Tizenkét perc

Szolidan sütött a nap a reptér felett, igazán melegünk csak akkor lett, ha „elszállt” valamelyik tanuló, vagyis a gépet a célvonaltól távolabb tette le. Ekkor loholtunk a gép után, aztán négyen közrefogtuk, és visszatoltuk a célvonalra. Az ügyesebbek úgy manővereztek, hogy pont a vonalon álljanak meg, ekkor kímélte a többieket, éppen csak igazítani kellett a vitorlázón, és máris mehetett a következő. A Góbé egy iskolagép, kétszemélyes, a tanuló ül elől, az oktató mögötte. Mindenki mehetett legalább egy iskolakört, ez azt jelentette, hogy egy hosszú csörlőkötéllel felhúzták a gépet két-háromszáz méter magasra, a felső ponton a kötelet belülről ki lehetett oldani, az lehullott, a gép pedig közel négyszögletes pályán repült, amíg tartott a magasságából. Ha sokan voltunk kint, az is gond, mert ritkábban kerültünk sorra, ha meg kevesebben, rohangálni kellett  a gép után. Ma nyolcan voltunk kint a reptéren, ez éppen ideális volt, A csoportból csak ketten repültünk önállóan, bennünket a végére hagyott az oktató, mert a szabályok szerint a B vizsgázók csak súlykiegyenlítéssel repülhettek. Ez azt jelentette,hogy az oktató helyére egy ötven kilós homokzsákot tettek, mindenki Robinak becézte, és ugyanúgy bekötötték a hevederrel mint engem. Így nem kellett ki-be rakosgatni a nehéz homokzsákot, mindkettőnknél bent maradhatott. A kollégám kezdte, rövidre emelkedett,  a kanyarokban csúszott, leszálláskor hosszúra futott, az oktató a földön mindvégig magyarázta a többieknek a hibákat .Én következtem, igyekeztem, hogy ne sok hiba szúrjon szemet a többieknek.

A jelre kis sebességnél tartottam a szárnyvégeket, aztán szépen felszívtam a gépet, rögtön meredekre váltottam, és leakasztáskor már háromszáz méteren jártam. Ez azt jelentette, hogy nyugodtan láthattam neki az iskolakörnek, elég nagy magasságom volt, hogy sokáig fönt maradjak .Élveztem a gyönyörű panorámát, a semmiben suhanást, és boldog voltam odafönt, pont ezért csináltam. Az első két kanyart mintaszerűen vettem, volt bedöntés, kis ív, minden ami kell. A harmadikat is nagy magabiztossággal kezdtem, de hamar észrevettem, hogy nincs rendben valami. Bedöntéskor jobban vibrált a szárny a kelleténél, és a kanyarból kijőve nem hagyta abba. Halk kattogást hallottam a hátam mögött, de hiába néztem hátra, nem láttam az okát. A szárny egyre nagyobb amplitúdóval vibrált, megijedtem. Ha ilyen ütemben folytatja, leválik a szárny és a földbe csapódok. Tudtam, hogy nem szabad pánikba esnem, mert akkor biztos a pusztulás. Összeszedtem magam, és erősen gondolkodtam a lehetőségeken. Először is visszavettem a sebességet az átesési szint közelébe, ezzel csökkent a szárny terhelése, a rezgés valóban alább hagyott. .A negyedik kanyarban már nem mertem bedőlni és ráfeküdni a levegőre, inkább lazán csúsztatva araszoltam be a kanyarba. Gyorsan lenyomtam a gépet húsz méteres magasságba, és azonnal a leszállásba kezdtem. A féklapokat nem használhattam, mert hatalmas terhelést rótt volna a szárnyakra. Így persze a célvonalon még csak éppen hogy érintettem a talajt, mire megállt a gép, már jó ötven méterre voltam társaimtól. Az egész csapat semmit sem sejtett az egészből, amikor kikászálódtam a gépből, egymás szavába vágva szidtak, még ilyen pancser fordulót és leszállást nem láttak. Csak az oktató hümmögött, és megrángatta az egyik szárnyvéget. Rémülten konstatálta, hogy a szárny elmozdul a helyén, a végen már vagy tíz centit mozgott.

Kiderült, hogy valóban egy hajszálon múlott az életem. A két szárnyfélt egyetlen csavar tartja középütt, amely hiába hatalmas,ha nincs biztosítva, könnyedén lepörög az anya. Az történt, hogy a rögzítö csapszeg elnyíródott, az  anyacsavar elkezdett lassan letekeredni, ezzel egyre nagyobb mozgásteret engedett a szárnyközépnek, ettől rezgett egyre jobban a szárny. Ha durvábban kezelem,, még a levegőben lecsavarodik, és akkor végem. Életem tizenkét perce örökre bevésődött emlékeimbe, ma is ott van kitörölhetetlenül.

.Az oktató alaposan megdicsért, kielemezte a csoportok előtt az esetet tovább sulykolva az ellenőrzések fontosságát. Mindez nem szegte kedvemet, ugyanolyan erős volt bennem a repülési vágy, mígnem az élet közbeszólt: a következő reporvosi vizsgálaton magas vérnyomást állapítottak meg, nem támogatták tovább ezt az életpályát, így maradtam a földön, elektronikus lettem.