Feljelentők

 

Történelmi családregény 1961-ből

 

 

FŐSZEREPLŐK

(Vastagítással kiemelve a leggyakoribb említés)

 

Szauer Károly – egykori gyáros, majd raktáros és nyugdíjas

Szauerné Gizella, Giza  – a felesége

Szauer Zoltán, Zoli – a fiúk

Szitnyai Sándor – Szauer jóbarátja, társbérlője, szomszédja

Szitnyainé Terka – a felesége

Szitnyai Géza a fiúk 

Michael Palotai, (Mihály) – Amerikában élő 56 –os emigráns

Palotainé – Michael itthon maradt felesége

Palotai Tamás, Pajszer, Tomi – a fiúk,  

Koltai Géza – a Húsüzem párttitkára

Koltai Bea – a Koltai lánya, Zoli szerelme 

Zomboriné Koltai Manyi – Koltai húga.

Zombori György, Gyuri – özvegy, majd Manyi férje

Zombori, András – Zombori György első házasságából született fia, (Koltai Géza mostoha unokaöccse, Bea mostoha unokabátyja)

Kozeluha Sándor, a Húsüzem KISZ titkára  

Gajdos Péter a Béke és Szabadság képes hetilap főszerkesztője

Padár Béla rendőr vezérőrnagy 

Kalmár Péter – az MSZMP központi bizottság titkárságának munkatársa.

Maróth Andor – a Fővárosi Húsipai Vállalat vezérigazgatója

Klári a titkárnője

Szalai Ferenc, a mester – A Húsos SE birkózó szakosztály edzője     

Mari,  – Kancsi Marcsi – a sport egyesület takarítónője

 

1.

 

SZAUER KÁROLY raktáros, adminisztrátor, azon a hűvös március elejei reggelen nagy fogást csinált. Lopáson érte az egyik kocsikísérőt, aki izzadságát törölgetve toporgott előtte. 

– Ne csinálja már Karcsi bácsi! – kérlelte kiszolgáltatott, kétségbeesett hangon a nagydarab, melák férfi, akire az öreg, mintha nem is hallotta volna könyörgését, rá se nézett, csak az asztal fölé görnyedve szorgalmasan körmölte tovább a jegyzőkönyvet.

A kopott raktárépületben, a Józsefvárosi Pályaudvar külső részén, négy ember látott el 24 órás szolgálatot, két naponként ugyanazok, így jött ki nekik a heti negyvennyolc óra. Húsos, tejes, zöldséges és egy MÁV-os. 

Szauer a Fővárosi Húsipari Vállalatot képviselte. Most múlt hatvan éves, és meglátszott rajta a sok éjszakázás, 24 órázás. Ezt csinálta már kerek öt éve. 

Nem volt egyszerű a munka, minden félórában kimenni a vagonoktól érkező zárt teherautókhoz, felmászni a platókra, ahol az olvadó jégtáblák felett kampókon hintáztak a kibelezett disznók, darabolt marhák. Ellenőrizni a félhomályban a kocsiszekrény eldugott helyeit, nincs-e valahol odarejtett szajré, majd belekukkantani a kocsikísérők aktatáskájába, ugyanezért. Aztán jött az adminisztráció, a kimenő szállítmány bizonylatolása, ami annyi időt vett igénybe, hogy már ott pöfögött a következő kocsi, mire végzett vele. A sok idegeskedés, a rendszertelen étkezés és az egymás után elszívott erős cigaretta megzavarta az emésztését.  Mostanában sokszor égett, vagy fájt a gyomra, ilyenkor a mindig a fiókjában tartott száraz háztartási kekszet ette és kamilla teát ivott rá, amit a vaskályhán főzött magának. Ezen sokszor gúnyolódtak is a többiek. 

Amikor a két pufajkás, vörös karszalagos rendész, az ajtót – nagy dérrel-dúrral – kivágva végre becsörtetett, Szauer köszönés nélkül az asztalon levő táskára mutatott.

– A jegyzőkönyv? – fordult vissza egyikük az öreghez. 

Szauer eléjük tolta a füzetet, amelyet átvéve a rendész a táska után nyúlt, aztán máris taszigálták áldozatukat az ajtó felé.  

– Mozgás! 

Az ajtó döngve csapódott be mögöttük.

Szauer bosszúsan nézte a táska helyén terjengő vérfoltot. Hányingert érzett. 

– Legalább csomagolta volna be valamivel – gondolta, és egy koszos ronggyal törölgetni kezdte az asztallapot. – Szarvas comb, az kellene az ilyennek – csóválta meg a fejét.  

Nem érzett sem sajnálatot, sem elégedettséget; hátradőlve órájára nézett.  

– Még három óra és vége – érezte, hogy megdobban a szíve. 

Ez volt az utolsó nap, három óra múlva már nyugdíjas lesz.     

 

FELVETTE az asztalról a doboz Kossuthot, aztán a társaira ügyet sem vetve kisétált az ajtón. Rágyújtott és élvezettel tüdőzte le a füstöt, de megint bele nyílalt a fájás a gyomorszájába. – Ez a rohadt cigaretta – gondolta – , tényleg abba kéne hagyni. 

Azon törte a fejét, mit felejtett el. A vendéglő rendben, az asztalt az Árnyasban már tegnap reggel lefoglalta, a menüt is megbeszélte. Még egyszer összeszámolta, várhatóan hányan lesznek a nyugdíjas búcsúztatóján. Úgy döntött, bort fog inni, mert az nem száll annyira fejbe, a sör miatt meg folyton klotyóra kéne mennie – igen, a bor lesz a legjobb. Esetleg fröccs. 

Miközben visszafelé indult felfigyelt a faliújságra, ahol egy újságkivágást lebegtetett a szél. – Este még nem volt ott – gondolta és közelebb ment, hogy megnézze. Amikor a kitűzött cikkhez tartozó kép feletti a nagybetűs címet olvasta, összerezzent.  

 „FEKETÉZŐKET ÁLLÍTOTT ELŐ A NÉPI RENDŐRSÉG”

Tizenhárom évvel ezelőtti cikk volt, a Szabad Népből, a dolgozó munkásosztály papírra nyomott „szócsövéből.” Szauert még most is kiverte a veríték, ahogy az előtte sorjázó betűk, az általa soha el nem felejthető rágalmakat ordították a világba: „lakásán részvényeket, be nem szolgáltatott arany-tárgyakat találtak. Reszketve botorkál a gyűlölt kapitalista a munkások megvető tekintetének kereszttüzében.”  A kép őt mutatta, közelről, „Szauer Károly a feketéző húsüzem tulajdonos” feliratú táblával a nyakában, és a mögötte libasorban, rettegve baktató sorstársait, a gyűlölettől eltorzult arcú, felheccelt tömeg sorfala között. Megint érezte a köpéseket az arcán, hallotta a „kurvanyázást”, és az újra meg újra felé hangzó „feketéző” – kiáltásokat, aminél félelmetesebben hangzó vád talán csak a bestiális gyilkosság lehetett.    

Azóta sem felejtette el, ahogy rátörtek az irodájában a sötét öltönyös elvtársak, állították a falhoz, orra alá dugva az államosítási határozatot; majd amikor már feltúrtak mindent, hogyan nyitották ki a páncélszekrényt, ahol csak a szerződések és a már teljesen értéktelen részvények voltak, no meg az ipartestület aranyozott emlékérme, amit cége 25 éves jubileumára kapott, és hogyan vágták szájon, mielőtt elhurcolták.

Egyszerre megérezte a faliújság előtt a koszos ablaküvegen át odabentről rászegeződő tekinteteket. Látta, hogy a három asztalnál a „kollégák”, a társcégek adminisztrátorai vigyorogva lesnek rá, és gúnyos arcuk elárulta, hogy róla beszélgetnek, rajta röhögcsélnek. 

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és már tudta, hogy vége. Vége a nyugdíjazása miatti megkönnyebbülésnek. – Csak annak a rohadék múltnak, amely még mindig itt kísért, gyötri és gyalázza  rendületlenül, annak nem lesz soha vége – gondolta. –  Reszkető kézzel nyúlt a papírhoz, tépte le, gyűrte össze, dobta földre és taposta el. De legbelül azt is tudta, hogy hiába. 

 

KIBÍRHATATLANUL lassan döcögött végig a villamos a Mező Imre úton, a központ felé. 

A kopott irodaépület kapujában a portás ügyet sem vetett rá. Alig múlt hat óra, de odabent, a folyosókon már sürögtek a nők, vizet lötyögtetve a kotyogó kávéfőzőkhöz, piksziseikben a vécé előtér és a zsúfolt szobáik között. 

Bekopogott a BÉRELSZÁMOLÁS feliratú irodába, ahol a két kartársnő reggelizett. 

– Mit keres a kartárs? – fordult felé az egyik, amikor benyitott.  

– A nyugdíjazásom miatt jöttem – mondta, és megköszörülte a torkát.

– A nevét kérem a kartársnak – szólt rá a nő, és bosszúsan félre tolta a zsírpapíron előtte sorjázó töpörtyűket. 

Az adminisztráció és elszámolás nem tartott sokáig. 

– Ezzel tessék a kartársnak a pénztárhoz menni, a folyosó végén jobbra; de most szóltak, hogy ha megjön, menjen be az igazgató elvtárshoz is az emeleten.

– Hát az meg mit akar? – ébredt fel benne némi aggodalom, és a lépcső felé vette az útját.  

A diri titkárnője unottan nézett rá és ugyancsak feltette a szokásos, kijelentő módban megfogalmazott  kérdést:      

– A nevét kérem a kartársnak.

Még ki sem mondta, már kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és az igazgató nyájasan hívogatta a kezével. 

– Jöjjön be, kérem, Szauer kartárs! 

Károly csodálkozott, hogy az igazgató tudja a nevét.

Az udvarias hang gyanakvóvá tette, ártatlan, kérdő szemekkel nézett az igazgatóra, amikor az leült, őt toporogni hagyva hatalmas íróasztala előtt. 

– Most szóltak a rendészettől arról a kellemetlen félreértésről, ami az éjjel történt. Sajnálatos adminisztrációs folytán a kartársak elfelejtették átadni a kocsikísérőnek az utalványt, amit ön joggal hiányolt és megfelelően kezelt. Ezért dicséretben részesítem. Megköszönve éberségét, ezúton értesítem, hogy nyugdíjazása alkalmából, kiváló munkájáért egyszeri száz forint jutalomban részesítettem, amit a pénztárban a végelszámolással együtt azonnal felvehet. 

Szauer elkábult, de nem sok ideje volt a megrökönyödéshez, mert az igazgató felállt, odalépett hozzá és kezét nyújtotta.

– Még egyszer, jó, megérdemelt pihenést Szauer kartárs a sok éves fáradságos szolgálat után. Minden jót – hallotta, miközben az ajtóhoz kísérte.  

Nem volt más hátra, mint visszamosolyogni és kihátrálnia. 

 

 

2.

 

SZAUERT a lakásba lépve megcsapta készülő leves illata. 

– Na, és milyen volt? – hallatszott Giza hangja a konyhából, aztán alakja is feltűnt az ajtóban, összeölelkeztek és megcsókolták egymást.

– Ne is mondd!  – legyintett Károly – majd elmesélem – kísérte vissza az asszonyt a gázsparherdhez. 

Szauer a konyhaasztalon asztali fehéret öntött egy mustáros pohárba és feleresztette a szifonból szódavízzel. Mohón nyelte a kortyokat, elkerülve az asszony fürkésző tekintetét.  

– Mi történt?

Letette a poharat és kinézve az ablakon, kedvetlenül mondta:

– Pont ma kellett lebuktatnom egy tagot, aki a diri valamilyen ismerőse lehet, mert mire beértem a központba már hivatott is, és közölte, sztornózták a jegyzőkönyvet. Pedig vagy jó három kilós szarvas comb volt a táskájában. Nagyon el akarta simítani az ügyet a főnök, mert megdicsért az éberségemért és még 100 Forint jutalmat is adott.

Giza arca egyre szigorúbb lett a történet hallatán.

– Minek keveredsz ilyesmibe?

– Hogy érted? Ha a külső portánál bukik le, engem rúgnak fenéken. Képzeld el a szituációt a nyugdíjazás előtti napon.

– Mindenki lop manapság – állította konokul bólogatva az asszony.

– De mindenki kockáztat is, hogy lebukik. Ez történt.

Giza a tányérokkal indult a nappaliba, Károly követte.

– Képzelem, mit szóltak a többiek.

– Nem biztos, hogy tudni fognak róla, de majd este meglátjuk.

 

BEÁNAK mindenét nagyon szerette Zoli, de a szemeitől, a nézésétől mindig kikészült. Amikor leültek dunaparti presszo teraszán egy félreeső asztalhoz, és belenézett a pillái közé, megint csak arra gondolt, vajon milyen lehet ez a nézés, ha egyszer eljuttathatná a lányt a csúcspontra.

– Mit hozzak neked az NDK-ból? – kérdezte egészen közel bújva és  a lány arcához dörgölőzve.

– Egy trabantot – viccelődött Bea, majd hozzátette. – de egy villanyborotva sem ártana, persze neked, mert szúr a borostád.

– Ne haragudj, de imádom az illatod – mentegetőzött a srác.

– Egyelőre maradjunk ennyiben – intette le mosolyogva a lány, mikor megérezte, hogy Zoli az asztal alatt is nyomul.

Ekkor lépett oda hozzájuk az a rendőr ruhás tag, akiben Bea bosszankodva ismert Zombori Andrásra, mostoha unokatestvérére, az apja által részére kiszemelt udvarlóra, akitől  kirázta a hideg.   Nagydarab, kerekképű fickó volt, vastag derekán feszülő egyenruhában, hanyagul hátratolt tányérsapkában, mint a bárisnyákat kerülgető szovjet katonák, akiknek sapka ellenzője alól mindig kilátszottak homlokukba hulló  hajtincseik.   

– Nocsak – mondta a András, és Beára vigyorgott, majd gúnyosan Zolira is vetett egy pillantást.  – Etye-petyézünk?

Bea dühösen mordult rá.

– Hagyj békén Bandi, mondtam már. Kopj le.

– Szolgálatban vagyok, nem illik így beszélni.

– Na, ne mond! Mióta járőröznek rendőrtiszti iskolások, önkéntes rendőrökkel?

– Mostantól. Éles gyakorlat – mondta pimaszul és szalutált. – Igazoltatás. A személyi igazolványokat kérem.

– Ne szórakozz – mondta a lány dühösen. – Szólok apának, hogy itt randalírozol, ő majd leszól a parancsnokodnak és seggbe rúgat.

Andrásnak összeszűkültek a szemei. Zolira nézett.

–  E miatt a bunkó miatt csinálod?

Zoli felemelkedett az asztaltól, de Bea közéjük állt.

– Remélem, nem akartok itt verekedni, mert akkor én lelépek.

A szóváltásra többen felfigyeltek, mire András jobbnak látta, ha a sapkájához emeli a kezét, visszavonulót fúj.

– Majd még beszélünk erről – sziszegte, mikor otthagyta őket és csatlakozott az önkéntes rendőrhöz.

 

ZOLI, Szauer két órával később ért haza a délelőtti  randiból.

– Jó reggelt fiatal úr! – mordult Károly a becsörtető fiára. – Lassan dél van.

– Dolgom volt a városban – mentegetőzött a srác.

– El tudom képzelni.

Zoli ölelés helyett, az egy fejjel kisebb apját, lapát tenyerével éppen csak megérintve máris a konyha felé szaglászott. 

– Anya, mikor lesz kaja?

– Szerinted mit csinálok? – hallatszott be a kérdésként megfogalmazott válasz a konyhából. 

Giza megjelent az ajtóban az alumínium eszcájgokkal, és lerakta a tányérok mellé a viaszos vászonra.    

– A Pajszer értem jön. Elvisz a motorján – mondta Zoli, amikor meglátta a három terítéket.

– Ez nem népkonyha – zsörtölődött az asszony, de azonnal kiment és hozott még egy terítéket.

Apa és fia leültek az asztalhoz.

– Milyen volt az utolsó éjszaka? – fordult Zoli az apja felé.

– Á, semmi, a szokásos… De azért volt más is – mondta Károly és lopva Gizára pillantott. 

A közeledő asszony lefékezett a leveses lábossal, ránézett férjére és rosszra készülve, várakozó tekintettel tette eléjük. 

– Valaki kitűzte a faliújságra azt az újságcikket. 

– Milyen cikket?

– Tudod, amikor az államosításkor a házkutatás után…

– Erről ne beszélj a gyerek előtt! – szakította félbe a felesége idegesen.

– Miről kell hallgatni előttem? – kapta fel a fejét Zoli.

A zavart csendet csengetés törte meg.

Beállított Pajszer. Palotai Tamást, Zoli barátja onnan kapta baráti körben ezt a nevet, mert olyan volt a karja, mint a feszítővas. A jópofa, robosztus srác félszeg mosollyal csókolomozott.

Károly nézte és összehasonlítgatta a két fiút.  

– Erősek, mint a bivaly – állapította meg elégedetten. Ő, aki világ éltében a húsüzemek körül dolgozott, tudta, hogy az ottani melós gyerekek, többnyire ilyenek. Egyáltalán nem tiltakozott, amikor évekkel ezelőtt Zoli, a haverja hatására bejelentette, hogy birkózni fog. Annál is inkább, mert az első egyesületnek a nagyapja volt valamikor az elnöke. Ez a húsos hagyomány, családi hagyomány is volt.  

– Véres a füled – mondta aggódva Giza, Pajszer füléhez hajolva.

–  Ő a tettes – mondta mosolyogva a srác, és tekintetével Zoli felé intett.

– Ebcsont beforr – legyintett a fiú, aztán apja felé fordult. – Folytasd apa!  

Az anyja idegesen elkezdte kitálalni a levest.

– Eddig megkíméltünk ettől – mondta lassan a férfi, – de most már nem árt, ha a tudsz róla, előbb utóbb úgyis elmondja valaki.

Zoli kezében félúton megállt a kanál.

– Te még csak nyolc éves voltál, ezért nem beszéltünk neked erről. Akkor államosították a húsüzemet. Biztos, hogy ez se mond neked semmit.

– Most se kéne – mondta Giza. 

– De még mindig ezzel foglalkoznak, jó, ha a fiú érti miről van szó – csóválta meg a fejét a férfi. – Szóval államosították a családi üzemet, amit még a dédnagyapád alapított.

– Közösségi tulajdonba vették – javította ki a fiú, ahogy a történelem órán hallotta.

– Úgy is lehet mondani, de nem kell szégyenkeznünk a miatt, amit a közösség tőlünk kapott. Persze sokan nem így látták, inkább úgy, hogy mi kizsákmányoltuk az embereket, és ezért meg akartak szégyeníteni. Kivittek Óbudára és a főtéren táblát akasztottak a nyakamba, hogy feketéző vagyok, meg hogy aranyat rejtegettem a kötelező beszolgáltatás elől. Pedig csak egy aranyozott réz emlékérmet találtak, amit a cégünk az ipartestülettől kapott. Mindegy, nem is ez volt a baj, hanem egy újság cikk; a Szabad Népben, az én fényképemmel, a táblával a nyakamban, a címlapon.  Ez azonban akkoriban nem keltett nagy feltűnést. 

Zoli arca elsötétült. Károly folytatta.

– De ma reggel, 13 év után, ugyanezt az újságcikket valamelyik „jóakaróm” kitűzte a faliújságra. 

Pajszer, akinek az apja ötvenhatban lelépett és Amerikában él, a levese fölé hajolt.

– Ez baj – mondta halkan Zoli. – Kozeluha Sándor a KISZ titkár hónapok óta agitál, hogy lépjek be a KISZ-be. Mert, hogy én egy munkásfiú lennék.     

– Az is vagy. Nem a húsüzemben melóztok? – kérdezte Károly a fiúkra nézve.

Zoli valóban a húsüzemben dolgozott, az Élelmiszer Ipari Technikum utolsó éveseként, szakmai gyakorlaton, Pajszer már négy éve, először ipari tanulóként, majd szakmunkásként. Az üzemben haverkodtak össze, és egy szkanderozást  követően Palotai csábította Zolit a birkózó terembe. Idén, már mindketten voltak előzetes sorozáson is, és ősszel, ha Zolinak nem sikerül az állatorvosira bejutnia, együtt vonulnak be három évre sorkatonának. 

  – Na de a származás! Az is számít. Munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, vagy osztályidegen. Engem hová sorolnak ezek után? – kérdezte Zoli. 

Károly szomorú lett, Giza meg mérges. 

–  A fene essen beléjük. Tizenöt éve dolgozol, mint melós, raktáros segédmunkás – fordult a férjéhez – és még most is azt hánytorgatnák a fiad szemére, hogy burzsuj származék? – fortyant fel az asszony.

– Az enyémre is azt, hogy disszidens gyerek vagyok, mert az apám ötvenhatban lelépett. Mintha én tehetnék róla, hogy itt hagyott bennünket – kottyant közbe Pajszer, de Giza leintette.

Zoli is hozzátette maga panaszát:

– Koltai Géza bácsi eddig is azt a dagadt rokonát, a rendőriskolás srácot akarta Beának, és csak azért tűrt meg engem a közelében, mert a lánya minden alkalommal lepasszolta az ürgét. Ha megtudja, hogy kapitalista volt az apám, kap az alkalmon és bevádol, hogy le akartam tagadni és a diri még az egyetemi ajánlásomat is visszavonja. Akkor ősszel beszipkáznak . 

Giza megcsóválta a fejét.

– Kik láthatták azt a rohadt cikket? – fordult Károlyhoz.

– Nem tudom. Én rögtön összetéptem, de hátha volt belőle több is? – nyilallott a gyomrába az aggodalom keltette fájdalom. 

– Hogy lehetne? Az is csoda, hogy valaki ilyet őrzött. Csak nem fogják végigjárni a könyvtárakat és kivagdosni a lapokból?

– Van, akitől ilyen is kitelik.

Hallgattak és sötéten kanalazták a levest.

– Szerintem, ne csináljunk semmit. Várjunk. Hátha elfelejtik. Hátha valaki csak most, a nyugdíjazásodkor akart piszkálódni. Kikaparnám a szemét – fortyogott az asszony.    

– Aligha tehetünk mást, mint, hogy várunk, mi lesz – mondta kedvetlenül bólintva Károly és megtapogatta gyomrát. 

 

 

3.

 

ZOLI és Pajszer elviharzott az edzésre, Károly és Giza egyedül maradt a lakásban. 

Leheveredtek a nagy francia ágyra és a plafont bámulták.

– Rohadt ez az egész – sóhajtozott Giza. – Megöllek, ha a gyereknek emiatt valami kellemetlensége lesz.

– Miért, én tehetek róla?

– Ez az egész nyomorult világ tehet.

Károly megcsókolta az asszonyt, aki először eltolta magától – ugyan, hagyj már!… – de aztán megengedte, hogy a férfi átölelje, sőt viszonozta.

 

AZ ÖLTÖZŐBEN sokan voltak, ők is gyorsan levetkőztek, beugrottak a zuhanyozóba, lezuhanyoztak, mert az edző ezt megkövetelte tőlük az edzés előtt, és Zoli magára kapva mezét, zokniját, birkózó cipőit és máris rohant a terembe bemelegíteni. 

Pajszer irigykedve nézett utána. – Utazhat németbe, talán még helyezett is lesz az Európa bajnokságon. Bezzeg én, a disszidens apámmal, sehova… Pedig Zoli alig jobb nálam, de én minek hajtsak? – mérgelődött. 

Elgondolkozva zárta el a zuhanyt és törölközve indult vissza az öltözőbe. Éppen a mezét húzta magára, amikor a már üres öltözőben a mellette levő padra esett a tekintete, ahol egy gazdátlan képes újság feküdt: a „Béke és Szabadság”.  Szeme magakadt az egész címlapot betöltő képen. Ahogy jobban megnézte, a nagyméretű képen egy férfit látott táblával a nyakában, akit azonnal felismert. Agyába villant a beszélgetés, aminek Zoliéknál tanúja volt: a kép, kétség kívül Zoli apjáról készült, jóval fiatalabban…

„Szauer Károly a feketéző húsüzem tulajdonos”

Pajszer felvette az újságot, nézegette egy darabig, aztán gyorsan felhúzta mezét és a hóna alá kapva az újságot kisietett vele a folyosóra. 

 

KÁROLY ijedten ébredt álmából és a faliórára nézett. Kiszáradt a szája és erős gyomorégést érzett. Giza, aki ott szépítgette magát a sarokban álló öltöző asztalkánál, ránézett.

– Milyen sápadt vagy. Megint nem érzed jól magad? Hagyatlak aludni, bár úgy horkolsz, mint egy gőzmozdony és a levegő után kapkodsz álmodban. Már azt hittem, fel sem ébredsz a vacsorára. Fél óra múlva indulnunk kell, szedd össze magad.

 

ZOLI nem értette, hogy Szalai Feri bácsi, az edző, miért üvöltözik vele folyton. Máskor őt szokta példának felhozni a többiek előtt, most meg, minden akciójába, mozdulatába belekötött, és egész idő alatt őt égette a többiek előtt.

Amikor a „mester” végre lefújta az edzést, inkább idegileg, mint testileg kimerülten, mezét dühösen húzkodva csörtetett a tusolóba.

Nem értette az egészet, hiszen fél éve, amikor megnyerte a klub belső bajnokságát a súlycsoportjában, Szalai még azzal jött hozzá, hogy ezentúl újoncként a felnőttek edzéseire is le kell járnia. Először olyan volt, mintha oroszlánok elé vetették volna az arénába, a nagyok majdnem megnyuvasztották, de aztán megedződött. Annyira feljött, hogy három hónap múlva a Húsos SE színeiben a klub első ifjúsági országos bajnoka lett. Felfigyeltek rá a Szövetségben is. 

– Drezdában lesz az ifi EB, téged bevettek a válogatottba – jelentette be ekkor a mester.

Ez szárnyakat adott neki. Ettől kezdve úgy hajtott, mint egy állat. Kétszer annyit teljesített, mint a többiek. Pajszerrel, a barátjával az edzések után ott maradtak és még vagy egy órát sulykolták a fogásokat.

Most meg ez az értehetetlen balhézás a mester részéről. Beállt a tusoló alá és hidegre állította a csapot, hogy lehiggadjon. Hiába. Ezek a gondolatok dörömböltek még mindig az agyában, amikor az öltözőbe indulva, az edző irodájául is szolgáló szertár előtt becsapott a villám.

Az ajtó melletti faliújság előtt hárman ácsorogtak és a komor pofával bámultak valamit. Kíváncsian ő is közelebb ment, hogy megnézze, mit néznek annyira, és csak amikor jobban szemügyre vette a képet és kibetűzte a szöveget döbbent rá, ez az, amiről szülei beszéltek. Társai a Béke és Szabadság nagyméretű címlapját bámulták, rajta apját, azzal a táblával a nyakában, és alatta a gúnyos szöveget.

– Ez az az egyetlen példány? – kérdezte magában, a felháborodástól fuldokolva, hogy félrevezették a szülei. Látta, hogy a srácok rá sandítanak, összesúgnak, az egyikük még mintha gúnyosan vigyorogna is.

Otthagyta őket és vérvörösen elindult az öltöző felé. Félúton, a szertár ajtajánál azonban beleütközött az edzőbe, aki, mintha már várt volna rá. A csapott vállú, karfiol fülű vénember tekintete semmi jót nem ígért, amikor rámordult. 

– Gyere be, beszédem van veled.

Zolinak összeszorult gyomorral lépett be a nyomában a raktárba, zavartan húzogatva a derekára csavart törölközőt.

Az asztalhoz érve Szalai a Béke és Szabadság egy kiterített második példányára csapott az öklével.

– Ez az apád? 

– Igen, de erről nem tudtam – hebegett zavartan.  

– Hogy lehet, hogy nem tudtál? A kurva istenit, akkor te már nyolc éves voltál, nem mond, hogy nem hallottál erről otthon semmit!

– Szüleim nem beszéltek róla.

– Rosszul tették. De mindegy. Odafönt sem tudtak róla, amikor az előbb átszóltam a KISZ titkárnak, hogy mi a helyzet. Rögtön azt kérdezte, hogy a szarba juthatott eszedbe, hogy erről hallgattál, amikor a belépésre agitált?

– Higgye el Feri bácsi…

– Mit? Azt mondja, adott neked egy jelentkezési lapot is, és azon egyértelmű a kérdés: „szülei foglalkozása 1945 előtt”? Mit akartál oda írni? Valótlant? Tudva, vagy tudatlanul, egyre megy. Lényeg, hogy nem vagy méltó KISZ tagságra. És ez azzal is jár, hogy a KISZ nem támogatja a kiutazásodat az NDK-ba.

–  A megnyert bajnokság nem elég?

– Nem. Az NDK-ból könnyű nyugatra szökni. Berlinben csak fel kell ülni a földalattira és már Nyugat-Berlinben is vagy. A verseny után egy berlini látogatás is szerepel a programban. Ha igazat írtál volna, talán utazhatnál, legfeljebb megbíznak, hogy tartsam rajtad a szemem, de te sumákoltál. Ezzel megbízhatatlan lettél. Ki kockáztathatja, hogy még egy magyar sportoló nyugatra szökve, rossz hírét keltse a népi demokráciának? Szóval, itthon maradsz. Ez végleges.

Zoli körül forgott a világ.

Az edző már elfordulva vetette oda.

– Végeztem. Elmehetsz.

Zoli azt se tudta, hogy ért vissza az öltözőbe. Pajszer megdöbbent, amikor meglátta az arckifejezését és aggódva lépett hozzá.  

– Mi történt?

– Menj arrébb, és hagyjál! – tolta félre barátját. Rá se nézve, kapkodva rángatta magára a ruháit, gyűrte be sportzsákjába az edző cuccait, és kirohant az öltözőből.