Ez a vasárnap az eddigiektől eltérően indult. Nagyinak sikerült rábeszélni Somát, hogy konyhatündérkedjen mellette. Soma kapott egy kötényt és nagy élvezettel vetette bele magát a sütidagasztásba. Öt perc sem telt bele, és már a feje búbja is lisztes volt. Józsi tata és a lánya elhatározták, hogy körülnéznek a városban és vásárolgatnak.

A kocsi motorja lassan duruzsolt. Józsi tata törte meg a csendet:

– Olyan régen beszéltünk már, mi van veletek? – jött a típuskérdés.

– Semmi különös, zajlik az életünk a megszokott mederben. – jött a típusválasz.

Újra csend lett mindenki a saját gondolataiba mélyedt. Így ment ez egy darabig, amikor megfordult a szerep:

– Képzeld, mi az unokád új találmánya: ELEFÁNTOT akar otthonra háziállatnak. Eddig alig bírtam ellenállni a nyaggatásának, hogy neki is kell valamilyen rágcsáló, háziállatnak, mert már majdnem mindenkinek van a csoportban. Tegnap mikor mentem érte azzal fogadott, hogy már nem kell neki ilyesmi, hanem egy elefántot szeretne. Nem tudtam kideríteni, honnan szedett ilyen badarságot, végül kibökte: utána nézett, hogy az elefánt sokáig él, ezért neki az kell. Mondtam neki, hogy: „De fiam, ha az elefánt ide költözik, mi hol fogunk lakni, a garázsban?” Erre az volt a válasz, hogy oldjam meg, de neki akkor is elefánt kell. Ebben maradtunk. Annyit sikerült elérnem, hogy nem kell mindjárt nagy, megfelel egy gyerekelefánt is. Most mit szólsz ehhez?

– Kis ember, nagy álmokkal, majd elmúlik. – mondta Józsi tata, és elmosolyodott a bajsza alatt. A vásárlás kellemesen telt, elszaladt vele a délelőtt. Amikor hazaértek, már a kapu előtt mindenféle illat csalogatta az éhező vándort. Soma eléjük szaladt és azonnal mesélni kezdte az élményeit, a háttérben a nagyi büszkén mosolygott. Az újdonságok felsorolása miatt, majdnem elfelejtette a szokásos kérdését, de aztán csak sorra került:

– Mit hoztatok nekem vásárfiát?!

Egy kis csomag került elő a táska aljáról, Soma izgatottan bontogatta, majd mikor meglátta a tartalmát, boldogan felkiáltott:

– Egy elefánt! Szeretem a nagy fülűeket!

Az ebéd ma különösen nagyszerűre sikeredett, de ilyen kiskukta mellett ez nem is olyan meglepő. Ebéd után Soma gyorsan lefeküdt, mert Józsi tata megígérte, hogy majd kimennek a játszótérre. Így is történt, összeszedték a homokozó felszerelést, és a nagy dömpert, valamint a kisfocit, és elindultak a két sarokra lévő játszótérre. Mintha éjszaka lenne, most olyan kihalt volt a mindig nyüzsgő játszóbirodalom. Soma kelletlenül nekiállt homokozni, de társ nélkül gyorsan beleunt és letelepedet Józsi tata mellé a padra. Józsi tata összehajtotta az újságot, amit eddig olvasott és próbálta jobb kedvre deríteni a szomorkodót:

– Tudod mit, amíg megjön a Gazsi haverod, addig mesélek neked valamit!

– Jól van. – és közelebb húzódott.

– Hallottál-e már a zsiványokról?

– Nem, kik azok?

– Azok, útonállók!

– Állnak az úton és néznek?

– Nem egészen, ezek olyan emberek, akik hirtelen előugranak és elveszik a másik ember pénzét.

– Akkor ezek, gonosz rablók, ugye papi!

– Igen. – na végre sínen vagyunk gondolta Józsi tata, és belekezdett a történetébe:

A galamblelkületű zsivány története:

Tóni a zsivány egy ködös hajnalon összeszedte szegényes kis holmiját és otthagyta a zsiványtanyát. Előző este egyik társától megtudta, hogyan került ide, ebbe a rablóbandába. A szüleivel utazott, amikor megtámadták őket. Az apja és az anyja nem élte túl, de őt, mint kis csecsemőt magukhoz vették és felnevelték. Kitanították ugyan a zsiványkodás fortélyaira, de igazán nem lett soha jó útonálló belőle.

Ahogy elnyelte a sűrű erdő, magában egy kicsit bánta, hogy nem úgy tett, mint Kukorica Jancsi mikor elhagyta a rablók tanyáját. Neki volt annyi bátorsága, hogy rágyújtsa a tanyát a gazemberekre, most ő is bosszút álhatott volna. De benne legbelül, minden porcikája ellenezte, hogy elvegye egy másik élőlény életét, teljesen mindegy, hogy az jó vagy rossz szándékú.

Céltalanul bolyongott az erdőben és a hogyan továbbról gondolkodott. A városba nem akart menni, mert ott idegenül érezte volna magát a sok ember között, meg igazán nem értett semmihez sem, csak a zsiványkodáshoz. Úgy döntött az erdőben marad, majd csak lesz valahogy. Kora ősz volt, az erdő ilyenkor bőkezű a lakóival. Szerencsére jól ismerte a rejtekadó gyümölcseit, gombáit, így csillapíthatta az éhségét. Egy több százéves tölgyfa kiszáradt odvában talált menedéket, és mivel lassan kopogtatott a tél, egy csomó élelmet beraktározott magának. Egyik reggel a patakpart felé vette az útját, hogy megmosakodjon és friss ivóvízhez jusson. Figyelmetlensége miatt azonban megbotlott egy kiálló sziklában és elvágódott. Az esés szerencsétlenre sikeredet, beütötte a fejét. Elhomályosodott előtte minden, mozdulni sem bírt. Így feküdt már egy jó ideje, amikor egyszer csak hangokat hallott:

– Na, ennek annyi, láttam mekkorát esett.

– Én ezt ismerem, ő engedett ki a csapdából. – szólalt meg egy vékonyabb hang.

Nagy nehezen kinyitotta a szemét, először csak körvonalakat látott, de a kép egyre élesedett. Ahogy körbenézett, erdei állatokat látott maga körül. Gyorsan becsukta a lélek tükrét. Biztos meghaltam és ez a mennyország – gondolta magában.

– Kinyitotta a leselkedőjét – visított az éberen figyelő vadmalac.

– Na, akkor hátha lesz még belőle valami – dörmögte a medve – próbáljuk meg felültetni.

Az összesereglett állatok együttes erővel felemelték Tónit és a nagy kőhöz támasztották. A holló hozott egy kis vizet a csőrében és a fejére csurgatta. Ettől egyből jobban érezte magát, kinyitotta a szemét és megmozdította a végtagjait. Körbejáratta a tekintetét. Mindenfajta állatot látott maga körül, akik izgatottak tanakodtak.

– Hogy lehet, hogy értem a szavaitokat – kérdezte a galamblelkületű exzsivány.

– Minden ember ismeri az állatnyelvet, csak nem tud róla – szólalt meg a bagoly. Valószínű, hogy a fejedet ért ütés miatt jött elő ez a képességed.

– Hogy érzed magad kétlábú – kérdezte a medve.

– Gyenge vagyok – válaszolta Tóni.

– Így elpusztulsz, ha jön a vacogtató. Tudod mit? Elviszlek a barlangomba, majd ott jól megerősödsz.

A medve a hátára vette Tónit és cipelte a barlangja felé, közben mesélt magáról. Kiderült, hogy magányos él, mert fiatal bocs korában, az anyja állandóan babusgatta, és emiatt nem szereti a nőstényeket. A barlang jó tágas volt, bőven jutott hely mindkettőjüknek. A medvének be nem állt a szája, hiába a sok éves egyedüllét előhúzza a gondolatokat. Tóni, ahogy jobban körülnézett, a barlang egyik sarkában rengeteg élelmiszert látott felhalmozva. A medve, ahogy észrevette a sóvárgó tekintetet, azonnal megszólalt:

– Nyugodtan egyél bátran, amit csak akarsz, van bőven mindenből. Tudod én nemsokára téli álomra vonulok, de medveanya megtanított, hogy spájzoljak be télire, mert ha esetleg mégis néha felriadnák, legyen mit habzsolni.

Tóni, miután felerősödött elment a holmijáért, a téli tartalékáért és végleg a medvéhez költözött. Megtanította a bundást, tüzet rakni, és a szegényes kis holmijából előkerült könyvekből álomba mesélte, jó öreg macipajtását. Időnként látogatója is volt a barlangnak, betévedt egy-egy, a farkasordító elől menekülő állat és ilyenkor nagyokat beszélgettek a régi szép időkről. A jó társaságban a hideg gyorsan átadta a helyét a tavasz varázsának. A medve csak kétszer ébredt fel a tél során, jól teletömte a bendőjét és visszaaludt. A tavasz közeledtét megérezve jókedvűen ébredt, megnyújtóztatta a tagjait és azonnal kirohant a barlangból magába szívni a napocska sugarait és hancúrozni a réten. Tóni mindenütt a nyomába loholt és szerette volna magához ölelni az egész világot.

Ekkor a sarkon befordult Gazsi a mamájával, az összes homokozó készletével és az elmaradhatatlan lábbal tologatós motorjával. Soma felpattant a padról és eléje szaladt. A két jó barát „férfiasan” összeölelkezett és a homokozó felé vették az útjukat. Józsi tata visszabújt az újságja mögé. Amikor legközelebb ellenőrzésként kilesett az újság mögül, a szokásos homokozás helyett a két férfiú a homokozó szélén ücsörgött és heves gesztikuláció mellett társalogtak. Józsi tata arra gondolt, hogy Soma hátha most adja tovább Tóni zsivány történetét.