Felvette táskáját és lerázta a járda porát a kéziratról, ami persze szintén foltot hagyott, akár a kávé. Miután visszatuszkolta táskájába a papírokat, elővigyázatosságból, behúzta táskáján a zipzárat. S most már hátratekingetés nélkül folytatta útját a taxi állomás felé.

- Kell, vegyek egy autót. – monda magában.

- De tényleg, miért nincs nekem autóm? – tette fel a nagy kérdést magában.

S ezen a kérdésen gondolkodott, amíg el nem érte a taxi állomást, de valahogy nem tudta meg magyarázni magának, hogy vajon miért nincs neki. Oda érve beült az egyik taxiba.

- A Book szerkesztőségébe. Kérem.

- A belvárosba?

- Igen. Miért van máshol is irodájuk?

- Van egy kisebb, a város egy túloldali permkerületében.

- Nem, én a belvárosba megyek.

A taxis beletaposott a gázba. Jól haladtak. Már csak két háztömbnyire voltak, mikor is hosszú kocsisor állta útjukat.

- Azt hiszem uram, itt egy jó ideig elidőzünk. Szólt hátra a taxisofőr.

Dale az órájára nézett. Majdnem egy óra volt.

- Innen gyalog megyek. – monda Dale.

Előkaparta nadrágzsebéből tárcáját, és átadta a viteldíjat, némi bóravaló kíséretében, majd készült kiszállni, hogy gyalog tegye meg az út hátralévő részét. Kinyitotta a taxi ajtaját és kitette a lábát, de ekkor hátulról hangos ordításra lett figyelmes. Hátranézett, és meglátta, hogy egy motoros pizza futár közeledik felé, a két álló kocsisor között. Gyorsan visszahúzta a lábát a taxiba, de az ajtót már nem volt ideje becsukni. A motorosnak fél méterre a nyitott ajtótól sikerült megállnia. Dale kihajolt a taxiból.

- Te barom! Nem tudsz normálisan közlekedni!?

- Barom!? Te vagy a barom! Nem tudsz hátranézni, mikor kiszállsz a rohadt autóból!?

Ekkor a taxisofőr kipattant az autóból és elindult a motoros felé.

- Na, tűnj innen kisfiam, mert tekerek egyet a bukósisakodon!

A motoros elhallgatott. Dale behajtotta a taxi hátsó ajtaját, hogy a motoros tovább hajthasson. Miután elment, kiszállt az autóból. Elköszönt a taxistól, s az autók között kacsázva felment a járdára. Körbenézett, mint aki még sohasem járt itt, majd elindult a szerkesztőség felé. Ekkor valami furcsa érzése támadt, de nem tudta mi az. Azonban hamar rá jött.

- A táskám! – kiáltott fel.

A körülötte lévő járókelők, ijedten ugrottak félre közeléből. Nem tudván, hogy ez az őrült mit fog tenni a következő pillanatban. De Dale nem foglalkozott velük. Visszarohant oda ahol fellépett a járdára, és megnyugodva látta, hogy a taxi egy métert sem jutott előbbre. Gyorsan visszakacsázott a kocsik között. Kinyitotta a taxi hátsó ajtaját, majd behajolt a taxiba. A taxis kissé meglepődött.

- Itt hagytam a táskámat. – mondta Dale.

- Oké, vigye csak. – mondta a taxis.

Dale kikapta a táskát a hátsó ülésről, becsapta az ajtót, s a már ismert útvonalon haladva elérte a járdát. Most már nem nézelődött, hanem irány a szerkesztőség. Átment a közeli kereszteződésen, ahol épp zöld volt a lámpa. A kereszteződés után, betért egy kis kávézóba. Kért egy kávét elvitelre, amit a szerkesztőségig elszürcsölgetett. A poharat a szerkesztőség előtti szemetesbe dobta, majd belépett az épületbe. Lifttel ment fel a második emeletre. A szerkesztőség irodájára, a lifttel szembeni nagy üveges csapóajtó nyílott. Meglökte az ajtót. Belépett. A hatalmas helyiségben, az íróasztalok között nyüzsögtek az emberek. Nem voltak túl sokan, de a jövés-menés, mint ha növelte volna a létszámukat. Dale elindult a főszerkesztő irodája felé. Az irodában dolgozók egy részét látásból ismerte, de nem bonyolódott különösebb beszélgetésbe velük soha. Akik észrevették jöttét, azoknak oda intett, vagy köszönt, s azok is viszont üdvözölték, majd visszatértek munkájukhoz. A főszerkesztő amint meglátta jöttét üvegablakos irodájából, felállt székéről és lassan elindult felé. Éppen az irodaajtóban találkoztak.

- Hello! Hát te? Mi járatban? – kérdezte meglepetten Hatch, miközben kezet nyújtott.

- Hello Hatch! Hogy-hogy mi járatban? Ma jár le a határidő, és behoztam az új könyvem kéziratát. – mondta Dale, miközben elővette táskájából a papírköteget.

- Ja igen……a határidő – szólalt meg kis szünet után Hatch halkan, miközben mosolyt próbált erőltetni arcára, és a  Dale kezében lévő, kicsit megviselt kéziratra meredt.

- Valami baj van Hatch?

Hatch hirtelen, mint ha álmából ébredt volna.

- Nem, nem….nincs semmi baj. Gyere be az irodába! – mondta Hatch miközben átvette a kéziratot.

Dale leült az íróasztallal szemben lévő székre. Hatch megállt az asztal túloldalán, és a kéziratot az asztalra tette.

- Ha megbocsájtasz, még van egy kis elintéznivalóm. – mondta. Hozhatok visszafelé valamit? Kávét? Teát?

- Bár ittam az előbb egy kávét, de megköszönném, ha hoznál egyet.

- Rendben. – felelte Dale. Majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Dale az üvegajtón keresztül figyelte, ahogy a legközelebbi íróasztalhoz megy és felveszi a telefont.

- Furcsa. – gondolta magában, hiszen itt is van telefon. – Biztosan valami hivatalos, amit nem kell hallanom, folytatta a gondolatmenetét. Azzal hagyta az egészet. Forgószékével az ablak felé fordult és bámulta a szembe lévő irodaházakat. Hatch pár perc múlva visszatért, két gőzölgő kávéval. Az egyiket átnyújtotta Dale-nak, figyelmeztetve rá, hogy még forró. Majd helyet foglalt, szembe az asztal túloldalán. Miközben iszogatták kávéjukat, Hatch legújabb könyvéről kezdte faggatni Dale-t. De Dale mindenre csak annyit felelt: - Ha elolvasod megtudod. Mikor Hatch látta, hogy ebből így nem kerekedik beszélgetés, rátértek az élet dolgaira. Beszélgetésüket kopogás szakította meg. Mindketten odanéztek. Hatch intett az ajtó előtt álló embernek. A férfi belépett. Dale ekkor már talpon volt.

- Dr. Hamil! Mit keres maga itt!? – kérdezte döbbenten.

Hatch is felállt, hogy üdvözölje a doktort.

Dale még mindig megdöbbenve állt.

- Nyugodj meg Dale és ülj le. – mondta Hamil doktor, miközben táskáját a földre tette.

Dale lassan, visszaereszkedett a székbe, közben le sem véve a szemét az orvosról. Hatch felajánlotta helyét az orvosnak, és más ülőalkalmatosság nem lévén ő maga helyet foglalt az ablakpárkányon.

Hamil doktor leült,  Hatch helyére, Dale-al szemben.

- Figyelj Dale. Hatch informált telefonon, hogy behoztad ma egy regényed kéziratát.

- Igen, mert ma járt le a határidő. – mondta Dale, miközben zavartan Hatch-ra nézett, majd újra a doktorra.

A doktor kis szünet után torkát megköszörülve folytatta.

- Nos, egy kéziratot már behoztál pár héttel ezelőtt, ugyan ezzel a címmel. Bár a határidő valóban ma járt le, de te előbb kész lettél vele.

- Tessék? De hisz az lehetetlen, ma fejeztem be.

Ekkor Hatch felállt, és az egyik szekrényből kivett egy vaskos papírköteget és átnyújtotta Dale-nak, majd visszaült az ablakpárkányra. Thomas Hiks : A kalandtúra. Ez állt a kézirat borítólapján.

- Ki az a Thomas Hiks? És mi közöm hozzá?

- Az te vagy Dale. – mondta a doktor halkan.

- Ezt nem értem.

- Persze, hogy nem érted. Mindjárt elmagyarázom.

Hamil doktor összeszedte a gondolatait, majd lassan belevágott.

- Szóval…..Dale van egy bizonyos betegséged, amit egy fiatalkori trauma váltott ki. Ez egy amolyan személyiségzavar, ismertebb nevén több személyűség.  Ez, aki most, a valós éned, nem emlékszik a másikra. De a másik személyiség részben emlékszik erre a mivoltodra. Az írói véna mindkét személyiségedben megvan, de a többi tulajdonságotok élesen különbözik.

Dale zavartan bámult maga elé.

- Nem, nem. Én emlékszem mindenre és tudom, ki vagyok.

- Dale. Mindent, elfogok magyarázni részletesen, de most velem kell jönnöd. Hazaviszlek a feleségedhez és közben mindent elmondok.

Dale, mintha ebből semmit sem hallott volna, csak nézett maga elé és kutakodott a gondolataiban. Hírtelen mindent át akart gondolni, ami a múltban történt. És igen, tudta. Tudta, hogy ki ő, tisztában volt magával, és az életével. Felesége, munkája van és egész jó élete. Mire egy kissé magához tért a hirtelen sokkból, már a lift előtt állt, s mellette Hamil doktor, aki a karját fogva gyengéden bevezette a liftbe.

Miután elmentek, Hatch mindenkivel közölte, hogy ne zavarják, becsukta irodája ajtaját és nekilátott az új kézirat olvasásához. Éjfél felé járt már az idő, mikor Hatch túljutott az utolsó oldalon. A kéziratot összecsukta és az asztalra tette. Asztalára könyökölt és fejét a két tenyerébe fektetve gondolataiba mélyedt.

Pár perc múlva egy férfihang verte fel gondolataiból.

- Hello főnök. Valami baj van?

Hatch kissé ijedten felnézett.

- Hello Will! – köszöntötte az irodaajtóban álló férfit. – Te még itt vagy?

- Ja. Volt egy kis dolgom, amit el akartam végezni még a hétvége előtt. – mondta Will.

És te? Hogy-hogy még itt?

- Dale megint hozott egy kéziratot, azt fejeztem be éppen.

- És milyen?

- Fantasztikus írás, de ugyanezzel a címmel, viszont más név alatt, már behozott egy kéziratot pár hete. Az már szerkesztés alatt áll.

- És?.....  Kiadjuk ezt is?

- Nem lehet, mert a történet szinte ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy az egyik horror, a másik kalandregény.