Már alig vártam, hogy hazaérjek és beüljek egy kád forró vízbe, hogy vegyek egy nagy fürdőt az egész napos munka után, pihenjek és relaxáljak egy kicsit. Hosszú volt ez a nap, a fejem zúgott, de végre otthon voltam, a fürdőm is elkészült. Lekapcsoltam a fürdőszobában a villanyt is, csak a gyertyák fénye maradt, a fürdőszoba félhomályba borult. Nagyon jól esett ez most, kifújhattam magam. Nem tudom, meddig lehettem a vízben, nem is érdekelt, már nem volt más hátra, csak aludni. Amikor kiszálltam a vízből, fölkapcsoltam a villanyt, hogy megtörölközzek és fölvegyem a pizsamámat, eltegyem a gyertyákat. A tükör előtt állva, valami furcsát vettem észre magamon, ahogy a hajamat töröltem, megakadt a szemem a melleimen. Szembeálltam a tükörrel és leeresztettem a karjaimat. Láthatóan valami nem stimmelt, a jobb mellem kicsit nagyobb volt és valahogy más. Fölemeltem a jobb karomat, és akkor vettem észre, hogy oldalt van egy dudor, szabad szemmel is jól látható. Rögtön az jutott eszembe, mi van akkor, ha ez a dudor egy rákos daganat? Eltelt pár perc is talán, mire a dudorhoz tudtam nyúlni, megtapogattam innen is, onnan is, kétség sem fért hozzá, tényleg ott egy csomó. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a szívem hevesen dobogott, nagyon megijedtem. Gyorsan hátat fordítottam a tükörnek, fújtam egy nagyot és fölvettem a pizsamát, bementem a hálószobába és lefeküdtem az ágyra. A takarót jól magamra húztam, próbáltam nyugtatgatni magam, ez csak egy dudor, még nem biztos, hogy rák, ki tudja mi az? Elhatároztam, hogy másnap reggel azonnal orvoshoz megyek, nem várok egy napot sem, meg kell tudnom, mi ez az izé.

Éjjel szörnyű rémálmaim voltak, föl-fölriadtam, reggelre teljesen leizzadva ébredtem, zuhanyoznom kellett, mielőtt elindulok. A zuhany egyáltalán nem esett jól, a tükör elé állni újra még kevésbé. Megnéztem megint, meg kellett néznem, ott van-e még, talán el is tűnt, talán csak egy rémálom volt az is, hogy találtam ott egy csomót. A dudor még mindig ott volt. Nyomásra nem érzékeny, ott van. Fölhívtam az egyik barátnőmet, aki egy magánklinikán dolgozott, elmondtam, hogy mi történt, mit látok, ő is nyugtatni próbált, hogy míg nem tudni mi az, ne aggódjak, de menjek be a klinikára még ma.

Természetesen amint tudtam, elindultam a kórházba. A doktornő, aki megvizsgált nagyon kedves volt, a klinikán dolgozó barátnőm is ott volt, mikor megnézte a melleimet. Ő is látta ránézésre, hogy valami van ott. Mammográfia, vérvétel, teljes laborvizsgálat. A doktornő is, a barátnőm is bíztatott, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak, mert engem már a sírás kerülgetett, mire minden vizsgálaton átestem, csak arra tudtam gondolni, hogy ez rák, ez biztosan rákos daganat lesz. Kedden mentem be először, csütörtökön már a szövettan is kész volt, péntek reggel kellett megjelennem a doktornőnél, aki akkorra már tudta a diagnózist.

Rák. Amikor meghallottam, amit már egyébként is sejtettem, teljes közönnyel fogadva hallgattam végig az orvosnő mondandóját. Alig tudtam odafigyelni rá, csak néztem meredten magam elé. Nem sírtam, nem váltott ki belőlem semmilyen reakciót még az sem, mikor azt mondta, valószínű, hogy az egész jobb mellemet el kell távolítani. Az járt a fejemben, hogy meg fogok halni, ezt nem élem túl, végem van. Megbeszéltük, hogy jövő héten jövök újra, és alaposan megbeszélünk mindent a kezelésről, a műtétről.

Csak akkor tértem magamhoz kissé, mikor hazaértem. Lefeküdtem az ágyra és csak sírtam, sírtam, egy kispárnát magamhoz szorítva.

A telefoncsörgésre kaptam fel a fejem, ő volt az, ő, akit annyira szerettem, ő, akivel már egy hónapja közös lakásban élek, aki egy üzleti útról ma tér haza, úgy volt, hogy ma együtt vacsorázunk valahol. Minden erőmet összeszedve próbáltam lehiggadni egy picit, hogy fel tudjam venni telefont. Megnyomtam a hívás fogadás gombot és a fülemhez tartottam a telefont, ő szólt bele először.

- Emma kedves! Nemsokára otthon leszek! Nagyon hiányoztál! Jól vagy, minden rendben?

- Igen - mondtam halkan, olyan "igen" volt ez, úgy sikerült kimondani, hogy úgy éreztem, semmit sem érezhet abból, amit most érzek.

- Akkor, nemsokára találkozunk! Este elmegyünk együtt vacsorázni, jaj, már úgy vártam, hogy lássalak! Körülbelül egy óra, és otthon vagyok! - hallottam, mennyire izgatott, úgy gondoltam, hogy jobb, ha nem telefonon tudja meg a híreket.

Nem tudtam szólni egy szót sem. Ő is csak annyit mondott még:

- Szeretlek!

- Szeretlek! - halkan, szinte alig hallhatóan válaszoltam, majd ő le is tette a telefont.

Egy óra és itthon van, össze kell szednem magam, most csak erre tudtam gondolni. Fölkeltem az ágyról, megigazítottam azt, pakolásztam a lakásban, átöltöztem. Hogyan mondjam el neki? Mit fog gondolni? Mit fog érezni? Vajon el fog hagyni azért, mert ennyire beteg vagyok? Hiszen, kinek kellene egy félmellű nő... egy félmellű nő... Összeborzongtam, kirázott a hideg, ahogy arra gondoltam, hogy nemsokára már csak fél mellem lesz, és ő biztos el fog hagyni e miatt. Nem leszek többé szép, fél mellel egyáltalán, hogy fogok tudni élni? Mi lesz most? Hiába, a gondolataim csak e körül forogtak. Azért valahogyan mégis sikerült lenyugodnom addigra, mire hazaért, úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, ki tudja miért. Nem tudtam azonnal elmondani neki, még én sem fogtam fel igazán, mi történt, kell egy kis idő... Ahogy az étterem felé autóztunk és néztem őt, ahogy vezet és magyaráz, mi történt vele, hirtelen minden átértékelődött bennem. Mosolyogtam rá, és türelmesen hallgattam őt, örültem, hogy itt van, rá figyeltem. Ez a kis idő, míg eljutottunk valahová együtt, még ez is adomány, mert ki tudja, meddig leszünk még együtt. Ő még nem tudja, átölelt, megcsókolt, éreztem minden rezdüléséből, hogy szeret, talán most utoljára. Hiszen ki tudja, lehet, hogy undorral elfordul majd tőlem, és akkor...

- Megérkeztünk! - kiszállt az autóból és kinyitotta nekem az ajtót, szelíden mosolyogva nyújtotta felém a kezét, én pedig belekapaszkodva kiszálltam az autóból.

- Olyan csöndes vagy ma - jegyezte meg, miközben kinyitotta az étterem ajtaját is.

- Ne haragudj, csak olyan...

- Haragudjak? - nevetett rám.

- Valami baj van? - átkarolva a derekamat vezetett a helyünkre.

- Tudod, annyi minden történt, nem is tudom, hogyan, hol kezdjek hozzá...

- Várj egy picit, előbb szeretnék valamit... mondani neked, vagyis... - izgatottan kotorászott a zsebében, majd elővett egy kis dobozkát.

- Róbert! - a szívem majd kiugrott a helyéről, ha ő most megkéri a kezem, ha abban a dobozkában egy gyűrű van, végül is, mi más lehetne benne? Mit fogok mondani? Mit mondjak neki? Ha megtudja... biztos nem akar majd elvenni egy haldokló nőt, el kell mondanom, el kell mondjam, még mielőtt megkér.

- Róbert, várj, várj egy picit, hallgass meg kérlek, valami nagyon fontosat szeretnék mondani neked! - kérleltem őt, láttam a szemeiben, hogy ő mennyire izgatott, nehéz lesz elmondani, amit szeretnék.

Várt egy picit, én pedig nem tudtam megszólalni, csak néztem a gyönyörű szemeit.

- Tudod mit, bármi is az, várhat még egy kicsit, engedd meg, Emma, hogy beszéljek...- könny szökött a szemembe, lehajtottam a fejem, hogy ne vegye észre, gyorsan pislogtam párat, mielőtt újra ránéztem volna.

- Emma, csodálatos nő vagy! Még soha senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad! Szeretlek tiszta szívből, és azt szeretném kérdezni... azt, hogy... hozzám jönnél feleségül? - kinyitotta a dobozt és elém tartotta. Egy meseszép gyűrű volt benne, ránéztem, majd a gyűrűre.

A szemei csillogtak, kedvesen mosolygott, olyan melegség áradt belőle, amit annyira szerettem, megfogta az egyik kezemet, de én elhúztam azt.

- Ne haragudj rám, Róbert kérlek, előbb mondani szeretnék valamit. Nem mehetek hozzád... most még... előbb... el kell mondjam, hogy...

- Talán, van valakid? Megcsaltál, amíg távol voltam, mi történt? Miért utasítasz vissza? Mi van veled? Azt hittem, azt hittem, hogy... - teljesen összezavartam. Ideges lett, mérgesen nézett, válaszokat követelt.

- Nem csaltalak meg, hogy is gondolod... - most én fogtam meg az ő kezét, de ő elhúzta, hátradőlt a széken és összecsukta a dobozkát.

- Jól van, jól van, ne haragudj, én csak... nem értem... de ha nem akarsz most hozzám jönni, akkor majd később, semmi baj, ha úgy érzed, még nem állsz készen rá - olyan megértő volt, mindig olyan megértő és türelmes volt velem, most is, pedig érezhette már, hogy valami nincs rendben.

Nem mondtam el, hogy mi történt, nem tudtam. Rendeltünk és ettünk, szinte alig szóltunk egymáshoz. Hazafelé is, ő nyugodtan vezetett, de nem szólt, én sem szóltam, hazaérve újra közeledni próbált hozzám. Átölelt és megcsókolt, hozzá bújtam, éreztem a szívverését, minden dobbanást. Eltolt magától, egy kis idő múlva és újra megcsókolt, olyan szenvedéllyel, mégis olyan gyöngéden.

- Ne, ne kérlek! Várj! - mielőtt még bármi történne, össze kell szednem magam és elmondani neki, ez így nem fer, és én sem bírom már tovább tartani ezt a szörnyű titkot.

- Mi a baj? Talán már nem szeretsz? - kétségbeesetten nézett, szomorúan, nem értette, mi folyik itt.

- Rákos vagyok - suttogtam.

- Tessék?

- Rákos vagyok - mondtam kicsit hangosabban, a szemeibe néztem, ettől könnybe lábadt a szemem, és egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Ez biztos? Mikor derült ki? Mi történt pontosan? Te jó ég! Milyen rák?

Elmeséltem neki mindent, még a félelmeimet is, sajnos még ez is kicsúszott, hogy attól félek, elhagy e miatt. Végighallgatott, átölelt és biztosított arról, hogy szeret, hogy nem fog elhagyni, én pedig meggyógyulok, hogy nem lesz semmi baj. Nagyon boldog voltam, hogy így áll hozzá. Sírtam a karjaiban, de ő csókokkal vígasztalt és szeretkeztünk egész éjjel. Átkarolva egymást, a jobb mellemre téve a kezét aludtunk el.

Másnap eljöttek hozzánk a barátaink, nekik is elmondtuk a rossz hírt, mindenki szörnyülködve fogadta. Az első reakció ez volt. Döbbenet, szörnyülködés, majd ölelések, bíztatás, hogy meg lehet gyógyulni, még ebből is. Történetek, kinek, milyen rokona, barátja, nagynénje élte túl a rákot, de ez az én fájdalmamon mit sem segített. Éreztem, hogy ők mellettem állnak, és ez nagyon jól esett, de egy idő után már sok volt, legszívesebben elmenekültem volna előlük is, a probléma elől is, minden és mindenki elől.

Róbert minden éjjel rátette a kezét a mellemre, sőt, meg is csókolta, el sem tudtam hinni, hogy így viszonyul hozzá, hozzám, hogy így is elfogad és szeret.

Velem jött a következő vizsgálatra, ultrahanggal meg akarták nézni még a daganat pontos helyét.

Mikor levettem a melltartómat, a doktornő megkérdezte:

- Melyik az? - csodálkoztam a kérdésén, hogy nem látja a különbséget, és azt az éktelen nagy dudort a jobb mellemen.

- A jobb.

Még mielőtt hozzámért volna, a tükörhöz szaladtam és megnéztem mi a helyzet, miért nem látja azt, ami olyan egyértelmű. Alig tértem magamhoz a látványtól. Nem láttam különbséget a két mellem között. Fölemeltem a karomat, megtapogattam, ott volt, így még érződött, de nem látszódott már ránézésre.

Amióta megtudtam, hogy rákos vagyok, a tükörbe se néztem bele. Nem tudtam. Megfogni meg pláne nem. Most azonban, a daganat összement.

A vizsgálat után derült ki, hogy körülbelül a felére zsugorodott össze.

- Hogy lehetséges ez? - kérdeztem a doktornőt.

Ő sem értette, mi történhetett, kérdezgetett, hogy belekezdtem-e valamilyen diétába, vagy voltam-e természetgyógyásznál, kezelt-e valaki azalatt, míg nem látott. Mondtam, hogy semmi ilyesmi nem történt. Végül aztán megegyeztünk abban, hogy várunk még egy hetet, lássuk, mi történik.

Születésnapom volt, épp a harmincadik. A barátainkkal a lakásunkon ünnepeltünk, láttam milyen boldogok, s én egyre inkább kezdtem kívülállónak érezni magam. Ők szépek, boldogok, egészségesek. Én, beteg vagyok. Hallottam, hogy arról beszélgetnek, hová mennek majd nyaralni. Talán meg sem érem a nyarat, talán már soha többé nem fogom érezni a Nap melegét, a tengert, annyi minden van még, amit ki szeretnék próbálni, meg szeretnék élni, de ennyi... Lebegek. Egyre távolabb kerülök tőlük, ők itt, én már ott, fönt a magasban és egyre távolabb és távolabb kerülök. Bármit teszek, hiába kapálózok, nincs menekvés. Nincs menekvés.

- Emma, mit csinálsz? - szólt rám Aliz kedvesen.

- Jaj, nézz oda! - elvette tőlem a poharat, éppen bólét mertem magamnak, de a poharat túltöltöttem, és csak öntöttem tovább, észre sem vettem.

Aliz kedvesen törölgette a kezemet, elvette a poharat, kiöntötte belőle a bólét, elővett egy másikat és félig töltötte nekem, majd a kezembe adta.

Ez még félig üres. Vagy félig van bóléval? Nézőpont kérdése csupán.

- Gyere, ülj le közénk! - Aliz megfogta a másik kezemet és odavezetett a többiekhez, így hát leültem én is közéjük.

Olyan jó volt itt, velük. Vajon mi lesz, ha már nem leszek? Hiányzom majd nekik?

- Mit szólsz hozzá? - mindenki rám nézett. Annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre sem vettem Misit, nem tudom, mit kérdezett.

- Jó - annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, miről van szó, válaszoltam.

Hiszen úgyis mindegy. Már minden mindegy.

Ez az este alig akart véget érni, nagyon elfáradtam. Nem is ők fárasztottak el, inkább az a sok gondolat, ami mázsás súlyként nehezedett rám, egyre mélyebbre húztak.

Álmomban sokat kapálóztam, futottam, menekültem valami elől, sötét volt és hideg, de csak szaladtam, szaladtam, a szívem egyre gyorsabban lüktetett, de mennem kellett tovább, mert ha megállok, akkor elkap... Arra ébredtem, hogy Róbert átölel, magához húz. Elkapott. Milyen jó, hogy így történt, most már sokkal nyugodtabb vagyok, tudok pihenni és aludni reggelig.

Reggel megbeszéltem vele, hogy elutazom pár napra, szerettem volna egyedül lenni egy kicsit. Ő kérlelt, hogy maradjak, de nem volt maradásom. Mennem kellett, el, messzire innen, valahová olyan helyre, ahol senki sem ismer, és nem tudja, éppen mi történik velem.

Jó volt egyedül lenni, kizárni mindenkit, hiszen úgyis kizártam már magam azzal, hogy beteg vagyok. Nagyokat sétáltam, csodáltam a naplementét, az eget, a patakot, a füvet, a pillangót, a fák levelein átszűrődő fényt, a katicabogarat, még a pókot is a sarokban. Ezek mindig itt voltak? Milyen kár, hogy csak most veszem észre őket. És a barátaim? Egyre jobban hiányoztak az emberek. A harmadik, külön töltött nap végére elhatároztam, hogy megpróbálok máshogyan élni ez után, élvezni fogom azt az időt, ami nekem még van itt, minden percet ki fogok használni, meg fogok élni. Együtt Róberttel, együtt a barátaimmal, a családommal.

Másnap hazaindultam hát, hogy mosolyogva visszatérjek hozzájuk és boldog legyek velük, ameddig csak lehet. Róbertet hívtam telefonon, nagyon örült nekem.

- Hogy vagy, kedves?

- Jól vagyok, indulok haza! De előbb még be kell mennem klinikára.

- Veled megyek! Illetve, ott találkozunk, mit szólsz hozzá?

- Jól van, rendben, akkor ott találkozunk.

- Emma?

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is téged!

Hosszú volt az út hazafelé, de minden kilométerrel közelebb értem hozzá, hozzájuk. Jó volt hallani Róbert hangját... Már a városban voltam, épp egy kereszteződésen akartam áthajtani, nekem zöld volt, úgyhogy elindultam, de ahogy elindultam oldalról nekem jött egy autó, teljes sebességgel csapódott belém, az autóm pördült egyet, menetiránnyal szemben megállt, előröl is becsapódott egy autó, a légzsákok felfújódtak. Egy pillanat volt az egész. A forgalom leállt, az emberek kiszálltak az autójukból és odasiettek hozzám is, a többi balesetben részt vevő autóshoz is. Nyílik az ajtó, vagy inkább leszakad, valaki beszól:

- Jól van, hölgyem?

Végignéztem magamon, semmi bajom, legalábbis külső sérülést nem látok.

Hamar odaér a mentő, a rendőrség, mire odaértek, már kiszálltam az autóból. Csodálkozva néztem, mennyire összetört a kocsim. Totálkáros lett. A rendőrség az adataimat vette föl éppen, amikor egy mentős lépett oda hozzánk.

- Annak az autónak a sofőrje hol van? - az én autómra mutatott.

- Én vezettem azt az autót! - mondtam neki, ő láthatóan nagyon meglepődött, visszanézett az autóra, majd rám.

- Jól van? - kérdezte.

- Igen köszönöm, semmi bajom sincs!

- Nagyon nagy szerencséje volt! - mondta elképedve.

Igen. Mekkora szerencse! Túlélni egy ekkora balesetet tényleg nagy szerencse! De miért éltem túl? Azért, hogy lassan haldokoljak tovább? Itt volt egy lehetőség, meghalhattam volna, mégsem így történt. Így van még pár hónapom, talán... De mennyivel jobb lett volna most... talán, nem is szenvedtem volna úgy, ki tudja, most mi vár rám.

Taxival mentem a klinikára, Róbert ezen nagyon csodálkozott.

- Hol van az autód? - kérdezte.

- Összetört - mondtam mosolyogva.

Mosolyognom kellett, valami különös oknál fogva, nem tudtam nem mosolyogni, végül is élek, ő itt van, itt áll mellettem, teljesen hihetetlen az, ami velem történt.

- Hogy mi? Gyere ide! Mi történt? - Róbert szorosan átölelt, szinte alig akart elengedni.

Elmagyaráztam mi történt, persze ő is teljesen megdöbbent, végignézett rajtam, tényleg nem sérültem meg.

A klinikán is elmeséltem, mi történt, ott is csodálkoztak és meg is vizsgáltak, nem volt semmi bajom.

- Kicsit úgy érzem most, mintha a Kaszás üldözne, én pedig nem bírok meghalni! Hihetetlen, nem bírok meghalni! - kacagtam tiszta szívből, és a körülöttem állók is nevettek.

Az ultrahangos vizsgálat következett, ekkor jött csak az igazi döbbenet. A daganat egyszerűen eltűnt.

- Hová lett? Hogyhogy eltűnt? Csak úgy, felszívódott? - kérdezgettem a doktornőt, mindhiába, csak széttárta a karját, és annyit mondott:

- Csoda történt!

Kérdezgetett megint, voltam-e másik orvosnál, szedtem-e valamilyen gyógyszert, kaptam e akármilyen kezelést, kézrátétel, bármi, ami a gyógyulásomat segítette volna, de semmi ilyesmi nem történt.

Hazafelé indultunk Róberttel, de szóltam neki, hogy menjen csak előre, valahová még el kell mennem. Nagy nehezen beleegyezett, nem akart elengedni, de azért sikerült meggyőznöm őt, mondtam, hogy majd hazamegyek taxival, ha neki úgy jobb. Nem akartam, hogy velem jöjjön.

A templomba mentem, valami oknál fogva, olyan rég jártam már itt, jó volt betérni.

- Hát ez meg mi volt? - magamban beszéltem, leültem egy padra.

Minden megváltozott és nem változott meg semmi. Üldögéltem itt egy ideig, aztán hazaindultam.

Otthon a barátaink fogadtak. De jó volt őket látni! A nyakamba ugrottak, örültek a jó híreknek, velem együtt. Milyen jó, hogy vannak, most látom csak, ők mindig mellettem álltak.

Kis idő múlva Misi mondja, hogy lefoglalta a szállást a hegyekben, amit megbeszéltünk.

- Hogy? - kérdeztem őt.

- Azt mondtad, hogy jó! A születésnapodon, nem emlékszel? Azt beszéltük meg, hogy együtt elmegyünk nyaralni!

- Ó, hát az volt az amire... Kiderült az is, hogy mikor elutaztam, Róbert utánam jött és figyelt. Messziről követett, nem vettem őt észre. Másnap Aliz, aztán Misi is, hátha kell segítség, vagy valami. Ők tudták, hogy hol vagyok, de én nem tudtam, hogy ők ott vannak. Elképesztő.

Néha az ember úgy érzi, hogy egyedül van és elhagyta mindenki, hogy minden megváltozott. A körülmények változnak, nekünk pedig nincs más választásunk, alkalmazkodnunk kell. Változhat minden, de ha igaz barátok vesznek körül, és ha észreveszem, hogy ők mennyire akarnak és tudnak segíteni, akkor minden könnyebben megy. Viszont, először nekem kell dönteni, elfogadni a segítséget, ami néha nem feltétlenül olyan, amilyet én szeretnék, amilyenre én vágyom, ám a végén úgyis kiderül, minden úgy volt jól, ahogy volt. Eszembe jutott még más is: az orvos kérdezte, hogy gyógyíttattam-e magam, mindig azt mondtam, hogy nem. Pedig még az is lehet, hogy... Róbert keze mindig a mellemen volt, mikor együtt aludtunk, ki tudja, talán az ő hite és szerelme volt az, ami életben tartott, amitől meggyógyultam.