A lény a sivatag szélén állt. Nyálkás teste időnként megvonaglott, szomjúság gyötörte. Napok óta nem jutott vízhez, és teljesen egyedül volt. Mennie kellett, tudta ő is. Ha marad, elpusztul. Lassú kínhalál fog végezni vele, vagy a Nagy Forgó Pengék. Csak néhány mozdulat választotta el a szürke, forró talajtól, de nem mert elindulni. Pedig odaát víz várt rá, zöld fű, árnyék, kánaán. Érezte. Itt már minden eltűnt, az időközönként megjelenő Pengék hatalmas zajjal pusztították el világát.

   Javában folyt a küzdelem az égen, amikor elém perdült Olinda és rámvicsorgott: - Hamarosan vége lesz angyalkám! Aztán hirtelen váltott, kitisztult a tekintete és könyörgőre fogta: - Segíts kérlek, meg kell szabadulnom tőle! Majd ismét váltás és szemmel láthatóan kínzó csatát folytatott önmagával:

  - Megdöglesz!....

  - Engedj!

  - Azt már nem!

  - Stella segíts!

  - Hallgass!

   Úgy éreztem tennem kéne valamit, noha még mindig viszolyogtam a látványától.

  Miután az első tűzcsóvák a táborba csapódtak, mindenki őrült futkosásba kezdett, a még földön lévő összes Lovas és Lebegő megindult az ég felé. Mindenfelől kiáltások érkeztek, s tűzlabdák lobbantak a levegőben. Olyan sok volt ezekből hogy szinte teljesen megvilágították az égboltot, elénk tárva mi is történik pontosan.
  Be kellett látnom hogy jókorát tévedtem, amikor a magam mögött hagyott kis csapatra gondoltam. Az a pár embernyi létszám mostanra többszáz fősre duzzadt.

    Olinda odavonszolt a faoszlop mellé, felnézett, majd odaszólt két fölöttünk repkedő Lebegőnek: - Kössétek ki!
Azok leereszkedtek, megragadtak és emelkedni kezdtek velem.
 - Várjatok! - szólt a némber és lerángatta rólam a köpenyét. - Ez az enyém! - sziszegte.
Tovább emelkedtünk és hiába tiltakoztam, rúgkapáltam, olyan erősen fogtak hogy nem tehettem semmit.
 - Orian! - sikoltoztam és próbáltam hátranézni, de csak egy pillanatra sikerült.
   A férfi megpróbált szabadulni, de az őrök odaugrottak és leszorították.

   Sigurdur széles mosolyra húzta a száját, ahogy Orian megtört. Három lépéssel mellette termett.
 - Gyerünk Halló. Mutasd az ellenséget - nyújtotta felé óriástenyerét.
Orian rámnézett, szomorúsággal vegyes fájdalommal a tekintetében.
 - Ne tedd - könyörögtem a sírással küszködve, hiszen nem csak az öcsémről volt szó. Ott az apám, az anyám és a régi és új kedves ismerősök is, mindenkit a halálba küldene. Ezt nem engedhettem.
 - Ne tedd! - kiáltottam mostmár és nagyot taszítottam a férfin, hogy távolabb kerüljön Sigurdurtól, majd az óriásra néztem: - Nem érdekel mit teszel, meg is ölhetsz, de nem hagyom hogy csapdába csald a családomat!

    A sűrű csendbe hasító sikoltás semmihez sem fogható hangjára felkaptuk a fejünket.
 - Ajaj, Olinda felébredt - suttogtam rémülten.
 - Igen, nagyon úgy tűnik - felelte Orian.
 - Mi a terv? - kérdeztem izgatottan.
 - Terv? Hát...öööö....az nincs. Nem gondoltam végig, csak itt akartam lenni - dünnyögte.
 - Jesszusom, Orian, akkor most mihez kezdünk? - sürgettem, mert odakint egyre-másra kiáltások harsantak, lángok lobbantak, arra utalva hogy megkezdték a kutatást utánam.

     Óvatosan kikukucskáltam a kapucni alól. Alkonyodott, de a tábor elég rendesen ki volt világítva a sátrak mellett lobogó tüzeknek köszönhetően. Mindenfelé álldogáltak emberek, kisebb csoportokban, fázósan, apró párapamacsokat lehelve. A magasban még mindig ott keringtek a Lovasok, de már sokkal kisebb köröket róttak, csak addig mentek, míg a fény elért. Sigurdurt nem láttam sehol.
   Vettem egy nagy levegőt és lehajtott fejjel elindultam. Megkerültem a némber sátrát és hátrafelé vettem az irányt, nem nézve se jobbra, se balra.

    Órákig ültem a lángoló búra közepén sírva, míg végre lenyugodtam valamelyest. Elfáradtam, elzsibbadtam, elhagyott az erőm. Nem fűztem sok reményt az életben maradásomhoz, s bár imádkoztam hogy mentsen meg valaki, közben azt sem akartam hogy idejöjjenek a többiek. Tehetetlenül vergődtem a lángoló cellámban és rettegve vártam mikor jön vissza Sigurdur, vagy ami még rosszabb: Olinda. Tőle ocsmányabb és visszataszítóbb nőt még sohasem láttam, a hangjára meg még gondolni sem mertem.

   Miután kiderült hogy Sigurdurnak van egy lánya, gondoltam gyerekjáték lesz sarokba szorítani. Már éppen kezdtem volna szövögetni ezirányú terveimet, amikor az óriás öles léptekkel elindult felém. A nő nem jött vele, behúzódott az egyik sátorba. Az idióta mellettem feszengve állt egyik lábáról a másikra és zavartan vigyorgott a rá, ahogy odaért.
 - Vigyáztam rá főnök - hízelgett neki, de az ügyet sem vetett rá. Elnézett a fejünk fölött, az eget kémlelve.

    A tűz mellett fagyoskodva a szakállassal, próbáltam felmérni mekkora a veszély, számolgatni kezdtem a sátrakat. Hamar feladtam azonban, mert egymást takarták, lehetetlen volt. A levegőben keringő alakok időközben egyre kisebb köröket róttak, majd szinte már csak fölöttem repkedtek mint a keselyűk és bámultak. Az őröm is sunyi képpel vizslatott és gondoltam ha már itt kell állnom vele, kihúzok belőle pár információt.
 - A magas szőke Sigurdur ugye? - fordultam felé és próbáltam kedvesnek tűnni.

    Az első gondolatom a nagy semmi volt. Nem értettem mi történik, csak zötykölődtem hol gyorsabban, hol lassabban és valami erősen szorított. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és iszonyatos félelem lett úrrá rajtam. Magasan a levegőben voltam, kezem-lábam lógott, s csak egy kart láttam, ami a mellkasomon a testem köré fonódott. Sikoltozni kezdtem és kapálózni, pánikszerűen kerestem valami fogódzót.
 - Ne rángatózz, mert elejtelek - szólalt meg fölöttem egy fojtott hang és a kar szorítása még erősebb lett.

  Miután kiölelkeztük magunkat, könnyes szemmel néztem Yorickra: - Mindent el kell mesélned, hogyan nőttél fel, mi történt veled, mittudomén... mindent!
 - És neked is - vigyorgott vissza.
Bólogattam és már láttam is lelki szemeimmel hogyan alszik el, mikor esténként az unalmas életemről fecsegek neki.
 - A kórházban miért nem mondtad? Majdnem megint elveszítettelek, anélkül hogy tudtam volna hogy megtaláltalak - szomorkodtam kicsit.
 - Akkor még nem jött el az ideje, de az éjjel történtek után lépnem kellett - felelte.

   Néhány pillanatig döbbent csend ült a teremre, némelyik tanácstag még a mozdulatát sem fejezte be, mintha egy rosszul sikerült háromdimenziós fotó lennénk. Volt, akinek még a szája is nyitva maradt. Csak Ken doki vigyorgott továbbra is. Kelda ocsúdott elsőként a döbbenetből:
 - Doktor úúúúr?? Ez meg mit jelentsen?
 - Engem kerestetek nem? Hát itt vagyok. Én vagyok Stella öccse - nézett rám kissé komolykásan, bár a szeme ugyanúgy mosolygott. - A nevem Yorick

   Mikor végre kibátorkodtam, mindenki a konyhaasztalnál ült és teáztak. Jöttömre felkapták a fejüket, de nem szólaltak meg, csak aggódva fürkésztek, vajon kitörök-e ismét. Megálltam előttük és lehajtottam a fejem.
 - Bocsássatok meg - mondtam - iszonyúan viselkedtem. Anya, apa, ti vagytok a legjobb szülők a világon, nem ezt érdemeltétek. Zara...te pedig...ne haragudj, nem tudom mi ütött belém, nem gondoltam komolyan.
Oriantól csakazértsem kértem bocsánatot. Még csak rá se néztem.

 - Jó reggelt Stella - dünnyögött egy bársonyos férfiszólam a fülembe.
"Istenem ez a hang" - gondoltam  - "Gyógyítani lehetne vele. Legalábbis magányos női szíveket biztosan."  Vártam kicsit reménykedve, hátha mond még valamit vagy legalább megsimogat, de semmi. Picit szomorúan fordultam hátra.
 - Neked is jó reggelt Orian. Örülök hogy ti is itt vagytok.
Bár igazság szerint ezt inkább így  mondtam volna : örülök hogy te is itt vagy. Megint elöntött a melegség és megőrültem a közelségétől.

     Mikor magamhoz tértem, a régi szobám látványa fogadott már világosban. Nem sokat változott. Egy ágy, egy asztalka és egy nagy szekrény jelentette a berendezést, a maga egyszerűségével. Jó volt újra itthon lenni. Minden évben hazalátogattam, de inkább csak kötelességből, meg persze hogy láthassam a szüleimet. Az út nagyon hosszú és fárasztó volt. Most viszont hipp-hopp iderepültem.
     Kezdtek felderengeni az éjszaka eseményei. Amikor a Lovasokra gondoltam kirázott a hideg, de tudtam hogy itt nincs mitől tartanom.

   Gréta nővér - már ha nővér volt egyáltalán - körbenézett. Miután megbizonyosodott róla hogy senki sem lát bennünket, egyre intenzívebben kezdte el markolni a kezem. Ahogy a szorítás erősödött, a lábam úgy gyengült és a testem pehelykönnyűnek kezdtem el érezni. Lenéztem és láttam hogy a talpam már nem érinti a talajt. Rémülten néztem anyámra. Ő bátorítóan mosolygott, majd összekulcsolta a kezét a mellkasán. Hát mégiscsak fázik. A szívem kalimpált, minden porcikám remegett, de már nem a hideg miatt.

      Amíg felöltöztem mindenki kiment, csak anyám maradt bent velem. Rögtön le is támadtam: - Mi volt ez a tűz? És hogyhogy nem égett meg semmi? És hová tűnt?? Olyan volt, mintha a lángok a levegőben álltak volna, vagy nem is tudom... - mondtam bizonytalanul.
Sun May megsimogatta a karom.
 - Azt hiszem a tűz a tiéd volt. Te hoztad létre. Bár úgy tűnik irányítani még nem tudod - csóválta meg a fejét. - És az is különös hogy csak Sigurdur jelenlétében vagy képes előhozni magadból - mondta ezt inkább már csak magának.

   Valahonnan a távolból hallottam Orian hangját ahogy a poroltót kereste, aztán anyámat ahogy a nevemet kiabálja. Jó nagy zűrzavar volt odakinn, de a tűz morajától mégis alig hallottam valamit. Látni pedig csak a tüzet láttam.  A lángok körbevették az ágyamat, mintha valaki szándékosan így rendezte volna. Úgy tűnt nem jön segítség és én itt égek halálra a többiek szeme láttára. Kezdtem bepánikolni és már éppen sikoltani akartam az utolsó lélegzetemmel, mikor minden zúgáson, kiabáláson át egyszercsak meghallottam Zara hangját : - Stella ne félj, nincs semmi baj!

  Barbie úgy állt ott mint valami harcos amazon, már csak a kard hiányzott a kezéből. Bár a hangja is elég élesen szelte a levegőt. Anyám felállt, odasétált hozzá és bemutatta: - Ő itt Kelda, a középső hugod. Nem mindig ilyen morcos, csak mostanában sok a dolga.
A nővér úgy nézett rám mintha elloptam volna a kedvenc játékát.
 - Nem tudom miért babusgatjátok így, semmiben sem különbözik tőlünk. Engem se pátyolgatott senki - morogta.
 - Kelda... - tette a kezét anyám a vállára - te születésed óta tudod hogy ki vagy és mire vagy képes.

 Mindannyian leültek és Sun May, az anyám, belefogott a mondandójába.
 - Mielőtt a lényegre térnék Stella, el kell mondanom egy történetet.
Itt tartott egy kis hatásszünetet, én pedig kíváncsian néztem rá.
 - Évmilliókkal ezelőtt ez a bolygó még nem így nézett ki mint napjainkban. Csupán egyetlen óriási szárazföld volt rajta, amit egy hatalmas óceán vett körül. Talán ezt tanultad is földrajzból, úgy nevezik Pangea. Persze nem ez volt a neve, akkoriban Artar-nak hívták.

Nem vettek rögtön észre, így pár mondatot sikerült elcsípnem a beszélgetésükből.
 - Miért nem értesítettetek? - dühöngött anyám.
 - Nem akartunk megijeszteni Sun. Nincs baja. De megtudtuk mi történt és ma reggel hívtalak, aztán hallottam hogy már itt vagy - nyugtatgatta a férfi.
 - Elmondtátok már neki?
 - Még nem, elég gyenge volt tegnap, majd....
Ekkor hirtelen hátrafordult,mert anyám tekintete már mögé irányult.
 - Szia anya - közöltem komoran.
 - Stella kincsem, mutasd magad jól vagy?

   Az öreg teljesen ősz volt, a bőre barna és ráncos. Nagyon apró volt, talán még 150 cm magasra sem nőtt. Berángatta a tévét az asztal mellé, szusszant egyet, majd feldobta rá. Megkereste a konnektort, beüzemelte a készüléket, aztán előhúzott a zsebéből egy távirányítót.Odacsoszogott az ágyamhoz és felém nyújtotta. Ahogy elvettem tőle, hozzámért és néhány pillanatig komolyan a szemembe nézett. A tekintete olyan mélyen fúródott belém, hogy úgy éreztem a gondolataimban akar olvasni.

 - Vendégei jöttek Stella - közölte kifejezéstelen arccal a szőkeség - de csak pár percig maradhatnak.
Bólintottam és átnyújtottam neki a telefonját egy halk köszönöm kíséretében. Természetesen nem mondta hogy szívesen,de tőle ezt nem is vártam el. Miután hármasban maradtunk,a látogatók levették a kabátjukat és az egyik férfi vidáman széttárta a karjait.
 - Stella! De örülök neked,azt hittem nagyon összetörted magad,de ahogy elnézlek,kutya bajod!
Odalépett hozzám és átölelt.

    Mire újra felébredtem,már délután 3 volt. Ezt a falon lévő óra mutatta nekem,amit így,nappali fényben fedeztem csak fel,néhány perces,alapos szemdörgölés után.
Körülnéztem,ugyanaz a kórterem,ugyanaz a fertőtlenítőszag,bár mintha valahonnan levesillat is szállt volna felém. És valóban,az asztalkán ott gőzölgött egy tányérban valami,biztosan Drágám gondos keze nyomán. Hirtelen iszonyúan éhes lettem.
   Kicsit jobban éreztem magam,így ismét megpróbálkoztam a felüléssel.

                                          1. fejezet

 "Az emberek törvényei úgy változnak, ahogy a tudásuk változik. Csak a Nagy Szellem (Isten) törvényei maradnak mindíg ugyanazok."
(Varjú indián nemzet)

 Néha megkérdezem magamtól, miért élek úgy ahogy. Miért azokat az embereket ismerem akiket, miért ott lakom ahol és miért az vagyok aki. De hiszem hogy minden okkal történik, azt az utat járom, melyet járnom kell. Nem vagyok hős, nem építek hidakat és nem találom fel valami gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, csak egy egyszerű ember vagyok.