Búcsúzni készülök. A világtól, az emberektől, önmagamtól, az élettől.

Hogy miért? Tudom, mindenki erre lesz majd kíváncsi utána. Így hát el is mondom! Miért...?

Azért, először is, mert gyűlölöm a világot, az embereket, önmagamat, az életet. Vagyis inkább… fáradt vagyok. Bele fáradtam mindenbe. Örökre.

Anyám biztosan meg fog zuhanni. Meg is érdemli. Apa miatta akasztotta fel magát. Igenis, miattad! Te szajha! Tessék, leírtam. Ki is mondtam hangosan.

Állandóan a pénz. Az a kibaszott pénz! Ezt hajtogattad állandóan apának. Hogy hozzon több lóvét. Aztán csodálkoztál rajta, hogy a kocsmába járkál, a haverjaival, hogy részegen jön haza, hogy késsel hadonászik.

Mikor ráhívtad azokat a barom zsarukat, akkor sem téged, pláne nem minket akart kinyírni, hanem saját magát. Mert félt, hogy kilakoltatnak minket. És akkor? Ha a híd alá mentünk volna, akkor sem lett volna semmi baj, csak maradtunk volna együtt, mindannyian, élve…

De neked nem volt jó. Azt mondtad rá, hogy egy senki, hogy megbántad, hogy feleségül mentél hozzá, azt is megbántad, hogy minket a világra hoztál. Még szép, hogy felhúzta magát! Laura ott találta meg a fűtéscsövön lógva, lila fejjel, lógó nyelvvel. Összeszarta, összehugyozta magát. Tudom, mert Laura elmondta. Hiába tiltottad meg neki, igenis elmondta mikor… Áh! Ezt hagyjuk most! A lényeg, hogy meghalt.

Miattad.

Erről ennyit.

Anyám, mióta apa meghalt, állandóan a tévét bámulja és gyógyszerekkel tömi magát. Nem normális már egyáltalán. Néha szól egy-két szót, olyanokról, hogy kifizettük e ezt, vagy azt a számlát. Hogy Géza (apu) mikor jön haza, meg ilyenek. Azt sem tudja, merre van arra. Talán észre sem veszi, hogyha én is meghalok…

Megérdemli, hogy begolyózott. Mondtam a nővéremnek, hogy adjuk be valami otthonba, de Laura hallani sem akart róla. Azt mondta: „Mégis csak az anyánk!” Erre én: „Hát elfelejtetted, hogy ki akart küldeni a sarokra, mert abból jó pénz van?” „Azt nem mondta komolyan nagyokos!”

Dehogynem.

Hülye…

Laura sem a régi már. Anorexiás. Vagy mi a franc… Egy év alatt, úgy lesoványodott, hogy az ijesztő. Láttam, ahogy papír fecniket eszik, meg gyufaszálat, hogy legyen a gyomrában valami, de ne hízzon. Mondom én, hogy hülye!

A járása csoszogó lett, a tartása görbe, a hangja olyan, mint egy kísérteté. Itthon néha, melltartóban járkál, de nem tudom, hogy minek, mert nincs már mit tartania. A bordái tisztán látszanak, a szeme pedig, olyan… baromi nagy.

Esküszöm, félek tőle.

A dilidoki azt mondta, így reagálja le a gyászt. Hát szépen vagyunk! Az anyám zombi, a nővérem meg olyan, mint egy kriptaszökevény. Én meg vágjak jó pofát az iskolához, a szomszédok undok sajnálkozásához, a pszichológiai vizsgálatokhoz, mindenhez!

Hát nem! Nem és nem!

Azt mondják, hogy narkós vagyok. Igazuk van. Amennyiben azt a néhány füves cigit narkózásnak lehet tekinteni. Mariann már kristályt is szívott, pedig még csak tizenhárom éves! És akkor, kérdem, mi van? Mégis, mi a faszt csináljunk? Öljük meg magunkat? Oké!

Mariann…

Ő, egyes egyedül Ő volt a reménysugár ebben az átkozott pokolban. Először a sebei tetszettek meg, mivel én is szoktam vagdosni magam. Nem is tudjátok milyen jó buli! Mikor érzed a fájdalmat és látod folyni a saját véredet, olyan… mintha eltávozna tőled a gonosz. Ez most elég őrülten hangzik. Elmondom máshogy: képzeld el, hogy tök ideges vagy; beveszel egy nyugtatót (vagy elszívsz egy spanglit), ez teljesen olyan! Csak sokkal hatásosabb! Úgy megnyugszom tőle, hogy az nem emberi. Néha, azt hiszem, főleg mostanában, hogy csak azért hergelem magam, hogy legyen miért vágnom… Franc tudja…

Szóval Mariann… Nem elég, hogy jó csaj, még szereti is a vágásokat!

Úgy találtunk egymásra, ebben az istenverte siralomvölgyben, mint két nyomorult, kóbor lélek. Ezt most szépen mondtam. Illik is ide.

Na de! A drága édesapja, az a perverz állat, aki igazából vagdossa, veri, megerőszakolja, eltiltott tőle. Mert rossz hatással vagyok rá. Szemétláda!

Legszívesebben kinyírnám, magammal együtt. Lehet, hogy azt is teszem…

Mariann… Mi lesz Veled édes? Ha én meghalok, már nem lesz, aki megnevettessen. Nem lesz, akinek a vérét ízleld, mintha vámpír lennél. Nem lesz, aki szeressen és csókolózzon Veled. De ez már nem érdekel.

Újonnan nem érdekel semmi.

Mikor Mikós úr közölte velem, hogy megöl, ha megint a lánya közelébe megyek, megfogadtam, hogy beállítok hozzájuk. Tessék! Öljön meg! Rajta!

De tudom, hogy azért is csak Mariann kapna. Nem akarom fokozni a szenvedését. Ennyi, még van bennem. De csak ennyi.

Haza jöttem, és bőgtem, mint egy hülye gyerek. Laura odajött, hogy megvigasztaljon. A fejemet simogatta, összecsókolt. Aztán szájon csókolt. Én visszacsókoltam. Megpróbált rám mászni. Rég készülhetett erre, mert teljesen bepörgött. Egy pillanatra szép volt megint, mint régen. De csak egy pillanatra, aztán visszaváltozott madárijesztővé.

Megijedtem. Elszaladtam. Bevágtam magam mögött az ajtót.

Nemrég tértem vissza. Csak azért, hogy ezt az egészet megírjam.

Anyám a tévét nézi, azt se tudja, hogy itt vagyok, leszedálta magát. Laura bent van a szobájában és a neszekből ítélve sír. Szerelmi bánata van, a saját öccse miatt. Megáll az eszem!

Már meg is állt.

Az előbb öltem meg szegény Cirmost. Megfojtottam. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek rá. Muszáj volt.

Ki gondozta volna, ha én már nem tudom. Anyám? A nővérem? Ugyan… Neki is jobb így.

A tetemét elviszem magammal a temetőre, hogy ne legyek egyedül. Mikor meg teszem. Mert meg teszem, ez biztos.

A lelkem a Sátáné lesz. Ez tuti! Szét fogja tépni, el fogja égetni, hogy ne érezzek többé semmit. Hogy megsemmisüljek. Egyik haverom mondta.

Fáradt vagyok…

Kurvára fáradt.

Ég veled, nagyvilág!

Ha-ha-ha!

Hát ez, aztán óriási! Itt vagyok a temetőn, s hirtelen a legszebb emlékek jutnak az eszembe. Az például, amikor még kicsi voltam és a strandon játszadoztunk. Egy labdát dobáltunk körbe-körbe a vízben. Apa mindig úgy dobta, hogy vetődni kelljen érte. Anya fényképezett minket, aztán ő is beugrott közénk. Laura bevágta a térdét a medence szélébe és sírni kezdett. Én odaúsztam hozzá, lemerültem a víz alá, puszit adtam a térdére, mikor pedig feljöttem azonnal magához ölelt, nevetett és abbahagyta a sírást.

Akkor még egy család voltunk. Szerettük egymást. Együtt voltunk, úgy látszott, soha nem lesz másképp.

…Vagy mikor először megcsókoltam Mariannt. Most ősszel. A szél már csípős hideg volt, a fák sárga leveleit sodorta búgva. A nap már majdnem lement. Az utolsó sugarak fényében néztünk egymás szemébe.

Milyen szép emlékek!

Csak már későn… Már felmetszettem a bal csuklómat a selejtvágóval. Ömlik a vér, lassan körülfollya szegény Cirmos merev testét.

Basszus! Annyira fájt! Én meg csak vágtam. Egyre mélyebbre és mélyebbre… Fel is állt közben.

Ha-ha-ha! Egy beteg állat vagyok. Tudom, hogy nélkülem jobb lesz a világ.

Menthetetlen. Ez jutott az eszembe. Menthetetlen vagyok!

Nincs is már több emlék. Csak vér. Kurva sok vér!

Szeretlek Mariann!

Csak még bírjam felvágni a másik csuklómat.

Annyira fáradt vagyok… Kezdek álmosodni.

Istenem! Ez a halál!

Rákosháza Hírek

Tragédia a temetőben

2014. december 13-án, hajnalban holtan találtak egy tizennégy esztendős fiút a Rákosházi Köztemető területén. A testet a gondnok találta meg szó szerint vérbe fagyva.

A gondnok, kérdésünkre elmondta, hogy a fiú mindkét csuklóján jól kivehető, vágásra utaló nyomok voltak láthatók. A tetemből a megtaláláskor, éppen egy fekete színű kóbor kutya lakmározott, ami a gondnok kiáltására nem akart elszaladni, hanem neki fordult, így az ijedt férfi kénytelen volt azt a nála lévő gereblyével agyonverni. Ezután hívta ki a mentőket, akik már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

„ Egyelőre, úgy tűnik, hogy öngyilkosság történt. A fiú mellett egy darab papírt találtunk, melyre az áldozat ujjlenyomataival ellátott ceruzával írtak, véleményünk szerint ezt ő maga tette, de ennek vizsgálata még zajlik. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy a gyerek otthonában, a hozzátartozói búcsúlevelet találtak, melyet szinte egészen biztosan ő írt. A test körül nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot.” – nyilatkozta lapunknak Farkas László hadnagy, aki vezeti a nyomozást.

Akárhogyan legyen is, bármi derüljön is ki a nyomozás során, városunk gyászol. E fiatalember halála tragédia, melyet mind a hozzátartozóknak, mind pedig városunk polgárainak nehéz lesz feldolgozni, s feledni pedig nem szabad!

Szeretném kifejezni őszinte részvétünket a gyászoló hozzátartozók felé!

Síkos András