A csicska

         Hát itt vagyok! Állítólag most már biztonságban… De akkor mit keres még mindig, ez a fekete alak itt az ágyam mellett ébredéskor. Nincs arca, nincs jóformán alakja se, de tudom, hogy bámul. Én meg nem tudok megmozdulni és halálosan rettegek. Mindegy, le van szarva, remélhetőleg úgy sincs már sok hátra nekem. A halál megváltás lesz. Érzem.

         A pszichológus megnyugtató hangon azt mondta, mikor beszélgettünk, nekem meg egy hang se jött ki a torkomon, ahogy a durva részekhez értünk, hogy írjam le, mégis mi a franc történt velem ott, a Gézáék házában. Jól van kisanyám! Te akartad…

         Én inkább ott kezdeném, hogy 1966. október 9. –én felsírtam, mikor anyám a világra hozott. Tisztes paraszti családban születtem. Apám ivott ugyan, de sose bántott se engem, se a két húgomat. Anyám néha emelte fel a hangját, olykor elfenekelt minket, ha rosszat tettünk, de nem bántott senkit ok nélkül. Mindketten vallásosak voltak, így hát mi is azok lettünk. Titokban gyűltünk össze a Kubikék házában úrvacsorára, meg szentmisére. Olyan volt, mintha valami hatalmas dolgot vittünk volna véghez, mintha valami tényleg leszállt volna közénk, hogy áldást hozzon. Akkor még hittem Istenben…

         Egy gyárban kezdetem dolgozni Miskolcon váltó műszakban. Lett egy kis pénzem, megismerkedtem életem nagy szerelmével, Gizikével, összebútoroztunk, majd lett két gyerekünk. Annyit kellett dolgoznom, mint az állat… Hogy el tudjam tartani Ádámot és Rékát, meg az asszonyt, aki egy év eltéréssel szülte a kölyköket. Az egyiket 75-ben, a másikat 76-ban. Szabad napokon maszekolgattam, jól tudtam hegeszteni meg köszörülni, így hát volt becsületem. A katonaságot sikerült kihagynom a két gyerek miatt.

         Akkora volt rajtam a teher, hogy nem bírtam. El kezdtem iszogatni… Utáltam a kölyköket, meg az asszonyt olyankor. Szerintem, sokan azért verik a feleségüket, mert tudják, hogy a házassággal száll sírba a szabadságuk. Nem elég nekünk felnőni! A nagy lófaszt! Nekünk még asszony is kell, meg gyerek… Meg a sok baj.

         Mikor be voltam nyalva ütöttem-vertem őket. Nem vagyok rá büszke. De mit csinálhattam volna? Az asszony állandóan rágta a fülemet valami miatt, az a két szerencsétlen meg üvöltött. Üvöltöttem hát én is. És ütöttem.

         Gizi 1980-ig bírta. Utána otthagyott a picsába. Vitte a két gyereket, meg a lakást. Meg mindenemet. Hitelt vettem fel és Rákosházára költöztem, itt tudtam olcsón házat venni. Güriztem tovább, hogy a gyerektartást meg a hitelt tudjam fizetni.

Sokaknak sikerült az élet, mikor a rendszerváltás beköszöntött. Összeloptak maguknak mindent. Pénzt, javakat, még több pénzt. Mi, egyszerű munkások ott a vasgyárban, semmit nem tudtunk szerezni. Nekünk annyit ért az egész, hogy folyamatosan retteghettünk, mikor fognak minket kivágni. Marx egyszer azt írta valahol, hogy a kapitalizmusnak érdeke, hogy viszonylag magas szinten tartsa a munkanélküliséget, mert így tud magának olcsó és motivált munkaerőt biztosítani. Ez érdekes elmélet addig, amíg az ember a saját bőrén meg nem tapasztalja.

2000-ben bekövetkezett, amitől tartottam. Agyvérzést kaptam, hosszú időre ágynak estem, majdnem bele is pusztultam. A munkahelyemről kirúgtak: az a féreg műszakvezető, az egyik barátomat bízta meg, hogy hozza meg nekem a rossz hírt. Gyűrkélte a sapkáját miközben elmondta, hogy mi van.

Rokkant nyugdíjat kaptam ezután. Nagy nehezen sikerült elintézni, kellett a vizsgálóorvosnak csúsztatni bőven. A bal oldalam félig le volt bénulva, de azt szajkózták, hogy menjek rehabilitációs munkára. Hát hova a faszba? Az egészséges emberek munka nélkül csellengnek! Hova kéne egy végleg lerobbant alkoholista?

Jött a baj csőstül: a házat árverésre bocsátották, mert nem tudtam fizetni a törlesztő részleteket. Vagyis tudtam volna, csak akkor enni nem lett volna mit. Ezért aztán hülyére dolgozhattam magam! Szó szerint.

Itt került a képbe Géza és a családja. A házamat ők vették meg. Ismertem őket már korábbról, a kocsmában találkoztam vele, meg a nagyobbik fiával, aki már a szeméből se jól nézett ki.

Géza uzsorával foglalkozott, kábítószerrel, meg effélékkel. Néha fizettem neki egy italt. Kedves volt hozzám, ha volt pénzem, néha még a lányát is elvihettem egy körre… Érdekkapcsolat volt. De az is jó, ha senki rá se nyitja az emberre az ajtót. A családomból senki, de senki nem érdeklődött irántam. Ez van! Alkoholista vesztes vagyok, aki verte a nejét meg a gyerekeit. De miért? Mert bármit csináltam is, sose volt elég, sose volt jó. Dolgoztam mint a güzü, és le se szarták a fejemet!

Azt mondta a B. család feje, B. Géza, hogy lakhatom ott, náluk (vagyis a saját házamban) a nyugdíjamért cserébe. Meg néha segíteni kéne ebben-abban… Belementem. Bár ne tettem volna!

Gézának és a nejének összesen hat gyereke volt. A legnagyobb lány az utcán kereste a kenyerét. Vagyis nem egészen a sajátját. Mert szinte mindent elvett tőle Angéla, az anyja. Volt még három tizenéves gyerek, meg két kisebb, akik még alig tanultak meg járni.

A házban kaptam helyet. Minden iratomat át kellett adnom, felhatalmazást írtunk, hogy felvehessék a nyugdíjamat. De, mindezek ellenére, kezdetben nem volt mire panaszkodni. Géza néha ordított velem, ha túl kicsire, vagy nagyra hasgattam a fát, azt mondta a fejemen fogja megmutatni, hogy kell. Majdnem belenyomta a fejemet a moslékos vödörbe, mikor rosszul kevertem be, legalábbis őszerinte.

Minden akkor lett rosszabb mikor a kicsik játszani kezdtek velem, én meg rosszul voltam. Mondtam nekik, hogy hagyjanak békén, Géza meg ezt meghallotta. Azt hiszem akkor eltörte az orromat. Azóta is el van görbülve és nem kapok rajta levegőt. Félig ájult voltam, ahogy azt a kevés hajamat tépve kiráncigált az udvarra. Levetkőztetett, összerugdosott a kölyköknek meg meghagyta, hogy ugráljanak rajtam. Aztán áthelyezte a lakrészemet a disznóólba. Ősz volt akkor.

Onnantól nagyon rossz sorom lett. Enni naponta egyszer kaptam. Nagy szó volt, ha úgy telt el egy nap, hogy nem kaptam ki. Ütöttek mindennel: vesszővel, szíjjal, doronggal… Egyszer a Gazsika (a legnagyobb fiú) rám is hugyozott, amikor bedrogozva ért haza. Géza ezt meglátta, s neki is kedve támadt hozzá. Mikor elsírtam magam, a családfő azt mondta, hogy örüljek neki, hogy nem az L. –ék csicskája vagyok… (L. nemrég fogadott be egy tizenéves szellemi fogyatékos fiút.) Merthogy L. úgy bünteti a csicskát hogy seggbe is bassza! És valóban hallottam pár napig esténként a fiú keserves jajveszékelését. Végül már nem hallottam. Gondolom hozzá szokhatott, vagy L. szokhatott róla le.

Nem panaszkodtam hát. Csak éjszaka sírdogáltam. Arra gondoltam, jó lenne megszökni, elmenni innen a fenébe. De hova mentem volna? A családomnak nem kellettem, itt meg legalább helyem volt. Nem voltam hajléktalan. Igaz, hogy hideg volt télen odakinn, de a nagyobbik lány néha hozott nekem ki takarót. Volt, hogy megkínált cigivel, vagy egy kis piával. Egyszer le is feküdt velem sajnálatból. Azért mondom, hogy sajnálatból, mert biztos, hogy nem tetszésből. Le voltam soványodva, megnőtt a szakállam, bolhák és tetvek lakmároztak belőlem. Bűzlöttem is, mint a döglött hal. A fogaim rothadni kezdtek, a szemem besárgult. Azt reméltem haldoklom. És szerelmes lettem Rozáliába (így hívták a lányt). Utána, már azért nem mentem el. Vagy mit tudom én miért…

Esténként ott állt fölöttem az a fekete alak. Rettegtem tőle, de még jobban rettegtem Gézától. Meg a családjától.

Egyszer az asszony meglátta, ahogy a moslékos vödörből eszem. Éktelen haragra gerjedt! Megvárta, amíg az ura haza ér és mondta neki, hogy elettem a moslékot a disznó elől.

„Éhes vagy baszd meg? Éhes?” kérdezte. Majd megparancsolta Angélának, hogy szarjon az ól elé, nekem meg azt mondta: „Egyél, baszd meg!” Először nem akartam megenni, de rám uszította a kutyát (egy jó darab rottweilert), ami össze-visszamardosott. Végül megettem a gőzölgő, és bűzölgő kupacot. Aztán ki is hánytam. Utána megint rám engedték a kutyát; már nem volt erőm védekezni sem. Ekkor kerültem először kórházba.

Amikor betettek a mentőbe, Géza odajött és a fülembe súgta: „Ha pofázol megdöglesz, megetetlek a kutyával!” Így hát nem járt el a szám. Eleinte nem is nagyon tudtam beszélni. Géza azt mondta, a kutya véletlenül szabadult el és mart meg. Én meg csak bólogattam. A rendőr aki kikérdezett, szerintem meg volt kenve, mert nem foglalkozott az üggyel. Angéla néha meglátogatott. Hozott enni-innivalót, de mindig azt mondta, ha egy mukkot is szólok arról, ami történt meg fogok dögleni.

Ott sem volt nyugtom. Az a fekete alak az ágyam mellett…

Két hét múlva kiengedtek. Géza, meg Gazsi jöttek értem kocsival. Haza vittek, és minden ment tovább. Ugyan úgy.

Egyszer aztán Rozália teherbe esett. Olyan június-július környékén lehetett. A napokkal, hónapokkal nem voltam többé tisztában. Csak meleg volt, ennyit tudok. Nagy bulit csinált a család, meghívták a rokonokat is. Úgy harmincan lehettek, apraja-nagyja. Estére iszonyatosan berúgtak. Én is kaptam inni bőven. Rozáliát is itatták. „Mit számít, ha nyomorék lesz a gyerek!” mondta Angéla „Legalább több pénzünk lesz belőle. Rozi úgy se hoz most sokat a konyhára.”

Egyszer az egyik férfi, akivel Géza nagyon jóban volt, felvetette, hogy Rozi milyen jól néz ki, így kerek hassal és hájas seggel. A családfőnek nem kellett több. Megparancsolta Rozinak, hogy itt helyben szopja le. Én a düledező disznóólból néztem a jelenetet.

Rozi ellenállt. Erre összekötözték a kezét a lábával, letépték róla a pörgős szoknyát és a rokon megdögönyözte hátulról. Többen is sorba álltak. Nekem akkor borult el az agyam, mikor láttam Gézát a lánya farához közelíteni álló doronggal. Nekimentem és csépelni kezdtem. Biztosan a részegség adhatott annyi merszet, hogy neki ugorjak uramnak és parancsolómnak.

Letepertek. Még emlékszem, ahogy láttam Géza eltorzult arcát az esti kivilágítás fényében. Emlékszem, hogy lefogtak, hogy belocsolták a gumicsizmámat benzinnel és meggyújtották.

Olyan fájdalmat éreztem, amilyet még sohasem. Ahogy a gumi beleolvadt a lábam kevéske húsába. Ordítottam, mint akit nyúznak és homályosuló tudattal hallottam az ordenáré röhögést is. Meg Rozi sikolyát. Az volt a legrosszabb.

Aztán újra a kórházban ébredtem. Azóta nem engednek sehova. Nem is tudnék menni, a két lábamat térdből amputálni kellett. Itt fekszem a saját húgyomban és szaromban, és arra gondolok, megérdemlem e, amit kaptam.

  Nyomorékká dolgoztam magam, a kurva Isten a megmondhatója, miken mentem keresztül, de azóta sem nyitja rám senki az ajtót. És már nem hiszek Istenben. Az ördögben hiszek csak!

A rendőr elmondta, hogy a szemben lakó nénit, aki bejelentette az esetet, akinek az életemet köszönhetem, kirabolták egy éjjel, megerőszakolták és megölték. Majd feldarabolták baltával. Géza és a családjának néhány tagja most előzetesben van.

De van még sleppje odakinn. Mindig azt várom, hogy valaki bejön, s végez velem. Bár úgy lenne.

Vagy ez az alak itt az ágyam mellett… Ő a Sátán! A lelkemre vár! Hamarosan megkapja…

Mi lehet szegény Rozikával?