Javában folyt a küzdelem az égen, amikor elém perdült Olinda és rámvicsorgott: - Hamarosan vége lesz angyalkám! Aztán hirtelen váltott, kitisztult a tekintete és könyörgőre fogta: - Segíts kérlek, meg kell szabadulnom tőle! Majd ismét váltás és szemmel láthatóan kínzó csatát folytatott önmagával:

  - Megdöglesz!....

  - Engedj!

  - Azt már nem!

  - Stella segíts!

  - Hallgass!

   Úgy éreztem tennem kéne valamit, noha még mindig viszolyogtam a látványától.

 - Hogy segítsek Olinda? - kérdeztem.

 - Majd én megmutatom mit csinálj, te kis patkány! - kapta el az állam és jól megszorította. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól és mikor elengedett, nem tudom minek örültem jobban: annak hogy megszűnt a satuszerű érzés, vagy hogy a tekintete megint kéken ragyogott.

 - Ne haragudj - könyörgött - , az amulett.... az apámnál... - nézett oda, majd vissza rám ocsmány fekete szemekkel: - Hozzá ne merj érni, mert széttéplek! - üvöltött megint.

Nem feleltem, csak vártam lehajtott fejjel hogy visszatérjen a normális énje. Ám hiába, ugyanis mikor egy idő után félve felpillantottam, már nem volt sehol. Szétnéztem amennyire tudtam, az apja még mindig ugyanott állt ahol addig, de már korántsem olyan nyugodtan. Úgy tűnt az emberei nagyon megfogyatkoztak, ezzel szemben Yorick serege igen jól tartotta magát. Ráadásul egyre közelebb nyomultak a táborhoz, már oda is gyakrabban hullottak tűzbombák, felégetve a sátrakat és megsebezve az ottlévőket.

    Most már az óriás is bekapcsolódot a harcba. Hatalmasat kiáltott, szédületes tűzcsóvát küldve ezzel a levegőbe. A Lovasok oldalra dőlve húzódtak el előle, a lángtenger kettévágta a tömeget, s akinek nem sikerült elmenekülnie, az egyszerűen eltűnt. Lezsibbadva néztem, hogy Sigurdur tüze nem egyszerűen lángra lobbantotta, hanem egy pillanat alatt el is hamvasztotta azt, aki vagy ami az útjába került. Rettegő szívvel kerestem a levegőben Yorickot és hatalmas megkönnyebbüléssel láttam hogy még él. Továbbra is irtotta maga körül az ellenséget és rendületlenül közeledett felém. Már ő is észrevett és még gyorsabb tempóra biztatta a Lovasát. Az óriás tovább szórta tűzcsóváit, nem kímélve saját katonáit sem, de az öcsém mindig kikerülte valahogy.

   Már csak néhány méterre volt tőlünk, amikor valahonnan a hátam mögül egy gyomorforgató hang hosszú üvöltése hangzott fel, s egy hatalmas kéklő villám telibe találta Yorick Lovasát. Iszonyú csapás volt, a férfi görcsbe rándult, majd kigyulladt, s valahol mögöttem a földbe csapódott. Őrülten igyekeztem hátranézni, de a magasba feszített karjaimtól nem ment.

 - Yorick! - ordítottam.

 - Nyugi, látod még - lépett mellém Sigurdur vigyorogva - ha más nem, hát holtában. Azzal két rövid kis kiáltással leégette a köteleket a végtagjaimról. Majdnem elájultam a fájdalomtól, mert ezzel együtt engem is megégetett, de már sikoltani sem volt erőm. Ledőltem az oszlopról, mire elkapott és elkezdett a tábor felé vonszolni. Megéreztem a saját bőröm és húsom égett szagát és öklendezni kezdtem, bár nem volt mit. Hosszú ideje nem ettem és nem ittam semmit. Most már biztos voltam benne hogy ezek az utolsó perceim, már nem is akartam élni. Csak aludni, pihenni vágytam. És akkor megpillantottam az öcsémet.

   A földön feküdt, véresen, összetekeredve, de magánál volt és nyögdécselt. A szörnyű némber fölötte állt és nevetett: - Én mindig halálpontos vagyok!

Pár lépést arrébb sétált és belerúgott a halott Lovasba, majd visszaballagott Yorickhoz aki lassan felült, majd fel is állt, bár még mindig kétrét görnyedve. Mikor odaértünk és az öcsém meglátta a rémült arcomat, összeszedte minden erejét és halványan elmosolyodott: - Semmi baj Stella. Még nem győztek - mondta lassan felegyenesedve és kitárta a karjait.