Halálos fóbia 5. 

A NAGYFŐNÖK tragikus halála véget vetett a közte és trónkövetelő helyettese között lezajlott affér utáni vészterhes, és mindenki által időlegesnek tartott nyugalomnak. A PALLADIO ismét kicsinyes csatározások helyszíne lett.

Az igazgató tanács saját halottjának tekintette az örök vadászmezőkre eltávozottat. Csak az volt a probléma, hogy nem volt kit eltemetni, mert a rendőrség egyelőre hallani sem akart a tetem kiadásáról. Így,  kegyeleti okokból kénytelenek voltak a temetésig elhalasztani az igazgató választást, de addig is Marosit nevezték ki ügyvezetőnek. Ő, első intézkedésként elfogadta és aláírta Margó felmondási kérelmét. Amikor ezt Zita meghallotta, intenzív kárörömöt érzett, de öröme nem tartott sokáig, mert Zsolt azzal állított be ugyanazon este hozzá, hogy Marosi rendeletére reggel vissza kell vinnie a főnök BMW–jét és a lízingelt terepjárót a cég garázsába.

Ezen aztán a nagyságos asszony úgy összeszólalkozott inasával, hogy Zsolt inkább lemenekült előle a szuterénba, mielőtt a nagyságos asszony a cuccaival együtt kirúgja.

A VESZPRÉMI és az elhunyt lakhelyén illetékes első kerületi kapitányság közösen folytatta le Jolsvai halála ügyében a vizsgálatot.

Egy héttel a sajnálatos haláleset után a helyszínelést végző ragyásképű százados és a pesti rendőrkapitány helyettese együtt jelent meg a Szirtes úti villában. 

 Olyan képet vágtak, mint két temetkezési vállalkozó, csak a fekete masni hiányzott egyenruhájuk gomblyukából.

– Fogadja őszinte részvétünket asszonyom – kezdte a kerületi helyettes, a veszprémi meg még kezet is csókolt Zitának.

 Az özvegy könnypatakot varázsolt elő hosszú szempillái közül, amitől kicsit elmázolódott ugyan a szemfestéke, de ezt ellensúlyozta a látvány, ahogy gyönyörű műkörmökkel ékesített reszkető kezecskéjével fáradtan félreseperte az arcába hulló vörös hajzuhatagát.        

 – Lezártuk a vizsgálatot, mely megállapította, hogy tragikus baleset történt. Néhai férje – feltehetően tévedésből – össze nem illő gyógyszereket vett be és a keringési rendszerének összeomlása következtében hunyt el. Az orvosi szakvélemény szerint serkentőnek használt sildenafil tabletta mellett szívroham elleni Nitromint tablettát is bevett, ráadásul alkoholt is fogyasztott. Megtaláltuk laptopját is, melyet személyiségi jogainak mélységes tiszteletben tartásával átvizsgáltunk, de amelyen a történtekre magyarázatot adó feljegyzéseket találtunk.

Zita szeme tágra nyílt.

– Néhai férje egy levelet írt külföldön élő fiának, amit el is küldött, és amely bizonyítékul szolgál arra, hogy a haláleset szándékos önkezűség következménye volt. Kérem, olvassa el a férje által a fiának, Jolsvai Péternek elküldött levelet – mondta a rendőrtiszt meglehetősen kenetteles hangon, és Zita felé nyújtotta a társa által már az érintett helyen megnyitott notebookot.

Zita reszkető kézzel vette ölébe a gépet, és elhomályosult szemekkel olvasta a sorokat.

„Fiam!

Mire olvasod, én már nem leszek. Egy éve, hogy nem fogadom hívásaidat, skype üzeneteidet, olvasatlanul kitörlöm E–mailjeidet, de mindez nem használ. Képtelen vagyok elfogadni, tudomásul venni András által feltárt beteg életmódodat, amit saját életem csődjeként élek meg. Nem megyek el anélkül, hogy ne közöljem, megvetlek, és kitagadlak. Kérlek, ne nehezítsd anyád dolgát a következő napokban azzal, hogy felzaklatod, irántad táplált érzéseit csalódással tetézed, meggyalázod. Tartsd magad távol tőlünk.

Néhai apád."

A kővé meredt Zita kezéből kis híján kicsúszott a laptop, miközben szinte állati hangon  felnyögött.

– Sajnálom – mondta a rendőrtiszt, és még idejében elkapta a  készüléket.

A RENDŐRÖK távozása után Zsolt hozzáfogott a kocsik elfurikázásához a cég garázsába. 

Zita dühösen nézte, ahogy kigördül a merci terepjáró, a kapun, majd egy óra múlva a BMW limuzin is követi. 

A két fiára gondolt. Vajon hol vannak? Már két napja tudnak apjuk haláláról. Miért nem jönnek? Miért nem telefonálnak?

Alig nyelte le az első kortyot, amikor megszólalt meg a telefon. 

– Ilyen a telepátia – gondolta. Füléhez emelte a kagylót és végre, megszólalt az  annyira várt hang a vonal túlsó végén.

– Szervusz anya. Megérkeztünk. Itt vagyunk már a reptéren. Most szálltunk le. Taxiba ülünk és jövünk – hallotta András örömteli, de kissé szorongó hangját.  

 Zita igyekezett összeszedni magát. Telefonon azonnal áthívta a bejárónőt és a cégtől visszatérő Zsoltot is befogva elszalajtotta őket kajáért a Búsuló Juhászba.

Mire fiai megérkeztek, már át is öltözött és minden elő volt készítve. A vendéglő furgonjából már rakodták  ki a tálakat, italokat, amikor végre egy taxi kanyarodott a ház elé.  András szállt ki belőle. Kiderült, Krisztinát és a kis Balázst is magával hozta. Az egy éve nem látott unoka már egyedül totyogott nagyanyja elé és pár szót gagyogott is, mikor az felkapta, hogy rögtön megzabálja.

Fél órával később beállított Péter is. Zita nem ment elé, nem viszonozta csókját, és később sem vett róla tudomást, csak amikor meglátta a fiával együtt érkező hosszúcombú, fekete hajú, fantasztikusan attraktív, virágos selyemrucijában csípőjét lengető maláj csajt, húzta el bosszúsan a száját.

– Van képe egy alibi picsát idehozni – dohogott, és szikrázó szemekkel, kimérten üdvözölte a lányt.

Péter zavartan igyekezett anyja érthető, gyász miatti  lelki állapotának betudni az incidenst. 

Zitán hosszú, fekete bársonyruha volt, amikor a nappalihoz kapcsolódó, boltozatos alkóvban a márkás porcelán étkészlettel és kristálypoharakkal terített hosszú tölgyfaasztalhoz ültek.

Zsolt, aki most pincér szerepet alakította, meggyújtotta az ezüst tartókban ágaskodó gyertyákat, majd a bejárónővel együtt elkezdték behordani a kaját.

Péter végre erőt vett magán és megszólalt.

– Mondd el anya, mi történt!? Apával egy éve nem tudtam kapcsolatba lépni. Nem válaszolt leveleimre, a skype-ot mindig kijelentkezett, ha hívtam még a telefonjaimat is kinyomta. És te is úgy bánsz velem, mint egy idegennel.   

Zita lassan ráemelte a tekintetét.

– Tényleg nem tudod miért? – kérdezte és szúrósan, szinte gyűlölködve nézett fia szemébe. – Ne hazudj! A halála napján,  apád mindent megírt.

Péter döbbenten bámult anyjára.

– Nem kaptam semmilyen levelet.

– Nézd át az E-mail-jeidet – mondta megvetően és elfordította fi-áról a tekintetét.

Most már András is kérdezősködni kezdett.

– Mi ez? Mi történt?

– Úgy tesztek, mintha nem tudnátok – tört ki keserűen Zitából –apátok öngyilkos lett!

Mindenki lemerevedett, csak Péter kezdte idegesen nyomogatni tabletjét.

– Nincs itt semmiféle E–mail tőle... – morogta. – De talán a régi gmail–emen… Igen, itt van valami. – Kimeredt szemmel futotta át a sorokat aztán felkapta a fejét és Andrásra nézett. – Mi az isten ez az „András által feltárt életmódom”?

András elsápadt és dadogni kezdett.

– Á, csak hülyéskedtem. Csak ugrattam apát, hogy meleg vagy. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi.

Egy pillanatig csend volt, aztán Péter felugrott és András torkának esett.

– Mit csináltál? Micsoda faszságot hazudoztál össze neki? A kurva anyád, te barom!

Alighogy kimondta, a szájához kapott. Anyjára nézett, akit gépiesen lekurvázott, de addigra az már ájultan hevert az asztal mellett. Úgy nyúlt el a hófehér márvány padlón, mint egy biciklikerékkel elgázolt béka.

Odaugrottak, lehajoltak mellé, tülekedve élesztgették, majd amikor végre kinyitotta a szemét, feltámogatták a földről és visszasegítették székébe. Még egy darabig legyezték, körülugrálták, de ő, kezével ellökve végigmérte őket, majd az András felé fordulva dühtől remegve sziszegte:

– Gyalázatos!  Meggyilkoltad az apádat.

– Na de anya, csak egy ugratás volt – mentegetőzött a srác elcsukló hangon.  

– És én majdnem egy évig elképzelni sem tudtam mi baja. Tíz évet öregedett. Legalább tíz évet! Ezt nem úszod meg szárazon. Vinni fogod, azaz vinni fogjátok a koporsóját! Két idióta! – aztán odaszólt a háttérben nevetésével küszködő Zsoltnak:

– Tálalhatsz!