Másnap, az esti rohanástól és lakomától megfáradva mély álomba merültek. A vezér amúgy is egész napos pihenőt rendelt el, hogy a vándorlás idejére kipihentek és frissek legyenek a falka tagjai. S ekkor…

Ekkor, ezen a napon, két héttel azon ünnep előtt, amit manapság karácsonynak neveznek, a Pörölymancsúak közül némelyek veszélyt szimatolva felriadtak. Fényes, a télhez képest meleg nap volt. Még a hó teteje is olvadozni kezdett, a fákról vízcseppek hullottak.

Néhányan odakint tanyáztak, ők vették észre először, hogy emberek közelednek, kutyákkal. Jó sokan voltak.

Rikkantásokkal szóltak a többieknek, s nemsokára mindenki, beleértve a Magányost is, no meg a néhai vezér fiát, ott tolongott a barlang szájánál. Az ellenség gyorsan közeledett, s sajnos, a kintiek az északi szél miatt, csak későn vették észre őket.

Leghamarabb a kölyköket kellett biztonságba helyezni, azokat néhány erős farkasnő gondjaira bízták, akik szájukban hordozva a gyerekeket, rögtön neki is láttak, hogy kimentsék valamennyiüket, a barlang egy járatán keresztül, mely a gerinc túlsó oldalán, a felszínig vezetett. E járatot a vezér, néhány kisebb termetű, falkatag segítségével tárta fel, előrelátó módon, hogy ha – ne adj’ Isten – menekülni kell, legyen merre.

Addig, a falka kint várta hogy feltűnjenek az emberek, kiknek rikoltásait már tisztán hallani lehetett, főleg a farkasok érzékeny fülével. A Magányos összegyűjtötte maga köré legerősebbeket a család tagjai közül, s pillanat alatt kiosztotta mit kell csinálniuk. A Némát, akinek tekintetén látszott, ki akarja venni részét a csetepatéból, a barlangba zavarta, igen erélyesen, hogy segítse a kölykök mentését.

Néhány, a gazdájától elszabadult kutya érkezett meg először. Vissza is hőköltek, acsargó igyekezetük semmivé vált, ahogy meglátták a gerinc lábánál felsorakozott ragadozókat. Az a néhány, aki nem bírt magával és nekirontott az ordasoknak, csúnyán összetépve menekült el. Néhányan meg is döglöttek estére…

Ezután kezdtek surrogni a nyilak. A szél, a Pörölymancsúak szerencséjére, a vadászoknak szembe fújt, s lejjebb is helyezkedtek el, mint a célpontjaik, így egy farkas sem sérült meg. A vezér felmordult, s a falka tagjai kettesével szétszóródtak. Az utasítás az volt, hogy el kell terelni az emberek figyelmét a veremről, s az, hogy nem szabad megölni a vadászokat, csak megsebesíteni, ezáltal lassítva le a haladásukat. Mert hát, egy halottal mit sem törődnek, de egy sebesültet még meg lehet menteni, nem igaz? – a nagypapa rákacsintott a két gyerekre, kik izgatottan hallgatták szavait.

A Magányos, a holt vezér fiával alkotott egy párt. Ők egyenest az embereknek rontottak. Persze a fák között bujkálva, kacskaringózva, de még így is volt néhány nyílvessző, ami csak épphogy elzúgott mellettük. Lefelé haladva a lejtőn, két férfiba botlottak, akik éppen gyilkot helyeztek íjuk idegére, hogy lelőhessék a közeledő vadakat.

A két farkas tétovázás nélkül ugrott nekik. A vezér fia oldalazva támadott, a sebtében kilőtt vessző célt tévesztve vágódott bele egy vén fa törzsébe. A fiú nekiugrott a vadásznak, s derékmagasságban, az oldalába harapott, mire a férfi felordított, s elvágódott. a Magányos azt sem várta ki, hogy ellenfele kifeszítse a kézívet, rárontott, leteperte és összemarcangolta a mellkasát. Ekkor látta meg, hogy társa a földön fekvő másik ember arcát kezdi faldosni. Odarohant és félrelökte a fiút. Mire az vadul neki fordult.

- Mondtam, hogy nem ölünk! – hörögte a vezér.

- Én meg mondtam, hogy gyáva vagy! – feleselt a farkasfi véres pofával – Halált érdemelnek. Miért könyörülnénk rajtuk?

- Fejezd be! Erre most nincs idő. Rohannunk kell, vagy a többi kétlábú beér minket s leölnek, mint a birkáikat szokták.

 - Ha egyszer azt csináljuk, mint a birkák…

Nem szólhatott többet az elesett vezér fia, mert hátulról, szisszenve egy lövés érkezett, s az acélhegy a hátába, a lapockái közé fúródott. A sebzett farkas felnyüszített és összecsuklott, a hóra ömlő vére elkeveredett a sebesülten nyögdécselő emberek vérével.

A Magányos megrökönyödve nézett abba az irányba, ahonnét a gyilkos vessző érkezett, s látta, ahogy a Fővadász leugrik egy vaskos tölgy, egyik alacsonyan nőtt ágáról. Látta, ahogy megindul feléjük, újabb vesszőt véve elő, ép jobb szemében az izgatottság villámai cikáztak.

S látta a Vadász kutyáját… Nem is kutya volt, óh, nem! Hanem farkas volt ő is. Egy nagytermetű szürke, pompás, csupa izom jószág, de a tekintete furcsa volt. Hiányzott belőle a vadak büszkesége, a kifinomult ösztönök hűvös nyugalma, a bármilyen járommal dacoló szabadság nyers, tiszta tüze.

De nem hiányzott belőle az elszántság. Az elszántság, ahogy a Magányos felé vetette magát, hogy megküzdjön vele életre-halálra. Közben gazdája, a vadászok főnöke, lőtt. A Magányos a levegőben kapta el szájával  a vaskos vesszőt, majd dühösen morogva kettéharapta. Az ellenséges farkast egy csöppet sem érdekelte a nem mindennapi mutatvány, rohant és rohant egyenest neki a legfőbb Pörölymancsúnak. Majd, egy ugrásnyira tőle, hirtelen lefékezett, de nem számolt a csúszós, olvadt hóval, mely az immár ájult vadászok vérétől is jobban siklott, s egyenest a Magányos elé bucskázott. Az, felé kapott, de a Szolga Farkas, még épp el tudott gördülni az összecsattanó agyarak útjából, majd hátra ugrott.

A két ordas körözni kezdett egymás körül, mélyen egymás szemébe nézve.

- Ki vagy te? – kérdezte a Magányos – Emberek nyomorék lelkű rabszolgája! Saját fajtádnak pusztítója! Ostoba, pitiző kutya!

(Azt tudnotok kell, gyerekek, a farkasok között az egyik legnagyobb sértés, ha valakit vagy annak valamelyik szülőjét, kutyának nevezik. Egy ilyen kijelentés azonnal véres marakodást vált ki. Ugyanis, az erdő nemes vadjai utálják a kutyákat, méghozzá cudarul. Úgy tartják, egykoron az ebek is farkasok voltak, még az ősi időkben, de nem sokkal az emberek megjelenése után, kényelemért, s könnyű kosztért eladták fürgeségüket, erejüket és éberségüket az átkozott kétlábúaknak. Gondolhatjátok hát, mennyire éktelenül gyűlölték azon véreiket, kik valamilyen módon az emberek mellé kerültek. No de, térjünk is vissza a történetünkhöz!)

- Hallgass! – mondta a Szolga – Semmit nem tudsz rólam, én viszont hallottam felőled… Te vagy a Fenevad! Te is képes vagy megölni a sajátjaidat, ha kedved úgy hozza, vagy érdekeid úgy kívánják. Miből gondolod, hogy különb vagy nálam? Vagy az embereknél?

- Ölés és ölés között különbség van. – válaszolt a vezér, s újra az ellenfele irányába kapott. Kevés élőlény volt képes kitérni a Magányos fürge harapása és mancsa elől, de a Szolgának immár másodjára is sikerült. – No mi van? Csak csaholásra jó a pofád? Gyere csak, verekedjünk meg, vagy nem azért jöttél?

- Nem verekedni jöttem – mosolyodott el gúnyosan az emberek farkasa – Nekem csak fel kell tartóztatnom téged.

A Magányos ekkor vette észre, hogy miközben ellenségével acsarkodott, a vadászok beérték őket. Pár lépésnyire állt tőle a főnökük, meg még hárman mellette megfeszített izmokkal és nyíllal. Eddig nem lőttek, mivel ott volt a Szolga, s azt a Fővadász sokra tartotta, hát nem akarta, hogy baja essék, nem beszélve a két sebesültről. De most olyan közel voltak, hogy aligha hibázták volna el, főleg ily szép napos időben. Az emberek farkasa oldalra futott ki, a lombtalan bokrok közé. A vadászok tisztán célozhattak a vicsorgó Magányosra, ki eltökélte, ha a lövedékek nem sebzik halálra, nekiesik az emberférgeknek, s annyit visz magával közülük, amennyit csak tud. Izmai pattanásig feszültek, várva a pillanatot.

- Menekülj… - súgta egy hang valahonnan lentről – Menekülj, amíg lehet… - a néhai vezér fia, természetfeletti erőfeszítések közepette felállt négy lábára – Sajnálom, amit mondtam, nem vagy gyáva. – mondta végül, s a vezér elé vetette magát. A négy hosszú vesszőből három átjárta a testét, a negyedik elkacskaringózott valamerre a hóba.

A fiú sérült gerince végleg kettéroppant. Tüdeje, mája és veséje átszúródott. Mire a vérkásás, hólepte földre zuhant, már halott volt.

- Megbosszullak! – ígérte a Magányos, mielőtt rohanni kezdett, el a vadászok elől.

Útja közben, lövedékek záporoztak rá, ezek közül sok a földbe vágódott, néhány a fák törzsébe, egy viszont a z orrát súrolta, egy másik meg a fülét hasította át. Egy lándzsa döfését pedig alig tudta kikerülni rohanás közben, a vaskos acélvég hosszú, véres csíkot vágott a bundájába. Néhány kutyát letepert, s megharapdált, egy embernek pedig a lába szárát roppantotta ketté. Mikor kezdett kiérni a halálos gyűrűből, egy jól megtermett, bőrvértes vitézzel találta magát szemközt, aki szablyáját lóbálva próbálta visszaterelni, de a farkas neki ugrott, pont, amikor az ember előre döfött meglepetten. A Magányos átkulcsolta mellső lábait a tarkóján, s a kiáltásra nyíló dohánybűzös szájba harapott, mintha csókolná. A vitéz fuldoklott a saját vérében. Meg is fulladt nem soká…

Társa egy fa mögül lépett elő, s íjával egyenest a véres bundájú vadra célzott, de nem vette észre a mögé lopakodó Némát, ki hátulról a felkarjába mélyesztette agyarait, s nagyot rántva rajta, jókora darab húst szakított ki belőle.

- Nem meg mondtam, hogy… - lihegte a Magányos, de arája meg sem várta a többit, hanem uzsgyi! Mutatta az utat.

Közben kezdett leszállni az alkony.