A bengora fa

                                                                         I.

A műhold araszolt az égen, sorra vette a földi területeket, egy - egy kockába egy négyzetkilométert fényképezett. Csomagban küldte a földre, minden századik fotó után kapott egy impulzust, amely kiváltotta az adást. Legtöbbször nem közvetlenül érkezett a Los Alamosi központba a jel, ahogy távolodott, műholdas relék továbbították, míg meg nem érkezett. A számítógép monitorán megjelenő képeket ketten elemezték, a hölgy etnológus, a fiú térképész volt. Az afrikai kontinens következett, ez különösen érdekelte a középkorú nőt, itt volt esély érdekes felfedezésekre. Mint most is, feltűnt neki egy barna folt a zöld rengetegben. Csak körömnyi volt, lehetett akár kidőlt fa is, de a többszörös nagyítás után előtűnt egy primitív falu körvonala. Azért volt nehéz, szinte lehetetlen észrevenni, mert a település nem tisztáson, irtáson volt, hanem az őserdő tengerzöldjén úszott. Amikor már értelmetlen volt tovább nagyítani, elkezdte feldolgozni a látottakat. Többé-kevésbé szabályos körben félbevágott törzsekre épült házakból állt, összesen tizenhat sárgás bambusztetőt lehetett megszámolni. Kalkulációval megállapította, hogy körülbelül száz lakosból álló kolóniára bukkant, és már azt is sejtette, hogy ismeretlen népcsoportról lehet szó, mert azon a területen még nincs bejelölt település. Szólt kollégájának, pontosítsa a jelölt területet, aki rövid méricskélés után jelezte, hogy Ruanda déli sarkában van az objektum, pontosan rögzítették a szélességi és hosszúsági koordinátákat. A nő nekilátott a jelentés megfogalmazásának, tudta, hogy ilyenkor legalább öt nemzetközi szervezetnek kell írásos anyag, no meg a főnökének, és nem utolsó sorban a ruandai kormánynak. Az is nyilvánvaló volt, hogy az ilyenkor szokásos eljárás következik, titkosítják az adatokat, nehogy a turisták százai, vagy a közeli települések lakói tönkre tegyék a még érintetlen kultúrát. Mivel a legközelebbi, több száz kilométerre lévő faluban unorok laktak, úgy döntött, hogy a jelentésben eunoroknak nevezi a törzsi közösséget. Ha sikerül megőrizni a titkot, a népcsoport akár évtizedekig élheti megszokott életét, nem lesz kitéve zaklatásnak. Sajnos az unoroknál ez nem sikerült, manapság asszimilálódott az ott élő népesség, és kihasználják a látogatók özönét, abból élnek, hogy törzsi dalokat, játékokat adnak elő, műsor szerinti időpontokban. Az összeállított jelentésből készített egy gépelt példányt, lefűzte a többi közé, a többit a megcímzett helyekre számítógépen továbbította.

                                                                        II.

Rewin rettentően unatkozott, pedig az egész egyetem számítógépes rendszergazdája volt. Ritkán akadt probléma az USC rendszerében, így munkaideje nagy részében csellengett a neten, néha kicsit a szabályokat is kijátszva. Most éppen azt tanulmányozta, hogy az afrikai országok kormányai milyen szinten dolgoznak számítógépen, de a primitív megoldások kissé lehangolták. Játszi könnyedséggel jutott be a kormányok belső hálózatába, sehol egy beépített csapda, nincs védelmi lekövetés, sétálhatott a levelezéseikben is. Már Ruandánál járt, amikor feltűnt neki egy Új Mexikóból indított anyag, az ragadta meg, hogy mi dolga lehet egy Los Alamosi intézetnek a ruandai kormánnyal. Beleolvasott, és rájött, hogy új etnikai felfedezésről írt jelentésre bukkant, de épp csak hogy felkeltette az érdeklődését. Az anyag titkos volt, tehát biztosan nem kerül napvilágra a tartalma. Gyorsan lejegyezte a főbb adatokat, aztán tovább barangolt. Este találkozik egy újságíró cimborájával, hátha őt érdeki az eset.

Scotty Flewig egy kis helyi lapnál dolgozott újságíróként. A Reggeli Hírlap felfutó ciklusban volt, mostanában vitték, mint a cukrot. Ismeretterjesztő rovata is volt, ahol félig-meddig

tudományosan cikkeztek minden olyan különleges témáról, ahol valami újdonság mutatkozott. A legjobb cikkeket Scotty kanyarította ebben a rovatban, mert alaposan utánajárt minden adatnak, a tényeket kutatta, képes volt ezer kilométereket utazni a kiszemelt sztoriért. Legutóbb egy német cég rákgyógyszeréről rántotta le a leplet, kiderítette, hogy még az állatkísérletek is sikertelenek voltak, embereknél meg sem próbálhatták, nem engedélyezte a WHO nemzetközi szervezete. Néha megpróbálták levadászni, mikor zűrös ügyekre derített fényt, de olyan volt, mint gyík, kisiklott a veszélyes helyzetekből. Nem ismerte a meghátrálást, a megalkuvást, pedig néhányszor szívesen lefizették volna, csakhogy hallgasson. Most azonban rossz passzban van, sem technikai, sem politikai, sem néprajzi újdonság nem mutatkozik, pedig szorgalmasan lapozgatja a webes oldalakat. Nem talált egyebet egy fejlesztésnél, nevezetesen a Rubik-kockát bonyolították hatszögletűvé. Nem hitte el, hogy nincs szerencséje, mérgesen zárta el a gépét. Már estefelé járt, lassan találkoznia kellett haverjával a Libretto bárban, remélte, hogy legalább az est jól sikerül, felcsíphet valami jóféle könnyed nőcskét, aki felejteti vele a munkaügyi gondokat. Rewinnel már középiskolás koruk óta ismerik egymást, ha nem is túl szoros a barátságuk, jól kijönnek egymással. A megélhetéssel semmi gondjuk, mindketten jól keresnek, saját lakásuk van, és megengedhetnek maguknak heti két – három görbe estét. Házasságra még egyikük sem gondolt, főleg azért, mert még nem égették meg magukat a nagy szerelemmel. Bebújt a dzsekijébe, leballagott a garázshoz, és beül a Fordjába, indított, néhány perc furikázás után leparkolt a bár közelében. Rewin már várta, egy konyakot szopogatott csak úgy a bárpultnál. Kézfogás, hátba veregetés következett, végül leültek az egyik szabad asztalhoz. Scotty arról panaszkodott, hogy kevés a jó téma, mostanában nem rukkolt elő hatásos témával. Rewin meg azt sérelmezte, hogy milyen egyhangú az élete az egyetemen, mióta ezek a megbízható számítógépek jöttek a suliba, alig akad korrigálni való. Némelyik diák megheckeli  az osztálynaplót, ez tartozik a rendszerfelügyelet csúcsának, hamar elkapja az illetőt, visszaállítja az osztályzatokat. Aztán csak lavíroz a neten, ha már minden hírt megemésztett, maga is heckeléssel szórakozik.

-         Tényleg, el is akartam neked újságolni, ma elcsíptem egy iratot, ami neked akár érdekes is lehet. Igaz, hogy titkos a minősítése, de ilyen apróságok téged nem szoktak zavarni.

-         Attól függ, mi a téma. Fejjel én se megyek a falnak!

-         Szóval arról van szó, hogy van egy világtól elzárt törzs, akiket úgy körbezárt a természet, hogy évszázadok óta elszigetelten élnek a saját törvényeik szerint.

-         Tudod a részleteket is Rew?

-         Néhány adat, koordináta, semmi több. Tudod, az UNESCO nagyon odavan azért, hogy megőrizzék a népi kultúrákat, még az államfőket is kézben tartja, rá tudja kényszeríteni a területükön élő eredeti kultúrák megőrzésére. Ez most Ruandában van.

-         Ha jól tudom, az valahol délkelet-Afrikában van ugye?

-         Remélem, még ott találod, tegnap még ott volt.

-         Azt hiszem, ki tudok hozni belőle valamit – töprengett Scotty- holnap körbejárom a témát. Ha összejön, kapsz egy üveggel a világ legfinomabb konyakjából

-         De jó nekem, lesz egy üveg Hennessym!

-         Csak ha leadtam a cikket, akkor kapod!

Nem is sejtették miféle lavinát zúdítanak az emberiség nyakába, békésen csevegtek tovább a szokásos témákról: nők, nők, nők…

                                                                    III.

Másnap Scotty térképeket másolt, számolgatott, jegyzetelt, végül az irataival bekopogott a főszerkesztőhöz.

-         Hoztam valamit főnök. Egy kicsit magas az eset rezsije, de szerintem megéri. Átugranék ide Ruandába, van ott egy még fel nem fedezett néptörzs, ott aztán felfedezek, és mindenről pompás cikket kanyarítok.

-         Fogadok, hogy a világ túlsó felére készülsz, ami eleve rettentő sok pénzembe kerül.

-         No de főnök, gondoljon a példányszámra. Egy ilyen sztori érdekli az embereket.

-         Hallgatlak…

Scotty részletesen felsorolta az adatokat, útvonalat, és persze a további elképzeléseit is. Eszerint a fővárosig azaz Kigaliig eljut repülővel, ott szerez egy autót, azzal elhajt Mukingiig, ott felfogad egy értelmes kísérőt, akivel átverekszi magát a dzsungelen, mi az a százötven kilométer! Ott aztán a kísérő tolmácsolásával elmondja a törzsfőnöknek jövetele célját, aki készségesen körbevezeti, mindent lefényképez, beszél néhány emberrel, és már fordul is vissza. Az egész nem tart tovább tíz napnál, és megvan a szenzáció. A főnök dünnyögött valamit az emberi jogokról, meg a ruandai törvényekről, de majd megbékél, ha elé terjeszti a kész anyagot. Fő az, hogy rábólintott, át is szólt a gazdaságiaknak, hogy adjanak keretösszeget a feladathoz. Itt-ott még pontosította terveit, aztán haza is ment csomagolni. Otthonról felhívta barátját, és elújságolta Rewinnek, hogy repül Ruandába, igazán vele tarthatna. Rewin szívesen ment volna vele, de nem volt több szabadsága, és nem is akarta szórni a pénzét egy ilyen drága utazásra. Szerencsés utat kívánt, és figyelmeztette, kerülje a fölösleges veszélyeket. A repülőjegyet az újságtól már elintézték, maradt fél napja indulásig. Nagyon későn indult a gép, addig még aludhatna, de akkor mit csinál a gépen? Inkább fennmaradt és további számításokat végzett. Ha nem lesz sztrájk, vagy gépeltérítés, az ottani helyi idő szerint délelőtt tizenegy órára ér a fővárosba. Ha végig alussza az utat, kipihenten érkezik, és már indulhat is tovább. Készített még néhány térképet a nyomtatóval, az iratokat bepakolta egy kézitáskába, a többi cucca belefért egy hatalmas hátizsákba. Taxit rendelt, lezárt mindent, és elindult, hogy felfedezze Afrikát.

                                                                            IV.

Kezdetben majdnem úgy történt minden, ahogy elképzelte. A gép simán felszállt vele, egy középkorú hölgy mellé került, akinek be nem állt a szája. Más esetben talán még flörtölt is volna vele, de most finoman figyelmeztette a nőt, hogy ő érkezés után nehéz nap elé néz, és muszáj aludnia. Befordult az ablak felé, és a sarokban rövidesen el is szunyókált. Az átszálláskor a sztyuárdesz ébresztette, a másik, közvetlen járaton ismét sikerült egy jót aludnia. Egy órával az érkezés előtt ébredt, kért egy szendvicset, kávét, üdítőt, és ezek után valóban frissen érkezett Kigaliba. A portánál tudtak angolul, így hamar kiderítette, hogy hol az autókölcsönző, és egy másik utas orra elől sikerült kibérelnie az egy szem rozzant terepjárót, amivel a „kölcsönző” rendelkezett. Délután háromkor már Mukingiben kereste a szállást, ahol egy éjszakát eltölthet. A recepciós kislány főnyeremény volt, beszélt angolul, mindent és mindenkit ismert, ajánlotta neki, hogy ballagjon le egy utcányit, ott a sarkon talál egy kocsmát, és ott csak Kobutit keresse. Kobuti egy bennszülött férfi, ismeri az összes nyelvjárást, mellette angolul is tűrhetően beszél. Le is írta neki, hogy zömök erős, sötétbőrű, rövidre nyírt haja van és harminc év körüli. Scotty megköszönte a lány segítő készségét, és úgy tett, ahogy tanácsolta.

A kocsma a helyi viszonyokhoz képest kellemes volt, bárpult és asztalok töltötték meg a helyiséget, a mennyezeten két hatalmas ventilátor kavarta méltóságteljesen a harminc fokos levegőt. Előbb rendelt egy hideg sört, aztán szétnézett, hátha egyből kiszúrja,  ki lehet a vendégek közül Kobuti. Túl sok rövid hajú néger üldögélt az asztaloknál, csak találgatni tudott volna, ezért a csaposhoz fordult. A fickó a hátsó sarok felé intett, ahol egyedül üldögélt nagyjából a leírásnak megfelelő férfi. Azért nagyjából, mert túl sötét volt a bőre, és sokkal többnek nézett ki harmincnál. Kért egy másik sört is, mert látta, hogy Kobuti is azt iszik, és odaballagott az asztalához.

- Hello, meghívhatom egy sörre?

- Attól függ, mit kér cserébe.

Erőteljes akcentusa volt, de a tördelés ellenére a szavak érthetők maradtak. Scotty bemutatkozott, és mindjárt bele is vágott a közepébe: kísérőt keres. Komoly eszmecsere kezdődött, Scotty vázolta az uticélt, Kobutinak sok-sok kérdése volt, végül rábólintott, de megkérte az árát. Hiába alkudoztak, Kobuti nem engedett az ezer dollárból. Miután Scotty nagy mogorván elfogadta, a részletekbe merültek. Ha holnap indulnak, akkor csak délután, mert előtte kell felszerelés, fegyver, meg két öszvér is.

-         Gondolom, a málhákat cipelik ugye? – kérdezte Scotty

-         Úgy van, no meg a mi hátsó felünket is.

-         Életemben nem lovagoltam.

-         Nem is kell, az öszvérek nem lovak, hamar meg lehet szokni.

-         Van nálam GPS is, jól jön majd a célnál.

-         Naná. megdobálhatja vele az oroszlánokat.

Ilyen épületes beszélgetés után vidáman váltak el, megegyeztek, hogy már reggel nyolc órakor találkoznak a szálló előtt.

                                                                   V.

Scotty nyűgösen ébredt, szokatlan volt számára az őrült hőség, az időeltolódás, a zajok, a szagok, a szobája idegen berendezései mind borzolta idegállapotát. Spórolós hangulatban volt, kijelentkezett, gondolta, ha visszaér, vesz ki újabb szobát egy éjszakára. Miután megreggelizett, találkoztak, és együtt mentek beszerző kőrútra. Kobuti elvezette egy pirinyó vegyesboltba, a tulajjal hátramentek, egy szekrényből mindenféle fegyverek kerültek elő, Scottynak leginkább a 7,65-ös browning tetszett, kért hozzá három doboz lőszert, és kifizette érte a kétszáz dollárt, semmiféle papírra nem volt szükség.

-         Hát maga?

-         Könnyebb lesz tegeződni. Nekem már van, én viszem a 308-as régi winchesteremet.

Egy másik boltban vettek terepöltözéket, egy csomó tartós élelmet, végül az öszvéreket is megvásárolták hosszas alkudozás után. Kobutinak volt egy apró házikója a határban, ott ebédeltek, aztán felszerelkeztek, délután két órakor már el is tűnt mögöttük a kisváros. Poroszkáltak a nem túl széles kitaposott földúton, amelyen látszott, hogy rendszeresen használják.

-         Négy órára Nyabisindiben leszünk, egy órácskát pihenünk, ott még lehet egy-két dolgot vásárolni, ha elfelejtettél valamit. Az unerek jó kedélyűek, mindent megtesznek a turistákért.

-         Majd készítek néhány fényképet, remélem, engedik.

-         Naná, hogy engedik, ebből élnek, a legtöbb helyen pénzt kérnek a fényképezésért is.

Amint beértek a faluba egy csapat gyerek vette körül őket, apró mütyüröket kínáltak eladásra, és kiabálták: „szuvenír, szuvenír!” A helyi kocsma előtt öregek ültek körbe egy hevenyészett asztalt, oda telepedtek Kobutiék is, miután köszöntötték a bennszülötteket.  A vezető kitűnően beszélte a nyelvüket, a tuszikhoz tartozó umerek egy szuahéli nyelvváltozatot használtak. Faggatták őket, hová tartanak, és mikor elmagyarázta Kobuti, hogy innen száz kilométerre a dzsungelben van egy törzs, ahhoz igyekeznek, megeredt a nyelvük. Mindenfélét tudni véltek róluk, bár bevallották, ők sohasem találkoztak velük. Abban azonban megegyeztek, hogy a régi mendemondák szerint azt a részt a „nagy öregek” lakják, bölcs és békés népcsoport. Kiitták a sörüket, elköszöntek, és elindultak az egyre szűkülő ösvényen. Tíz kilométer után végképp elfogyott az út, csak egy sziklás perem kínálkozott a tovább haladáshoz. Az öszvérek békésen kocogtak a szakadék mellett, nem volt tériszonyuk. Egy nagyobb teraszon tábort vertek, gyér fű termett, az öszvérek is tudtak legelészni. A két sátorlapból közös sátrat készítettek, aztán rövid beszélgetés után nyugovóra tértek. Hajnal felé az öszvérek lármájára ébredtek, néhány sakál kőrözött körülöttük. Kobuti néhány lövéssel elhajtotta őket, ekkor Scotty is kedvet kapott, néhány lőszert ő is elpufogtatott pisztolyából. A szokásos reggeli tevékenység után összepakoltak és folytatták útjukat. Már dél felé járt, a nap erősen tűzött rájuk a csupasz köveken, mikor végre az út ereszkedni kezdett, beértek a fák közé. Itt már nem volt út, keservesen haladtak előre, néhol csak a növényzet irtása után nyílt út előttük.

-         Valami tó féle lesz előttünk – mondta Scotty a GPS-re tekintve

-         Rövidesen elérjük a Gashanga tavat, onnan már könnyebb az út –felelte Kobuti

Aznap délután elérték a tavat, ennek partján elég jól lehetett haladni, de mielőtt ismét a dzsungel felé fordultak volna, megállapodtak, hogy a tó partján töltik az éjszakát. Ez már zavartalanul telt, semmi sem háborgatta nyugalmukat, leszámítva az őserdő hangjait, az üvöltő, rikoltozó, makogó  állatok élték éjszakai életüket. Reggel ismét  a dzsungel láthatatlan ösvényeit rótták, abban a reményben, hogy dél körül elérik a megadott koordinátákat, és megkeresik a sosemvolt törzset.

                                                                      VI.

Már magasan járt a nap, a párás hőségben csak vonszolták magukat, az öszvérek viszont békésen poroszkáltak a nyomukban. Éppen újabb pihenőről beszélgettek, amikor Scotty feje mellett egy nyílvessző suhant el, szinte súrolta a fülét, és rezegve állt bele a mellette álló fa törzsébe. Kobuti azonnal lekapta a válláról a puskáját, és a levegőbe lőtt. Csörtetés hallatszott a bokrok mélyéről, a távolodó zajból arra következtettek, hogy támadójuk a puska zajától menekül az ellenkező irányba. Ők is arra vették az útjukat, és néhány percnyi út végén egy falnak ütköztek. Igencsak furcsa építmény volt, ilyet még egyikük sem látott. Néhány fa törzsét körülbelül százhúsz centiméterre a talajtól levágták, ezekre összekötözött bambusz rudakból kunyhót építettek. A kunyhó fala és a dzsungel közt alig volt rés, messziről, vagy felülről beleolvadt a környezetbe. Megkerülték az építményt, aztán egy tisztásra jutottak, amely körül hasonló kunyhók sorakoztak. Megérkeztek. Egy teremtett lelket nem láttak, így Kobuti elkezdett szuahéli nyelven kiabálni valamit. Bizonyára megértették, mert az őslakók elkezdtek előszivárogni a házak mögötti őserdőből. Végül az „őrség” is előkerült, néhány fiatal íjjal felfegyverkezve. Az eunerek már vagy ötvenen tolongtak körülöttük, Kobuti folyamatosan beszélt hozzájuk, egyszer csak eléjük sorolt négy bozontos szakállú öregember. Kobuti mondta az újságírónak, hogy a szuahéli nyelv nagyon hasonló változatát használják, egy kis gondolkodás után érti minden szavukat. Elmondta az eunereknek, hogy békés szándékkal jöttek, szeretnék megismerni világukat, ami a másik idegennél van az csak egy fényképező gép, nem veszélyes. A falu őrei pont ezért lőttek rájuk, úgy vélték az egy veszélyes fegyver, ami a nyakában lóg. Scotty lekapta a nyakából a gépet, készített egy felvételt Kobutiról, aztán a gép hátulján lévő képet megmutatta a főnöknek. Az öregek hátra hőköltek mikor meglátták, nyomban varázslónak vélték. Kikötötték az öszvéreket, és engedélyt kértek a letáborozásra. A törzs népe minden mozdulatukat figyelte, már a fehér ember látványa is borzasztó megrázkódtatás volt számukra. A törzsfők elmesélték, hogy ők békében élnek, sosem harcoltak senkivel, az őrök a vadállatoktól védik a falut. Pénzük nincs, mindent egymás közt cserélnek, fehér emberről még nem is hallottak, csak arról tudnak, hogy élnek valahol hozzájuk hasonló más feketék. Náluk az év dekadikus, van egy naptárkövük, amibe naponta egy követ raknak, amint megtelik, egy újabb év következik. Mikor megmutatták a naptárkövet, kiderült, hogy száz napos az évük, az évgyűrűket pedig egy magas időcölöpön mérik Az időcölöp egy régi kiszáradt fa, van vagy húsz méter, a gyűrűket centinként vésték bele. Mikor betelik, kidöntik, és másikat kezdenek használni. A vezér közölte, hogy ő négyszázhatvan éves,, ami hozzávetőlegesen a fehér emberek számításai szerint százhuszonhét év, amin persze a jövevények elkezdtek mosolyogni. A főnök erősködött, hogy ő még elég fiatal, az apja hatszázhuszonnégy évesen halt meg. Ezt már végképp kételkedéssel fogadták az érkezők. Megmutatta az időcölöpön hol született, kiszámolták, hogy ha valóban a jelzett értéken született, közel százharminc évesnek kell lennie. Az öreg fürge volt, látszott rajta, hogy jó erőben van, és a többi öreg is elég virgoncnak bizonyult. Az egyik megkergette a fiatal vadászokat, amiért rájuk lőttek, hát bizony majdnem elkapta őket. Elmondták azt is, hogy kevés húst esznek,, inkább a bengora fa levelét rágcsálják, a házuk is olyanra épült, ha kinyúlnak a réseken, máris hozzájutnak a csemegéhez. Megkóstolták az idegenek is, megállapították, hogy az íze valamilyen fűszernövényhez hasonlít, de nem tudták melyik az. A bengora fa a törzs egész életét szolgálja, nem csak ételnek használják, hanem eszközeik is abból készülnek. Mutattak is faragott edényeket, evőeszközt, poharat, mind a fa törzséből készült. A fa levágott ágából sárgás lé csordogált, ezt is összegyűjtötték, és forrásvízzel itták. Szerszámaik palából készültek, a környező hegyekben rengeteg volt belőlük. Scottyék megcsodálták az élesre fent palakést, a fogazott palafűrészt, a kőből készült kalapácsokat. Mindent lefényképezett, egy csomó beszélgetést felvett, aztán ajándékokat osztogattak: a törzsnek adták késeiket, tükröket, csokoládét, amiket pont ebből a célból cipeltek magukkal. Elköszöntek, és integetve távolodtak, míg el nem nyelte őket a dzsungel.

                                                                          VII.

A visszaút semmi váratlan eseményt nem hordozott, ha csak azt nem, hogy Scottyt Kigaliban bekérették a követségre, és figyelmeztették, többet ilyen esztelenséget ne kövessen el. Az országban nemrég lezajlott törzsi népirtás befejeződött ugyan, de egyedül mászkálni az országban még mindig életveszélyes. Scotty nyugtatgatta őket, hogy ő mindenütt békességet tapasztalt, a fehér embert egyfajta kihasználható megélhetési forrásnak tekintik. Végül mégis csak úgy köszöntek el tőle, hogy remélik, többet nem találkoznak.

Otthon aztán nekiült a cikknek, képekkel illusztrálta a nagy öregek földjét, és beleszőtte a saját véleményét is, miszerint a hosszú életet a bengora fa biztosítja, melyet a bennszülöttek minden formában használnak. A virtuóz módon megírt anyag a főhelyre került, saját rovatában csak a részleteket taglalta. Dőlt a pénz, a cikket minden jelentősebb folyóirat átvette, a jogdíjak szépen hoztak. A világ felbolydult, aki tehette anyagi áldozatok árán is megszerezte a bengora fa levelét, sokan megpróbálták áttelepíteni is hazájukba. A dolog nem működött, valamilyen okból a bengora fa néhány hónapon belül tönkrement minden más területen. A beáramló szerencsevadászok, akciócsoportok szemet szúrtak a ruandai kormánynak is, a katonaság lezárta a dzsungelnek azt a százhektáros részét, ahol a bengora fa honolt. Soha nem látott gazdagodás indult meg Ruanda földjén, az életfa kiviteli cikk lett, a szolid kitermelés is hatalmas jövedelmeket hozott. A felduzzadó csempészet, a magánhadseregek erőszakos akciói a ruandai kormány tehetetlenségét bizonyította, így az ENSZ feljogosítva érezte magát, hogy csapatokat küldjön a helyi katonaság megerősítésére. Komoly elektronikai védelemmel egészítették ki az erdő köré font gyűrűt, sikerült teljesen kizárni a magánakciókat. Különféle kutató csoportok érkeztek, akik megpróbálták analizálni

a hatóanyagokat, de azok olyan összetettek voltak, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, melyik összetevője módosítja az öregedést.. Azt is megállapították, hogy legalább egy hetes kúrára van szükség az öregedési folyamat lassításához, és persze nem tartott örökké a hatás, két-háromhavonta ismételni kellett a bengora kúrát. A világ szegényebbik fele nem is álmodhatott a kezelésről, mert az horribilis összegekbe került. A kezeltek viszont lassan meghaladták a százéves kort, és egészségi állapotuk alapján akár a kétszáz évet is kivárhatták. A világ több pontján lázadások törtek ki, a szegény sorsúak az újabb jogfosztottság bizonyítékát látták a kiváltságosok kezelésében, nehezen értették meg, hogy a véges mennyiségű növény soha nem lesz elég a föld teljes lakosságának. Az ENSZ kezébe vette az elosztást is, szűkítette a kiváltságosok csoportját, ettől kezdve csak érdemek alapján járt a fejadag, művészek, tudósok, magas szintű vezetők jutottak a bengora fa anyagához. Scotty bekerült ebbe a körbe, azért is, mert kiválóan írt, de azért is, mert ő fedezte fel a fa életerejét. Ő is halt bele legelőször az ismételt kezelésekbe. Százhárom éves volt, amikor a szokásos kúra után néhány nappal kilehelte lelkét. Ezt követően a kezeltek mintegy hatvan százaléka halt bele a bengora fa fogyasztásába, mire végre észrevették a bajt, és leálltak a fogyasztásával. Mint később kiderítették, a kitermelők felelősek a kibontakozó tragédiáért, pontosabban azok a vegyszerek, melyeket a szerszámaik tisztításához használtak. Megállapították, hogy az alkoholos, vegyszeres mosófolyadék a bengora fa nedvével keveredve olyan bomlási folyamatot indít be, amely megváltoztatja a fákat, a mérge pedig megöli az embereket. Mire ez kiderült, a fák megbetegedése lavinaszerűen beindult, nem lehetett megállítani, mert a fák egymást fertőzték a szélhordta levelekkel, ahol meg túl közel voltak egymáshoz, a gyökereiken keresztül adták át egymásnak a halálos kórt. Érdekes módon a fa nem elpusztult, csak színt váltott. A műholdakról is látszott a száz hektáros terület, mert kitűnt élénk bordó színével, amilyenné változott. Egyetlen hatalmas fa úszta meg a pusztulást, ez a fa az eunerek tisztásának közepén állt, és időben izolálták a tudósok különféle fóliákkal. A világszövetség úgy döntött, hogy ez a falu lakóit szolgálja, a bordó erdő közepén ma is látható egy elektromos kerítéssel, szögesdrótokkal körülvett zöldellő kis falu, az eunerek földje. Az emberiség pedig elhatározta, hogy kivárják azt a kis időt, míg a tudósok ki nem találják a hosszú élet másik változatát, ami mindenki számára hozzáférhető.

( Már előre bocsánat a" bő léért", valóban illett volna szétszedni, de akit érdekel biztosan így is végig olvassa)