Amatőr írók klubja: Feljelentők -I/ 1-3

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 430 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7273 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 67 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 430 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7273 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 67 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 430 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7273 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 67 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Amatőr Írók Klubja közösségi oldalán!

Csatlakozz te is, játssz, tölts fel írásokat, képeket, olvass, kritizálj.... és máris részese lehetsz egy fantáziavilágnak, amit az írók közössége teremt.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 430 fő
  • Képek - 234 db
  • Videók - 63 db
  • Blogbejegyzések - 7273 db
  • Fórumtémák - 171 db
  • Linkek - 67 db

Üdvözlettel,

Amatőr Írók Klubja vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

 

 

Feljelentők

 

Történelmi családregény 1961-ből

 

 

FŐSZEREPLŐK

(Vastagítással kiemelve a leggyakoribb említés)

 

Szauer Károly – egykori gyáros, majd raktáros és nyugdíjas

Szauerné Gizella, Giza  – a felesége

Szauer Zoltán, Zoli – a fiúk

Szitnyai Sándor – Szauer jóbarátja, társbérlője, szomszédja

Szitnyainé Terka – a felesége

Szitnyai Géza a fiúk 

Michael Palotai, (Mihály) – Amerikában élő 56 –os emigráns

Palotainé – Michael itthon maradt felesége

Palotai Tamás, Pajszer, Tomi – a fiúk,  

Koltai Géza – a Húsüzem párttitkára

Koltai Bea – a Koltai lánya, Zoli szerelme 

Zomboriné Koltai Manyi – Koltai húga.

Zombori György, Gyuri – özvegy, majd Manyi férje

Zombori, András – Zombori György első házasságából született fia, (Koltai Géza mostoha unokaöccse, Bea mostoha unokabátyja)

Kozeluha Sándor, a Húsüzem KISZ titkára  

Gajdos Péter a Béke és Szabadság képes hetilap főszerkesztője

Padár Béla rendőr vezérőrnagy 

Kalmár Péter – az MSZMP központi bizottság titkárságának munkatársa.

Maróth Andor – a Fővárosi Húsipai Vállalat vezérigazgatója

Klári a titkárnője

Szalai Ferenc, a mester – A Húsos SE birkózó szakosztály edzője     

Mari,  – Kancsi Marcsi – a sport egyesület takarítónője

 

1.

 

SZAUER KÁROLY raktáros, adminisztrátor, azon a hűvös március elejei reggelen nagy fogást csinált. Lopáson érte az egyik kocsikísérőt, aki izzadságát törölgetve toporgott előtte. 

– Ne csinálja már Karcsi bácsi! – kérlelte kiszolgáltatott, kétségbeesett hangon a nagydarab, melák férfi, akire az öreg, mintha nem is hallotta volna könyörgését, rá se nézett, csak az asztal fölé görnyedve szorgalmasan körmölte tovább a jegyzőkönyvet.

A kopott raktárépületben, a Józsefvárosi Pályaudvar külső részén, négy ember látott el 24 órás szolgálatot, két naponként ugyanazok, így jött ki nekik a heti negyvennyolc óra. Húsos, tejes, zöldséges és egy MÁV-os. 

Szauer a Fővárosi Húsipari Vállalatot képviselte. Most múlt hatvan éves, és meglátszott rajta a sok éjszakázás, 24 órázás. Ezt csinálta már kerek öt éve. 

Nem volt egyszerű a munka, minden félórában kimenni a vagonoktól érkező zárt teherautókhoz, felmászni a platókra, ahol az olvadó jégtáblák felett kampókon hintáztak a kibelezett disznók, darabolt marhák. Ellenőrizni a félhomályban a kocsiszekrény eldugott helyeit, nincs-e valahol odarejtett szajré, majd belekukkantani a kocsikísérők aktatáskájába, ugyanezért. Aztán jött az adminisztráció, a kimenő szállítmány bizonylatolása, ami annyi időt vett igénybe, hogy már ott pöfögött a következő kocsi, mire végzett vele. A sok idegeskedés, a rendszertelen étkezés és az egymás után elszívott erős cigaretta megzavarta az emésztését.  Mostanában sokszor égett, vagy fájt a gyomra, ilyenkor a mindig a fiókjában tartott száraz háztartási kekszet ette és kamilla teát ivott rá, amit a vaskályhán főzött magának. Ezen sokszor gúnyolódtak is a többiek. 

Amikor a két pufajkás, vörös karszalagos rendész, az ajtót – nagy dérrel-dúrral – kivágva végre becsörtetett, Szauer köszönés nélkül az asztalon levő táskára mutatott.

– A jegyzőkönyv? – fordult vissza egyikük az öreghez. 

Szauer eléjük tolta a füzetet, amelyet átvéve a rendész a táska után nyúlt, aztán máris taszigálták áldozatukat az ajtó felé.  

– Mozgás! 

Az ajtó döngve csapódott be mögöttük.

Szauer bosszúsan nézte a táska helyén terjengő vérfoltot. Hányingert érzett. 

– Legalább csomagolta volna be valamivel – gondolta, és egy koszos ronggyal törölgetni kezdte az asztallapot. – Szarvas comb, az kellene az ilyennek – csóválta meg a fejét.  

Nem érzett sem sajnálatot, sem elégedettséget; hátradőlve órájára nézett.  

– Még három óra és vége – érezte, hogy megdobban a szíve. 

Ez volt az utolsó nap, három óra múlva már nyugdíjas lesz.     

 

FELVETTE az asztalról a doboz Kossuthot, aztán a társaira ügyet sem vetve kisétált az ajtón. Rágyújtott és élvezettel tüdőzte le a füstöt, de megint bele nyílalt a fájás a gyomorszájába. – Ez a rohadt cigaretta – gondolta – , tényleg abba kéne hagyni. 

Azon törte a fejét, mit felejtett el. A vendéglő rendben, az asztalt az Árnyasban már tegnap reggel lefoglalta, a menüt is megbeszélte. Még egyszer összeszámolta, várhatóan hányan lesznek a nyugdíjas búcsúztatóján. Úgy döntött, bort fog inni, mert az nem száll annyira fejbe, a sör miatt meg folyton klotyóra kéne mennie – igen, a bor lesz a legjobb. Esetleg fröccs. 

Miközben visszafelé indult felfigyelt a faliújságra, ahol egy újságkivágást lebegtetett a szél. – Este még nem volt ott – gondolta és közelebb ment, hogy megnézze. Amikor a kitűzött cikkhez tartozó kép feletti a nagybetűs címet olvasta, összerezzent.  

 „FEKETÉZŐKET ÁLLÍTOTT ELŐ A NÉPI RENDŐRSÉG”

Tizenhárom évvel ezelőtti cikk volt, a Szabad Népből, a dolgozó munkásosztály papírra nyomott „szócsövéből.” Szauert még most is kiverte a veríték, ahogy az előtte sorjázó betűk, az általa soha el nem felejthető rágalmakat ordították a világba: „lakásán részvényeket, be nem szolgáltatott arany-tárgyakat találtak. Reszketve botorkál a gyűlölt kapitalista a munkások megvető tekintetének kereszttüzében.”  A kép őt mutatta, közelről, „Szauer Károly a feketéző húsüzem tulajdonos” feliratú táblával a nyakában, és a mögötte libasorban, rettegve baktató sorstársait, a gyűlölettől eltorzult arcú, felheccelt tömeg sorfala között. Megint érezte a köpéseket az arcán, hallotta a „kurvanyázást”, és az újra meg újra felé hangzó „feketéző” – kiáltásokat, aminél félelmetesebben hangzó vád talán csak a bestiális gyilkosság lehetett.    

Azóta sem felejtette el, ahogy rátörtek az irodájában a sötét öltönyös elvtársak, állították a falhoz, orra alá dugva az államosítási határozatot; majd amikor már feltúrtak mindent, hogyan nyitották ki a páncélszekrényt, ahol csak a szerződések és a már teljesen értéktelen részvények voltak, no meg az ipartestület aranyozott emlékérme, amit cége 25 éves jubileumára kapott, és hogyan vágták szájon, mielőtt elhurcolták.

Egyszerre megérezte a faliújság előtt a koszos ablaküvegen át odabentről rászegeződő tekinteteket. Látta, hogy a három asztalnál a „kollégák”, a társcégek adminisztrátorai vigyorogva lesnek rá, és gúnyos arcuk elárulta, hogy róla beszélgetnek, rajta röhögcsélnek. 

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és már tudta, hogy vége. Vége a nyugdíjazása miatti megkönnyebbülésnek. – Csak annak a rohadék múltnak, amely még mindig itt kísért, gyötri és gyalázza  rendületlenül, annak nem lesz soha vége – gondolta. –  Reszkető kézzel nyúlt a papírhoz, tépte le, gyűrte össze, dobta földre és taposta el. De legbelül azt is tudta, hogy hiába. 

 

KIBÍRHATATLANUL lassan döcögött végig a villamos a Mező Imre úton, a központ felé. 

A kopott irodaépület kapujában a portás ügyet sem vetett rá. Alig múlt hat óra, de odabent, a folyosókon már sürögtek a nők, vizet lötyögtetve a kotyogó kávéfőzőkhöz, piksziseikben a vécé előtér és a zsúfolt szobáik között. 

Bekopogott a BÉRELSZÁMOLÁS feliratú irodába, ahol a két kartársnő reggelizett. 

– Mit keres a kartárs? – fordult felé az egyik, amikor benyitott.  

– A nyugdíjazásom miatt jöttem – mondta, és megköszörülte a torkát.

– A nevét kérem a kartársnak – szólt rá a nő, és bosszúsan félre tolta a zsírpapíron előtte sorjázó töpörtyűket. 

Az adminisztráció és elszámolás nem tartott sokáig. 

– Ezzel tessék a kartársnak a pénztárhoz menni, a folyosó végén jobbra; de most szóltak, hogy ha megjön, menjen be az igazgató elvtárshoz is az emeleten.

– Hát az meg mit akar? – ébredt fel benne némi aggodalom, és a lépcső felé vette az útját.  

A diri titkárnője unottan nézett rá és ugyancsak feltette a szokásos, kijelentő módban megfogalmazott  kérdést:      

– A nevét kérem a kartársnak.

Még ki sem mondta, már kinyílt az igazgatói iroda ajtaja és az igazgató nyájasan hívogatta a kezével. 

– Jöjjön be, kérem, Szauer kartárs! 

Károly csodálkozott, hogy az igazgató tudja a nevét.

Az udvarias hang gyanakvóvá tette, ártatlan, kérdő szemekkel nézett az igazgatóra, amikor az leült, őt toporogni hagyva hatalmas íróasztala előtt. 

– Most szóltak a rendészettől arról a kellemetlen félreértésről, ami az éjjel történt. Sajnálatos adminisztrációs folytán a kartársak elfelejtették átadni a kocsikísérőnek az utalványt, amit ön joggal hiányolt és megfelelően kezelt. Ezért dicséretben részesítem. Megköszönve éberségét, ezúton értesítem, hogy nyugdíjazása alkalmából, kiváló munkájáért egyszeri száz forint jutalomban részesítettem, amit a pénztárban a végelszámolással együtt azonnal felvehet. 

Szauer elkábult, de nem sok ideje volt a megrökönyödéshez, mert az igazgató felállt, odalépett hozzá és kezét nyújtotta.

– Még egyszer, jó, megérdemelt pihenést Szauer kartárs a sok éves fáradságos szolgálat után. Minden jót – hallotta, miközben az ajtóhoz kísérte.  

Nem volt más hátra, mint visszamosolyogni és kihátrálnia. 

 

 

2.

 

SZAUERT a lakásba lépve megcsapta készülő leves illata. 

– Na, és milyen volt? – hallatszott Giza hangja a konyhából, aztán alakja is feltűnt az ajtóban, összeölelkeztek és megcsókolták egymást.

– Ne is mondd!  – legyintett Károly – majd elmesélem – kísérte vissza az asszonyt a gázsparherdhez. 

Szauer a konyhaasztalon asztali fehéret öntött egy mustáros pohárba és feleresztette a szifonból szódavízzel. Mohón nyelte a kortyokat, elkerülve az asszony fürkésző tekintetét.  

– Mi történt?

Letette a poharat és kinézve az ablakon, kedvetlenül mondta:

– Pont ma kellett lebuktatnom egy tagot, aki a diri valamilyen ismerőse lehet, mert mire beértem a központba már hivatott is, és közölte, sztornózták a jegyzőkönyvet. Pedig vagy jó három kilós szarvas comb volt a táskájában. Nagyon el akarta simítani az ügyet a főnök, mert megdicsért az éberségemért és még 100 Forint jutalmat is adott.

Giza arca egyre szigorúbb lett a történet hallatán.

– Minek keveredsz ilyesmibe?

– Hogy érted? Ha a külső portánál bukik le, engem rúgnak fenéken. Képzeld el a szituációt a nyugdíjazás előtti napon.

– Mindenki lop manapság – állította konokul bólogatva az asszony.

– De mindenki kockáztat is, hogy lebukik. Ez történt.

Giza a tányérokkal indult a nappaliba, Károly követte.

– Képzelem, mit szóltak a többiek.

– Nem biztos, hogy tudni fognak róla, de majd este meglátjuk.

 

BEÁNAK mindenét nagyon szerette Zoli, de a szemeitől, a nézésétől mindig kikészült. Amikor leültek dunaparti presszo teraszán egy félreeső asztalhoz, és belenézett a pillái közé, megint csak arra gondolt, vajon milyen lehet ez a nézés, ha egyszer eljuttathatná a lányt a csúcspontra.

– Mit hozzak neked az NDK-ból? – kérdezte egészen közel bújva és  a lány arcához dörgölőzve.

– Egy trabantot – viccelődött Bea, majd hozzátette. – de egy villanyborotva sem ártana, persze neked, mert szúr a borostád.

– Ne haragudj, de imádom az illatod – mentegetőzött a srác.

– Egyelőre maradjunk ennyiben – intette le mosolyogva a lány, mikor megérezte, hogy Zoli az asztal alatt is nyomul.

Ekkor lépett oda hozzájuk az a rendőr ruhás tag, akiben Bea bosszankodva ismert Zombori Andrásra, mostoha unokatestvérére, az apja által részére kiszemelt udvarlóra, akitől  kirázta a hideg.   Nagydarab, kerekképű fickó volt, vastag derekán feszülő egyenruhában, hanyagul hátratolt tányérsapkában, mint a bárisnyákat kerülgető szovjet katonák, akiknek sapka ellenzője alól mindig kilátszottak homlokukba hulló  hajtincseik.   

– Nocsak – mondta a András, és Beára vigyorgott, majd gúnyosan Zolira is vetett egy pillantást.  – Etye-petyézünk?

Bea dühösen mordult rá.

– Hagyj békén Bandi, mondtam már. Kopj le.

– Szolgálatban vagyok, nem illik így beszélni.

– Na, ne mond! Mióta járőröznek rendőrtiszti iskolások, önkéntes rendőrökkel?

– Mostantól. Éles gyakorlat – mondta pimaszul és szalutált. – Igazoltatás. A személyi igazolványokat kérem.

– Ne szórakozz – mondta a lány dühösen. – Szólok apának, hogy itt randalírozol, ő majd leszól a parancsnokodnak és seggbe rúgat.

Andrásnak összeszűkültek a szemei. Zolira nézett.

–  E miatt a bunkó miatt csinálod?

Zoli felemelkedett az asztaltól, de Bea közéjük állt.

– Remélem, nem akartok itt verekedni, mert akkor én lelépek.

A szóváltásra többen felfigyeltek, mire András jobbnak látta, ha a sapkájához emeli a kezét, visszavonulót fúj.

– Majd még beszélünk erről – sziszegte, mikor otthagyta őket és csatlakozott az önkéntes rendőrhöz.

 

ZOLI, Szauer két órával később ért haza a délelőtti  randiból.

– Jó reggelt fiatal úr! – mordult Károly a becsörtető fiára. – Lassan dél van.

– Dolgom volt a városban – mentegetőzött a srác.

– El tudom képzelni.

Zoli ölelés helyett, az egy fejjel kisebb apját, lapát tenyerével éppen csak megérintve máris a konyha felé szaglászott. 

– Anya, mikor lesz kaja?

– Szerinted mit csinálok? – hallatszott be a kérdésként megfogalmazott válasz a konyhából. 

Giza megjelent az ajtóban az alumínium eszcájgokkal, és lerakta a tányérok mellé a viaszos vászonra.    

– A Pajszer értem jön. Elvisz a motorján – mondta Zoli, amikor meglátta a három terítéket.

– Ez nem népkonyha – zsörtölődött az asszony, de azonnal kiment és hozott még egy terítéket.

Apa és fia leültek az asztalhoz.

– Milyen volt az utolsó éjszaka? – fordult Zoli az apja felé.

– Á, semmi, a szokásos… De azért volt más is – mondta Károly és lopva Gizára pillantott. 

A közeledő asszony lefékezett a leveses lábossal, ránézett férjére és rosszra készülve, várakozó tekintettel tette eléjük. 

– Valaki kitűzte a faliújságra azt az újságcikket. 

– Milyen cikket?

– Tudod, amikor az államosításkor a házkutatás után…

– Erről ne beszélj a gyerek előtt! – szakította félbe a felesége idegesen.

– Miről kell hallgatni előttem? – kapta fel a fejét Zoli.

A zavart csendet csengetés törte meg.

Beállított Pajszer. Palotai Tamást, Zoli barátja onnan kapta baráti körben ezt a nevet, mert olyan volt a karja, mint a feszítővas. A jópofa, robosztus srác félszeg mosollyal csókolomozott.

Károly nézte és összehasonlítgatta a két fiút.  

– Erősek, mint a bivaly – állapította meg elégedetten. Ő, aki világ éltében a húsüzemek körül dolgozott, tudta, hogy az ottani melós gyerekek, többnyire ilyenek. Egyáltalán nem tiltakozott, amikor évekkel ezelőtt Zoli, a haverja hatására bejelentette, hogy birkózni fog. Annál is inkább, mert az első egyesületnek a nagyapja volt valamikor az elnöke. Ez a húsos hagyomány, családi hagyomány is volt.  

– Véres a füled – mondta aggódva Giza, Pajszer füléhez hajolva.

–  Ő a tettes – mondta mosolyogva a srác, és tekintetével Zoli felé intett.

– Ebcsont beforr – legyintett a fiú, aztán apja felé fordult. – Folytasd apa!  

Az anyja idegesen elkezdte kitálalni a levest.

– Eddig megkíméltünk ettől – mondta lassan a férfi, – de most már nem árt, ha a tudsz róla, előbb utóbb úgyis elmondja valaki.

Zoli kezében félúton megállt a kanál.

– Te még csak nyolc éves voltál, ezért nem beszéltünk neked erről. Akkor államosították a húsüzemet. Biztos, hogy ez se mond neked semmit.

– Most se kéne – mondta Giza. 

– De még mindig ezzel foglalkoznak, jó, ha a fiú érti miről van szó – csóválta meg a fejét a férfi. – Szóval államosították a családi üzemet, amit még a dédnagyapád alapított.

– Közösségi tulajdonba vették – javította ki a fiú, ahogy a történelem órán hallotta.

– Úgy is lehet mondani, de nem kell szégyenkeznünk a miatt, amit a közösség tőlünk kapott. Persze sokan nem így látták, inkább úgy, hogy mi kizsákmányoltuk az embereket, és ezért meg akartak szégyeníteni. Kivittek Óbudára és a főtéren táblát akasztottak a nyakamba, hogy feketéző vagyok, meg hogy aranyat rejtegettem a kötelező beszolgáltatás elől. Pedig csak egy aranyozott réz emlékérmet találtak, amit a cégünk az ipartestülettől kapott. Mindegy, nem is ez volt a baj, hanem egy újság cikk; a Szabad Népben, az én fényképemmel, a táblával a nyakamban, a címlapon.  Ez azonban akkoriban nem keltett nagy feltűnést. 

Zoli arca elsötétült. Károly folytatta.

– De ma reggel, 13 év után, ugyanezt az újságcikket valamelyik „jóakaróm” kitűzte a faliújságra. 

Pajszer, akinek az apja ötvenhatban lelépett és Amerikában él, a levese fölé hajolt.

– Ez baj – mondta halkan Zoli. – Kozeluha Sándor a KISZ titkár hónapok óta agitál, hogy lépjek be a KISZ-be. Mert, hogy én egy munkásfiú lennék.     

– Az is vagy. Nem a húsüzemben melóztok? – kérdezte Károly a fiúkra nézve.

Zoli valóban a húsüzemben dolgozott, az Élelmiszer Ipari Technikum utolsó éveseként, szakmai gyakorlaton, Pajszer már négy éve, először ipari tanulóként, majd szakmunkásként. Az üzemben haverkodtak össze, és egy szkanderozást  követően Palotai csábította Zolit a birkózó terembe. Idén, már mindketten voltak előzetes sorozáson is, és ősszel, ha Zolinak nem sikerül az állatorvosira bejutnia, együtt vonulnak be három évre sorkatonának. 

  – Na de a származás! Az is számít. Munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb, vagy osztályidegen. Engem hová sorolnak ezek után? – kérdezte Zoli. 

Károly szomorú lett, Giza meg mérges. 

–  A fene essen beléjük. Tizenöt éve dolgozol, mint melós, raktáros segédmunkás – fordult a férjéhez – és még most is azt hánytorgatnák a fiad szemére, hogy burzsuj származék? – fortyant fel az asszony.

– Az enyémre is azt, hogy disszidens gyerek vagyok, mert az apám ötvenhatban lelépett. Mintha én tehetnék róla, hogy itt hagyott bennünket – kottyant közbe Pajszer, de Giza leintette.

Zoli is hozzátette maga panaszát:

– Koltai Géza bácsi eddig is azt a dagadt rokonát, a rendőriskolás srácot akarta Beának, és csak azért tűrt meg engem a közelében, mert a lánya minden alkalommal lepasszolta az ürgét. Ha megtudja, hogy kapitalista volt az apám, kap az alkalmon és bevádol, hogy le akartam tagadni és a diri még az egyetemi ajánlásomat is visszavonja. Akkor ősszel beszipkáznak . 

Giza megcsóválta a fejét.

– Kik láthatták azt a rohadt cikket? – fordult Károlyhoz.

– Nem tudom. Én rögtön összetéptem, de hátha volt belőle több is? – nyilallott a gyomrába az aggodalom keltette fájdalom. 

– Hogy lehetne? Az is csoda, hogy valaki ilyet őrzött. Csak nem fogják végigjárni a könyvtárakat és kivagdosni a lapokból?

– Van, akitől ilyen is kitelik.

Hallgattak és sötéten kanalazták a levest.

– Szerintem, ne csináljunk semmit. Várjunk. Hátha elfelejtik. Hátha valaki csak most, a nyugdíjazásodkor akart piszkálódni. Kikaparnám a szemét – fortyogott az asszony.    

– Aligha tehetünk mást, mint, hogy várunk, mi lesz – mondta kedvetlenül bólintva Károly és megtapogatta gyomrát. 

 

 

3.

 

ZOLI és Pajszer elviharzott az edzésre, Károly és Giza egyedül maradt a lakásban. 

Leheveredtek a nagy francia ágyra és a plafont bámulták.

– Rohadt ez az egész – sóhajtozott Giza. – Megöllek, ha a gyereknek emiatt valami kellemetlensége lesz.

– Miért, én tehetek róla?

– Ez az egész nyomorult világ tehet.

Károly megcsókolta az asszonyt, aki először eltolta magától – ugyan, hagyj már!… – de aztán megengedte, hogy a férfi átölelje, sőt viszonozta.

 

AZ ÖLTÖZŐBEN sokan voltak, ők is gyorsan levetkőztek, beugrottak a zuhanyozóba, lezuhanyoztak, mert az edző ezt megkövetelte tőlük az edzés előtt, és Zoli magára kapva mezét, zokniját, birkózó cipőit és máris rohant a terembe bemelegíteni. 

Pajszer irigykedve nézett utána. – Utazhat németbe, talán még helyezett is lesz az Európa bajnokságon. Bezzeg én, a disszidens apámmal, sehova… Pedig Zoli alig jobb nálam, de én minek hajtsak? – mérgelődött. 

Elgondolkozva zárta el a zuhanyt és törölközve indult vissza az öltözőbe. Éppen a mezét húzta magára, amikor a már üres öltözőben a mellette levő padra esett a tekintete, ahol egy gazdátlan képes újság feküdt: a „Béke és Szabadság”.  Szeme magakadt az egész címlapot betöltő képen. Ahogy jobban megnézte, a nagyméretű képen egy férfit látott táblával a nyakában, akit azonnal felismert. Agyába villant a beszélgetés, aminek Zoliéknál tanúja volt: a kép, kétség kívül Zoli apjáról készült, jóval fiatalabban…

„Szauer Károly a feketéző húsüzem tulajdonos”

Pajszer felvette az újságot, nézegette egy darabig, aztán gyorsan felhúzta mezét és a hóna alá kapva az újságot kisietett vele a folyosóra. 

 

KÁROLY ijedten ébredt álmából és a faliórára nézett. Kiszáradt a szája és erős gyomorégést érzett. Giza, aki ott szépítgette magát a sarokban álló öltöző asztalkánál, ránézett.

– Milyen sápadt vagy. Megint nem érzed jól magad? Hagyatlak aludni, bár úgy horkolsz, mint egy gőzmozdony és a levegő után kapkodsz álmodban. Már azt hittem, fel sem ébredsz a vacsorára. Fél óra múlva indulnunk kell, szedd össze magad.

 

ZOLI nem értette, hogy Szalai Feri bácsi, az edző, miért üvöltözik vele folyton. Máskor őt szokta példának felhozni a többiek előtt, most meg, minden akciójába, mozdulatába belekötött, és egész idő alatt őt égette a többiek előtt.

Amikor a „mester” végre lefújta az edzést, inkább idegileg, mint testileg kimerülten, mezét dühösen húzkodva csörtetett a tusolóba.

Nem értette az egészet, hiszen fél éve, amikor megnyerte a klub belső bajnokságát a súlycsoportjában, Szalai még azzal jött hozzá, hogy ezentúl újoncként a felnőttek edzéseire is le kell járnia. Először olyan volt, mintha oroszlánok elé vetették volna az arénába, a nagyok majdnem megnyuvasztották, de aztán megedződött. Annyira feljött, hogy három hónap múlva a Húsos SE színeiben a klub első ifjúsági országos bajnoka lett. Felfigyeltek rá a Szövetségben is. 

– Drezdában lesz az ifi EB, téged bevettek a válogatottba – jelentette be ekkor a mester.

Ez szárnyakat adott neki. Ettől kezdve úgy hajtott, mint egy állat. Kétszer annyit teljesített, mint a többiek. Pajszerrel, a barátjával az edzések után ott maradtak és még vagy egy órát sulykolták a fogásokat.

Most meg ez az értehetetlen balhézás a mester részéről. Beállt a tusoló alá és hidegre állította a csapot, hogy lehiggadjon. Hiába. Ezek a gondolatok dörömböltek még mindig az agyában, amikor az öltözőbe indulva, az edző irodájául is szolgáló szertár előtt becsapott a villám.

Az ajtó melletti faliújság előtt hárman ácsorogtak és a komor pofával bámultak valamit. Kíváncsian ő is közelebb ment, hogy megnézze, mit néznek annyira, és csak amikor jobban szemügyre vette a képet és kibetűzte a szöveget döbbent rá, ez az, amiről szülei beszéltek. Társai a Béke és Szabadság nagyméretű címlapját bámulták, rajta apját, azzal a táblával a nyakában, és alatta a gúnyos szöveget.

– Ez az az egyetlen példány? – kérdezte magában, a felháborodástól fuldokolva, hogy félrevezették a szülei. Látta, hogy a srácok rá sandítanak, összesúgnak, az egyikük még mintha gúnyosan vigyorogna is.

Otthagyta őket és vérvörösen elindult az öltöző felé. Félúton, a szertár ajtajánál azonban beleütközött az edzőbe, aki, mintha már várt volna rá. A csapott vállú, karfiol fülű vénember tekintete semmi jót nem ígért, amikor rámordult. 

– Gyere be, beszédem van veled.

Zolinak összeszorult gyomorral lépett be a nyomában a raktárba, zavartan húzogatva a derekára csavart törölközőt.

Az asztalhoz érve Szalai a Béke és Szabadság egy kiterített második példányára csapott az öklével.

– Ez az apád? 

– Igen, de erről nem tudtam – hebegett zavartan.  

– Hogy lehet, hogy nem tudtál? A kurva istenit, akkor te már nyolc éves voltál, nem mond, hogy nem hallottál erről otthon semmit!

– Szüleim nem beszéltek róla.

– Rosszul tették. De mindegy. Odafönt sem tudtak róla, amikor az előbb átszóltam a KISZ titkárnak, hogy mi a helyzet. Rögtön azt kérdezte, hogy a szarba juthatott eszedbe, hogy erről hallgattál, amikor a belépésre agitált?

– Higgye el Feri bácsi…

– Mit? Azt mondja, adott neked egy jelentkezési lapot is, és azon egyértelmű a kérdés: „szülei foglalkozása 1945 előtt”? Mit akartál oda írni? Valótlant? Tudva, vagy tudatlanul, egyre megy. Lényeg, hogy nem vagy méltó KISZ tagságra. És ez azzal is jár, hogy a KISZ nem támogatja a kiutazásodat az NDK-ba.

–  A megnyert bajnokság nem elég?

– Nem. Az NDK-ból könnyű nyugatra szökni. Berlinben csak fel kell ülni a földalattira és már Nyugat-Berlinben is vagy. A verseny után egy berlini látogatás is szerepel a programban. Ha igazat írtál volna, talán utazhatnál, legfeljebb megbíznak, hogy tartsam rajtad a szemem, de te sumákoltál. Ezzel megbízhatatlan lettél. Ki kockáztathatja, hogy még egy magyar sportoló nyugatra szökve, rossz hírét keltse a népi demokráciának? Szóval, itthon maradsz. Ez végleges.

Zoli körül forgott a világ.

Az edző már elfordulva vetette oda.

– Végeztem. Elmehetsz.

Zoli azt se tudta, hogy ért vissza az öltözőbe. Pajszer megdöbbent, amikor meglátta az arckifejezését és aggódva lépett hozzá.  

– Mi történt?

– Menj arrébb, és hagyjál! – tolta félre barátját. Rá se nézve, kapkodva rángatta magára a ruháit, gyűrte be sportzsákjába az edző cuccait, és kirohant az öltözőből.

 

Címkék: feljelentők kisregény novella szentmiklósy

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Vincze Gyula üzente 8 éve

Még csak eddig jutottam, de mindenképpen olvasni fogom, mert nagyon megfogott. Az egésznek van egy borongós, szomorkás hangulata, és ehhez nagyon jó kort, hátteret választottál. Bár még a cselekmény nem egészen ismert, de ennyit így is megállapíthattam. A fogalmazást nem először kell megdícsérjem itt az oldalon, kezdek félni, hogy az én kezdetleges íráskészségem nem illik ide :)(Még mindenképp dolgozgatok az elkészült részeken, beküldés előtt.)

innen azt hiszem hiányzik egy szó -> Sajnálatos adminisztrációs folytán

Válasz

Szentmiklósy László üzente 8 éve

Igazad van, 1957-től úgy hívták. Kerestem az neten, de nem találtam, pedig nekem is rémlett, hogy más neve volt. Először Hámán Katóra emlékeztem, de az a Haller utca volt, aztán feladtam. Kösz az észrevételt.

Válasz

Bodor Áron üzente 8 éve

Mindjárt elolvasom a második részt. Elég sajátos az atmoszférája, és nagyon hatásos a felütés.

A Fiumei út viszont 1990-ig Mező Imre út volt, de nem tudom mikortól. M.I. 1956-ban halt meg, 61-ben nem tudom hogy átnevezték-e már. Szóval csak ennyi észrevétel.

Válasz

Balogh Zoltan üzente 8 éve

Ha az ember maganak ír az öncélu lesz. Nem tudom honnan ered de már máshol is hallottam. Az ember azért ír hogy olvassák, és ha nem olvassák öten, tizen, százan akkor annyiba fogja hagyni, Sokkal több van aki abbahagyta mint aki folytatta. Bizony.

Válasz

Szentmiklósy László üzente 8 éve

Szerintem mindenki elsősorban magának ír, és csak utána örül, ha el is olvassák. Kösz, hogy elolvastad.

Válasz

Balogh Zoltan üzente 8 éve

Azt hiszem elkaptad a lényeget. ÉN mikor ilyen régebbi dolgokat irok, mindig megkérdőjeleződik bennem ,hogy érdemes-e. Vajon van olyan fiatal aki megérti ezt, vagy felületesen tovább lapoz. Én mindenesetre élveztem az egészet jöhet a következő.

Válasz

Szentmiklósy László üzente 8 éve

Kösz, de ne hagyd magára blogot.

Válasz

László Levente üzente 8 éve

Bár megfogadtam, magamnak, hogy nem kezdek új történetek olvasásába az oldalon, még is elolvastam. Nem bántam meg, tetszik, jól hozod a kor stílusát.
kiódalgott a szobából - ezt így nem is tudom mikor hallottam utoljára, de jót nevettem rajta.
Holnap jövök a folytatásért.
Üdv!

Válasz

Szentmiklósy László üzente 8 éve

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz se volt. Kösz, hogy időt szakítottál az elolvasására.

Válasz

. Léda üzente 8 éve

Kellemes olvasmány volt, kicsit Zoltán 60-as évekről szóló írásai jutottak eszembe, de persze a stílus más. Amikor a végén az igazgató magához hívta, én azt hittem, hogy valamilyen cseles módon még a nyugdíjazást is megvonja tőle, de szerencsére nem :) Kíváncsi vagyok, hogy mi jön ezután.

Válasz

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu