A Hegy Gyermekei csatlakoztak a farkasok seregéhez. Másnap éjjel, a Magányos, az ifjú Hegy Gyermeke, egy Fürgelábú, meg a Girhes lelopózott a Faluba, hogy végrehajtsák a tervet, mit a vezér agyalt ki.

A Falu határáig a Magányos vezette a kicsiny csapatot, mivel ő volt, ki a legjobban ismerte a kirakott csapdák elkerülésének módját. Óvatosan haladtak, szaglászták a levegőt és a hóval belepett földet, s végül baj nélkül haladtak el az első ház mellett, mely teljesen lakatlannak látszott. Az itt élő család ugyanis, jószágaival együtt beköltözött a Faluba, félvén a farkasok támadásától.

Mikor bejutottak a házak közé, a Girhes vette át a vezetést. Gyorsan kellett osonniuk, nagyon gyorsan. Mire a lovak, a kutyák, no meg a kacsák észrevették őket, s riasztották a háziakat, az ordasoknak csak hűlt helyét találták, s nem értették, mitől kergültek meg az állatok. Az éjjeli köd is rejtette a mi elszánt farkasainkat. Akik áldották a Nagy Farkas Szellemet, hogy még ezzel is segítségükre van.

Bár halottaikat eltemetni nem tudták a kétlábúak, mivel féltek felmenni a hegyoldalba, hogy összeszedjék őket, azért elsiratták mind. Ezért éjszakára a férfiak többsége, italtól mély álomba merült. Még a gyűlölt Vadász is, aki mióta emberek között élt, a szeszre is rákapott.

Azért a betolakodóknak gyakran kellett megbújniuk, a vizslató szempárok elől, de szerencséjöknek, s a Girhes talpraesettségének köszönhetően, sikerült átmenniük a Falun ki, egészen a Fővadász tanyájáig. Ott megbújtak, s hagyták, hadd lármázzanak a lovak. Vártak. Késő éjszaka volt már.

Egyszer aztán, egy karcsú termetű, igen szépséges emberlány lépett ki az ajtón. Lehetett vagy tizennégy esztendős, de több nem. Vastag kabátot, csizmát viselt, szőrcsuhája alól aranyló hullámokban omlott a vállára hosszú, szőke haja. Álomittas, kék szemének pillantása huncut volt, de még nem ravasz, mint az apjáé. Fitos orrával a hideg levegőt szimatolta. Arcocskáján a szeplők vöröslöttek a széltől. Kezében dárdát szorongatott, s tartása, ruganyos mozgása arról árulkodott, tudja hogyan kell használni. Megjelent mellette védelmezője: a Szolga, aki beleszimatolt a légbe, s rögtön tudta mi a baj. Ezért aztán nyüszíteni, kaparni és morogni kezdett.

- Mi lelt téged is? – mondta a leány lágy csengésű, mégis erőt sugalló hangján. – Gyere velem! – parancsolt rá a majdnem-farkasra, s megindult az istálló felé. A Szolga követte.

A lány közben meggyújtotta a magával hozott lámpást, sok hasznát ugyan nem vette, mert közben leszállt és megsűrűsödött a hajnali köd.  Körbe járta a portát, de nem lelte meg az egyik vizesárokban várakozó farkasokat. Bement hát az istállóba.

- Várj itt! – parancsolt rá a Szolgára, aki az ismeretlen homály felé vicsorgott és hörgött. Ő már érezte, tudta, közel az ellenség!

Kis idő elteltével, mikor alaposan átvizsgálta a deszkából eszkábált, rozoga építmény belsejét, hátha róka, vagy patkány garázdál, kijött nagy bosszúsan, száját csalódottan lebiggyesztve. Ekkor látta meg a sűrű ködből előtűnő farkasokat. Ott álltak négyen, a Magányos, meg a fiatal hegyi farkas kitűnt közülük borjú nagyságával. A Szolga morgott rájuk, ők meg a Szolgára, s most már a lányra is, aki előre szegezte a dárdát.

A Faluból bármely leány, vagy asszony, tüstént segítségért ordított volna, elrohanva házának ajtaja felé, be a melegbe és a biztonságba. De a Vadász lánya nem ilyen volt. De nem ám!

Mikor látta, hogy védelmezője neki ugrik a nagy barna bundájú, sebhelyesnek, vagyis a Magányosnak, ő is előre lépett, s döfött. De a dárda nem érte el a vezért, mivel a fiatal szürke, felé lendülve ráharapott a kemény fára, eltérítette, húzni kezdte. Közben a Girhes hátulról a házi farkasra támadt, az eddig háttérbe húzódó fürgelábú meg a leány nyakának ugrott.

Sikoly harsant az éjszakában, halálsikoly!  Ami egy szívdobbanás múlva a ködbe, s vérbe fúlt. Közben a Magányos a Dögevők vezérének segítségével, lerázta magáról a Szolgát, aki félőrült lett a haragtól, azt se bánta volna, ha ő is meghal, minekutána hallotta imádott védence utolsó, szörnyű hangját. De nem halt meg, a Magányos csak az egyik mellső lábát törte el.

Utána aztán, uzsgyi! Rohantak végig visszafelé a Falun keresztül a farkasok, oly gyorsan futottak, s az emberek oly lassan eszméltek, hogy senki nem üldözte őket. Baj nélkül érték el az erdő határát, s meg sem álltak az odúig. Ott aztán kimerülve, lihegve roskadtak le, de elégedettek voltak. Mikor pedig hallották a Fővadász bánatos ordítását végigvisszhangzani a völgyben, a Magányos szívét a bosszú, jóleső érzése melengette meg.

Felmászott a sziklára, a magasban, ahonnét nézelődni szokott, s figyelte a Falut, ami olyan volt mint a hangyaboly, amibe beletapostak. Az emberek rohangáltak össze-vissza, néhányan megindultak az Erdő felé, de mikor meglátták a behavazott ösvényeket, megérezték a didergető szél élét arcukon, s meghallották a farkasok diadalmas üvöltését, megrettentek, s visszatakarodtak a viskók közé. Kicsivel később, a Szolga kínkeserves üvöltése hangzott fel, s majd’ egy órahosszat hordta a hajnali szél mindenfelé. Mint később kivált, a Fővadász elevenen nyúzta meg, mert nem vigyázott kellőképp egyetlen gyermekére.

A Horda ünnepelt és lakomázott egész álló nap. Az emberek rettegtek, s az ivókban az asztalt verték tehetetlen dühükben. A lányt másnap elégették, anyja zokogott a szertartás alatt. Apja azonban, addigra elsírta összes könnyét, megviselt arccal lesett maga elé, eltelve gyűlölettel. Gyűlölte az Erdőt, az isteneket és saját fajtáját is. Vissza is vonult inni…