Gyilkos volt

Nincs mit tenni, már túl késő. Meghúzta a ravaszt. Mozdulatlanul nézte, ahogy a törékeny kis női test a betonra esik, élettelenül elterülve azon. Talán fel sem fogta azonnal, hogy mit tett. Tulajdonképpen nem is akarta bántani a lányt, hiszen annyira, de annyira szerette! Saját magánál is jobban, ezért nem tudta elengedni. Csak félre kellett volna állnia és lehajtott fejjel kivárni, míg kopogó léptekkel elsétál szerelme, de nem volt rá képes. Olyan haragra gerjedt, hiszen még soha nem árulta el így senki sem! Ő mindent odaadott ennek a nőnek, mégis menni akart. Felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy egy másik férfi megérinti. Nem! Csak az övé volt, csak neki volt joga hozzá! 
Letérdelt kedvese mellé, magához ölelte. Meglepődött, hogy ez a kicsi, eddig pihekönnyű test most milyen súlyosnak tűnik. Tartotta a lányt, nézte azt a gyönyörű arcot. Szépségét még az élettelen tekintete sem tudta megtörni, holtában is tökéletes volt. 

Szörnyen idegesítette a csönd. Egy pisszenés se hallatszott az éj sötétjében. Pedig pont zajokra, hangokra lett volna szüksége, amik megtöltik elméjét. Most csak a félelem kongott benne, félt attól, amit meg kellett tennie. 

Felkarolta a testet, majd óvatosan befektette a csomagtartóba. Eligazgatta a kezeket, lábakat, kényelmesen akarta elhelyezni. Rácsapta a csomagtartót, majd megállt egy pillanatra. 
Valaki meglátta. Biztosan érezte, hogy valaki figyeli a sötétben. Hol lehetett? Az az átkozott, miért nem tudott a saját dolgával foglalkozni? Ez csakis rá tartozott, ez ő és a szerelme dolga volt. 
Körbenézett a sikátorban, csak egy lámpa fénye pislákolt haloványan. Nem volt meg a pokolfajzat, pedig minden porcikájában érezte, hogy nincs egyedül. 
Kezdte elveszíteni a józan eszét, sőt bizonyára már rég elveszítette. Gyomrában görcsös fájdalommal ült a volán mögé, nem tudta merre tart. 
Lassan hajtott, a test így nem ütődött ide-oda, nem akarta, hogy csúnya foltok borítsák be szívszerelmét. Behajtott a kikötő poros útjára, rázkódni kezdett a kátyús úton. 
Egy elhagyott sarkon parkolt le, ez pont jó volt, itt senki nem látta meg. A csomagtartó a víz felé nézett, így könnyebb volt kivennie. Ó, hogy szerettek együtt sétálgatni a víz mentén, szerelme mindig gyermeki csodálkozással nézte a hullámok táncát. Imádta a kacsákat etetni vele, látta maga előtt, ahogy azok az aprócska ujjak tépkedték a kenyeret, majd gombócot formáztak a puha belsőből. 
Gyengéd mozdulattal emelete ki az autóból, úgy vitte az egyik kikötött vitorláshoz, ahogy egy napon az oltár elé akarta kísérni. 
Leültette a műanyag ülőkére, a hajó korlátjához támasztotta hátát. Remélte, hogy így marad a test, nem szívesen kötözte volna meg. 

Azon az estén nem fújt egy csepp szél sem, ezért végig a motorral kellett haladnia. Nem örült neki, hiszen erőteljes hangot adott ki. Szerencséjére olyan késő volt, hogy már senki nem volt a környéken, a horgászoknak pedig még túl korán volt. 
Ilyen nyugodt útja még sose volt a hajóval, csak úgy suhant a víz tetején. Eszébe jutott, hogy ő csak egy vacsorára vágyott, majd arra, hogy együtt bújjanak az ágyba. Ő nem akarta ezt az egészet, de hiszen mi mást is tehetett volna?! Kedvese nem adott neki más lehetőséget. A lány mást szeretett, egészen régóta. 
Nem tagadta, érezte egy ideje, hogy a nő nem szívleli, de nem gondolt semmi különösre. Úgy gondolta, csak valami női hóbort, ami majd elmúlik. Álmában sem hitte, hogy ez lehet a vége. 

Leállította a motort, hirtelen belecsapott a felismerés. Atyaég, mit is tett igazából... Hogy csinálhatta volna vissza? Csak szeretni akart, csak érezni akarta a nő illatát, selymes bőrét. Csak még egyszer végig akarta futtatni ujjait azokon a csillogó göndör fürtökön. Bárcsak hallhatta volna még egyszer azt az édes kis kacajt. 

Szerelmes csókot nyomott a hideg ajkakra, annyira merevek voltak, hogy kirázta a hideg. 

Lassan engedte a testet a vízbe, könnyes szemekkel nézte, ahogy elnyeli a sötét nedvesség. Ha utána ugrott volna, még kihúzhatta volna. Talán a hideg víztől magához tért volna és jót nevettek volna ezen a badarságon. Aztán csak hazamentek volna, egy jó vörösborral lehuppantak volna a bőrkanapéra.  

Eltűnt szeme elől a test. Az a test, amiért annyira rajongott. Éjjel-nappal csak ezzel a testtel játszott volna. A szíve szakadt meg, mikor felismerte, ennek most mindörökké vége. 

Sebesen haladt a kikötő felé, szeme még csillogott a bánattól, mikor újra kicsomózta hajóját a betonoszlophoz. 
Ahogy megfordult, megpillantotta a felé kíváncsiskodó, sőt egyenesen tolakodó szempárokat. Mindenféle lámpákkal világítottak szemébe, teljesen elvakult tőlük. Gonosz, rémisztő hangok szóltak felé, de ő egy szót sem értett belőlük. 
Remegő, jéghideg kezével zsebébe nyúlt, véres kis fegyvert húzott elő. Tenyerébe fektette a gyilkos eszközt, a lassan csöpögő vért figyelte. Az egyik fényes alak felé nyúlt, remegve tudta csak átadni. Igen, megtette volna, pedig magának akarta tudni azt a pár cseppnyit, ami megmaradt neki életéből. 

A rendőr megijedt, nem tudta, mire számítson. Csak a felcsillanó fémet látta, ujját a ravaszra fektette, majd önmaga védelmében leadott egy lövést. Felesége, gyerekei miatt ő nem kockáztathatott. 
A golyó átszakította testét, a lendülettől azonnal hátraesett. Fájdalomtól összeszorított markát megsebezte a markolat. Vérük most már örökké összefonódott. 
Mondott volna még pár szót, mikor felé hajoltak az idegenek, de lyukas tüdeje csak sípoló hangokat nyöszörgött ki magából. Párat még vert fájó szíve, majd végleg megállt. 

Így lett egy vak, szerelmes férfiból ádáz gyilkos.