Sigurdur széles mosolyra húzta a száját, ahogy Orian megtört. Három lépéssel mellette termett.
 - Gyerünk Halló. Mutasd az ellenséget - nyújtotta felé óriástenyerét.
Orian rámnézett, szomorúsággal vegyes fájdalommal a tekintetében.
 - Ne tedd - könyörögtem a sírással küszködve, hiszen nem csak az öcsémről volt szó. Ott az apám, az anyám és a régi és új kedves ismerősök is, mindenkit a halálba küldene. Ezt nem engedhettem.
 - Ne tedd! - kiáltottam mostmár és nagyot taszítottam a férfin, hogy távolabb kerüljön Sigurdurtól, majd az óriásra néztem: - Nem érdekel mit teszel, meg is ölhetsz, de nem hagyom hogy csapdába csald a családomat! - mondtam elszántam és éreztem hogy a könnyeim végigperegnek az arcomon.
   Hirtelen megint nem értettem hogy történhetett mindez velem alig néhány nap alatt, de lassan kezdett világossá válni hogy a játék már régóta folyik, csak én nem tudtam semmit az egészről. De már nem érdekelt. Emlékeztem mire volt képes az öcsém azokkal a kis tűzgolyókkal, s ekkora csoda vagy hatalom előtt fejet kell hajtanom. Nem helyezhetem a saját kis szürke életem elébe. Nem tudtam kik vagy mik a mostani szüleim, a családom, de azt tudtam hogy nekik itt dolguk van. És én nem akartam az útjukba állni.
   Sigurdur dühösen összevonta a szemöldökét: - Jól van Stella, ahogy akarod. Alig várom hogy ideérjen végre az öcsikéd, a szerelmeddel együtt ő is az első sorból nézheti majd végig a halálod - morogta szinte vicsorogva, egészen közel hajolva az arcomhoz. Elfintorodtam és elfordítottam a fejem, bár nem kellett volna. Legnagyobb bánatomra ugyanis épp Olinda szikrázó pillantásával találtam szembe magam, aki lihegve tört utat megának a tömegben.
 - Jönnek - szólt a kettős hang az apjához, majd felém fordult: - Őt add nekem.
 - Szó sem lehet róla, egyszer már elbánt veled - felelte nyeglén Sigurdur.
 - Révületben voltam! Különben is, a te tüzedből tudott kiszabadulni! - hörögte a nő dühösen.
Az óriás rámnézett és láthatta a rémületet az arcomon, mert elmosolyodott: - Rendben van. A tiéd. De úgy csináld hogy mindenki jól láthassa. Az öccsének szenvednie kell hogy előhozza az igazi erejét. Ami hamarosan az enyém lesz - vigyorgott gúnyosan, majd Olinda karjaiba lökött: - Vidd a totemhez.
   A nő megmarkolt és erősen szorított, a szőke pedig elkezdett parancsokat osztogatni az embereknek: - Nem hallottátok idióták? Jönnek! Mindenki munkára! 8 ember kísérje Olindáékat a totemhez és ott álljon őrséget! A Hallót is vigyétek oda! A többiek készüljenek fel, a légi védelmet megerősíteni! És ami a legfontosabb: az öcsikét élve akarom! Mozgás, induljatok! - lendítette meg a karjait.
   Az emberek mozgolódni kezdtek, a Lovasok és a Lebegők egyszerűen felugrottak, fellebegtek a magasba, egészen eltűnve a szemünk elől a nagy sötétben. A többiek szétszéledtek, némelyek a sátraikhoz, mások a tábor széléhez indultak, s szépen, néhány méterre egymástól felsorakoztak. Úgy tűnt mindenki tudja a dolgát, mintha már jól begyakorolták volna.
A nő elkezdett a tábor belseje felé rángatni, cseppet sem óvatosan kerülgetve a tüzeket, egyik-másik egészen közel volt, s éreztem ahogy megpörköli az arcom. Hátrapillantottam, Oriant is hozta mögöttem két fickó, az egyikben épp a szakállas idiótát véltem felfedezni. Esetlenül botladoztunk, illetve csak én, Olinda nagyon is határozottan és célirányosan haladt. Azaz haladt volna, ha együttműködöm, ami eszem ágában sem volt. Igyekeztem a lehető leggyakrabban összeakasztani a lábaimat, hogy minnél többet bukdácsoljak, ezzel is lassítva a dolgok menetét. A némber is észrevette ezirányú ténykedésemet és meg is unhatta, mert hirtelen megállt és rámparancsolt: - Szedd a lábad mert megbánod!
Esküszöm volt valami a hangjában amitől hittem neki, így ettől fogva kicsit normálisabban követtem. Sokáig mentünk és egyre rémültebben vettem tudomásul hogy mekkora is a táboruk. Mindig voltak újabb és újabb sátrak, tüzek, emberek. A kis csapatra gondoltam, akiket a rezervátumban láttam és tudtam hogy végünk. Ezek tízszer, sőt százszor annyian voltak, meg sem lehetett állapítani. Óráknak tűnő bolyongás után végül elértük a helyet ahová indultunk. Ez a tábor egy másik széle volt, a legszélső sátrak szép szabályos sorban húzódtak a terület körül. Valószínűleg kör alakú volt az egész, innen nézve mintha ívük lett volna. Minden sátornál lobogott egy tűz és állt egy őrszem. De nem ez volt a legijesztőbb.
  A tábor szélétől úgy tíz méterre állt egy óriási faragott faoszlop, melyről kötelek lógtak itt-ott. Aztán nem volt tovább talaj. A totem egy hatalmas szakadék szélén állt.