A fiatal nő az ágyon feküdt, szemeit lassan nyitotta ki, kezdett magához térni. Egy nagyon szép szobában találta magát, az ablakokon világoskék sötétítő függönyök lógtak, a rajtuk átszűrődő fény az egész szobát furcsa kékségbe borította. Középen volt egy asztalka, mellette két, kényelmes fotel, az asztalon egy nagy váza, tele virágokkal.

A nő pislogott párat, majd oldalra fordította a fejét, az ágya mellett egy kis szekrényt látott. Nem tudta, hogy hol van, és miért. Megpróbált felülni, de olyan éles fájdalmat érzett ekkor, hogy inkább visszafeküdt.

Egy nő és egy férfi lépett be ekkor az ajtón, mindketten fehér köpenyt viseltek, és az ágyához léptek.

- Látom, felébredt! Tudja, hogy hol van, hogy mi történt magával? - kérdezte a fehér köpenyes férfi.

- Nem, nem is tudom...

- Autóbalesete volt! Nem emlékszik rá? - szólalt meg a fehér köpenyes nő is.

- Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy… - egy furcsa emlékkép suhant át az agyán, egy autóról, meg egy másikról, nem tudta hová tenni őket, nem látta értelmét annak, hogy ezt elmondja.

- Emlékszik a nevére? - kérdezte a férfi.

- Nem.

- Arra, hogy hány éves?

- Arra sem.

A férfi feljegyezte ezeket az információkat egy papírra, odaadta a nőnek, majd a nő távozott is.

- Akkor, válasszunk magának egy nevet!

- Miért? Ön sem tudja, hogy ki vagyok? Hogy hogy hívnak? - kérdezte furcsa izgatottsággal a nő.

- Tudom. De jobb lenne, ha nem mondanám el, hanem eszébe jutna. Mit szólna ahhoz a névhez, hogy Katalin?

- Nem tetszik! - a nő elfordította a fejét, az ágya melletti szekrényt bámulta egy ideig, neveken törte a fejét, megpróbált visszaemlékezni a saját nevére is, de nem sikerült. Végül eszébe jutott egy név, s egy idő után már csak erre a névre tudott gondolni, többször kimondta magában, míg végül megszólalt.

- Lia!

- Szeretné, ha így szólítanánk? Liának?

- Igen! - válaszolt Lia, és visszafordította a fejét az orvosra.

- Engem Dr. Márkus Andrásnak hívnak, őt pedig, akivel érkeztem szólítsa nyugodtan Annának.

- Doktor úr, meddig kell itt maradnom?

- Addig, míg minden eszébe nem jut.

- Ez mennyi idő?

- Nem tudom, talán egy nap, vagy kettő, esetleg egy hét…

- Miért nem tudok felülni? Az előbb megpróbáltam, és…

- Próbálja meg újra! Rajta! - bíztatta az orvos.

Most, Lia gond nélkül fel tudott ülni az ágyon, sőt, fel is állt. Az orvos sokkal magasabb volt nála, haja már őszült, arca kissé borostás volt. Lia tudni szerette volna, hogy ő vajon hogy néz ki, mert a saját arcára sem emlékezett.

- Hol van a mosdó?

- Ott, arra! - az orvos egy ajtóra mutatott, Lia meg mert volna esküdni rá, hogy az az ajtó addig nem volt ott, legalábbis mikor felébredt, csak a szobát látta és egy ajtót, amin ők bejöttek, most pedig kettő van.

Lia elindult arra, amerre az orvos irányította, benyitott a mosdóba. Ide belépve kellemes illat csapta meg az orrát, nem tudta, hogy mi az, hogy honnan jön, csak érezte ezt a nagyon finom illatot. Volt itt egy nagy mosdókagyló, fölötte egy ovális tükörrel. Lia belenézett. Haja hosszú, vörösesbarna volt, szeme zöld, szája halvány rózsaszín. Nézegette magát, próbálta kitalálni, hogy vajon hány éves lehet. Talán huszonöt, vagy harminc… harmincnál többnek nem gondolta magát. Miután alaposan szemügyre vette saját arcát, elindult a szoba felé, hogy beszéljen a doktorral, hirtelen sok-sok kérdés jutott eszébe, szeretett volna rájuk választ kapni. A doktor azonban már nem volt ott, mire ő visszaért. Lia az ablakhoz lépett, ki szeretett volna nézni, el kellett volna húznia a függönyt, de ő ezt nem tette meg. Így, inkább visszafeküdt az ágyba, és nagyon hamar el is aludt.

Arra ébredt, hogy valaki megérinti, Anna volt az.

- Lia! Ennie kellene! - Anna hangja kellemes, lágy volt, keze, érintése gyöngéd.

- Köszönöm!

Lia felült az ágyon, Anna pedig odahozta neki az ételt. Egy ideig nézte a tányért, az ételeket, a poharat, majd a bal kezébe vette a kanalat.

- Bal kezes vagyok? - Lia tényleg a bal kezében tartotta a kanalat, Annától várt volna megerősítést, de Anna csak mosolygott rá.

Lia enni kezdett, az étel, amit kapott, nagyon ízlett neki. Ahogy evett, arra gondolt, hogy nem is érezte, milyen nagyon éhes, csak most, evés közben. Anna kiment a szobából, pont akkorra érkezett vissza, mire Lia befejezte az evést.

- Anna! Mióta vagyok én itt? - Lia nem tudott tovább várni, valakinek fel akarta tenni a kérdéseket, amik eszébe jutottak.

- Egy ideje már…

- Pontosan mennyi ideje?

- A doktor úr azt kérte, hogy ne mondjam el.

- Miért?

- Jobb lenne, ha ön jönne rá mindenre!

- De nekem annyi kérdésem van!

- Mindjárt idehívom a doktorurat! - Anna elvitte a tányérokat, és szólt az orvosnak.

Lia mindenáron meg akarta tudni, hogy kicsoda, hogy mióta van a kórházban, hogy pontosan mi történt vele, hogy van-e családja, vagy valakije, aki vár rá, hogy értesítettek-e valakit a balesetről. Úgy gondolta, hogy ezek olyan dolgok, amiket a doktor nem titkolhat el előle. Kis idő múlva az orvos meglátogatta őt. Ahogy kinyílt az ajtó, kívülről furcsa zajok szűrődtek be, mintha sok-sok ember beszélgetne odakint.

- Doktor úr! Nekem tudom kell!

- Jól van, jól van! Anna elmesélte.

- Nos?

- Még mindig nem emlékszik semmire?

- Talán… amikor benyitottam a mosdóba, valamilyen finom illatot éreztem, annyira ismerős illat volt. Eszembe jutott róla egy kert, a kertről egy ház.

- Nagyon jó, úgy látom, szépen halad!

- Ezt hogy érti? Még mindig nem tudom, hogy ki vagyok, és mióta, és hogy…

- Tudom, tudom! Nyugodjon meg! Minden eszébe fog jutni!

- Kik vannak odakint?

- Hol?

- Amikor belépett az ajtón, hallottam valamit odakintről! Kik vannak ott?

Az orvos nem válaszolt neki. Lia úgy érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, ez a furcsa érzése támadt, olyan, megérzésféle.

- Hol vagyok?

- A kórházban.

- Ez biztos?

- Ön szerint, hol van most?

Lia tudta nagyon jól, hogy a kórházban van, mégis valami olyan érzése volt, hogy nem jó helyen van.

- Haza szeretnék menni!

- Tudja, hogy hol lakik?

Tudta, hogy a doktor addig nem engedi el, amíg minden eszébe nem jut, de ő akkor is menni akart innen, mert, bár nagyon jól érezte magát, Anna is kedves volt hozzá, és a szoba is nagyon szép, kellemes, hangulatos volt, de valami hajtotta őt, felkelt az ágyról és a doktor elé állt.

- Nem tudom, hogy hol lakom, de ha kimegyek, lehet, hogy eszembe jut!

- Csak tessék! Induljon!

Lia az ajtó felé indult, ám az ajtót nem találta sehol. Pedig az orvos valahogyan bejött hozzá. A mosdóajtó is eltűnt, csak a szoba volt, és az ablakok, ajtó sehol. Lia teljesen összezavarodott, az ablakhoz sietett, hogy elhúzza a függönyt.

- Várjon! - szólt rá az orvos erőteljes hangon.

- Mi folyik itt? Hol vannak az ajtók? Hol a kijárat? Mi ez az egész?

- Az ajtó ott van, mindig is ott volt. - az orvos a csupasz falra mutatott, egyáltalán nem volt ott ajtó.

- Ott nincs semmi! De én ki akarok innen menni! Miért nem tudok? - a doktor nem válaszolt, csak nézett rá, komoly arccal.

Ekkor Lia újra érezte azt a finom illatot, amit a mosdóban érzett nemrég.

- Mi ez az illat? Honnan jön?

- Mire emlékszik még?

Lia elgondolkodott, újra eszébe jutott a kert, a ház, egy kiskutya, emberek, arcok, képek villantak be. Látott két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt, amint felé futnak, valamit kiabáltak neki. Lia semmit sem mondott a képekről az orvosnak.

- Kérem, próbáljon meg pihenni egy kicsit! - az orvos Liához lépett és az ágyhoz kísérte.

- Haza akarok menni! Tudom, hogy várnak rám!

- Tudja?

- Tudom!

- Akkor, kérem, feküdjön le!

Lia engedelmesen követte az orvos tanácsát, visszafeküdt az ágyra.

- Csukja be a szemét!

Nem is tudott volna mást tenni, ahogy lefeküdt, szinte azonnal elnehezültek a szemei, maguktól csukódtak be. Az illat, amit érzett a szobában, egyre erősebb lett, ő pedig egyre több dologra emlékezett vissza. Már tudta, hogy kicsoda ő, és azt is, hogy mennie kell, nem maradhat tovább. Érezte, hogy valaki megérinti a kezét, hogy erősen tartja, szinte szorítja.

Lassan nyíltak ki a szemei újra, a megszokott, kellemes, tompa fény helyett, a mostani sokkal erősebb, élesebb volt. Az ágyán ült valaki és a kezét fogta. Liának sikerült megszoknia az itteni fényt, a szemeit nagyra nyitotta, őt nézte, aki az ágyán ül, és a kezét szorítja. Tudta, hogy ki ő, boldog volt, hogy újra látja.

- Liána!

- Andris!

A szoba tele volt levendulával, Liána kedvenc virágával.