Olinda odavonszolt a faoszlop mellé, felnézett, majd odaszólt két fölöttünk repkedő Lebegőnek: - Kössétek ki!
Azok leereszkedtek, megragadtak és emelkedni kezdtek velem.
 - Várjatok! - szólt a némber és lerángatta rólam a köpenyét. - Ez az enyém! - sziszegte.
Tovább emelkedtünk és hiába tiltakoztam, rúgkapáltam, olyan erősen fogtak hogy nem tehettem semmit.
 - Orian! - sikoltoztam és próbáltam hátranézni, de csak egy pillanatra sikerült.
   A férfi megpróbált szabadulni, de az őrök odaugrottak és leszorították. Nyolcan mentek rá, esélye sem volt.
Odaértünk a totemhez és nekinyomtak. A két kezem a fejem fölé húzták és szorosan az oszlophoz kötözték. Iszonyúan fájt, sírtam és kiáltoztam, de nem törődtek vele. A lábam valami kiálló részre került hogy ne csak úgy lógjak, majd azt is jól odakötözték. Ahogy befejezték és eltűntek onnan, elém tárult a szédítő sötét mélység, aminek a szélén csüngtem. Olyan érzés kapott el, mintha az oszlop dőlne lefelé és a fekete szakadék el akarna nyelni. Már sikoltani sem tudtam, a pánik fojtogatott. Nem kaptam levegőt és elzsibbadt mindenem. Csak az irdatlan zakatolást éreztem a mellkasomban, nem tudtam meddig fogja bírni a szívem ezt a rettegést. Behunytam a szemem és zokogtam, nyüszögtem. Mikor újra kinyitottam, Olinda kárörvendő arcát láttam magam előtt.
   Lebegett velem szemben és szívta magába a szenvedésem látványát.
 - Na innen szökj meg ha tudsz. Viselkedj jól, mert még fogalmad sincs mire vagyok képes - mondta gonoszul. - Most pedig...látni akarom az öcsédet.
Lassan felém nyújtotta a karjait és a két kezével közrefogta az arcomat. Jéghideg volt.
 - Gondolj rá! - súgta és bármennyire is nem akartam, a szemem elé villant Yorick arca, a mosolya, a kedvessége. Ahogy a kórházban rámnézett és ahogy ölelt, amikor eljött a rezervátumba.
A nőnek megint fennakadtak a szemei és furcsa, gurgulázó hörgés tört elő belőle. Ez még szörnyűbb látvány volt, mint a mélység. Pár másodpercig így maradt, majd hirtelen visszafordultak a szemgolyói és legnagyobb meglepetésemre nem feketék voltak, hanem kéken virítottak. De más is történt.
   Az arca megváltozott, kisimult és meglepetté vált. De én is eltátottam a szám, mikor megszólalt. Halkan, puhán és csak egyetlenegy hangon. Egy női hangon.
 - Yorick? Hát így hívják? - kérdezte, mintha álomból ébredne.
 - Iii...igen - nyögtem.
 - Nagyon erős férfi - mondta és mintha egy kedves mosoly jelent volna meg a szája szélén.
 - Az - bámultam rá még mindig elképedve. Egyre szebb volt, kitisztult a tekintete és valami különös ragyogás jelent meg benne. Elmosolyodott.
 - Láttam már őt sokszor. Révületben. Ez most furcsán fog hangzani, de.... - ám ekkor megrándult és és újra eltorzult a tekintete. A teste ívbe feszült és mintha viaskodott volna valakivel. Valami láthatatkan ellenséggel. Néhány fura mozdulat után azonban megnyugodott és újra rámnézett, kissé fáradtabban ugyan, de megint mosolygott.
 - Szóval láttam már. És beszélt hozzám. Azt mondta várjam őt - súgta. - Stella, segítened kell! - rémült meg hirtelen.
Fogalmam sem volt hogyan segíthetnék neki így kikötözve a semmi fölött és már egyre nehezebben értettem az orrom előtt zajló színjátékot. Ráadásul volt valami, ami elterelte a figyelmemet.
   Elnézve Olinda válla fölött, a távolban fényeket láttam villanni, melyek aztán ott is maradtak. Szép sorban, egymás után gyúltak ki, a szemben lévő hegygerincen. Eleinte csak párat láttam, majd egyre sokasodtak, úgy szaporodtak, mint ahogy a karácsonyfán gyúlnak ki a fények.
 - Segítesz? - rántott vissza a könyörgő hang a bámészkodásból.
Óvatosan hátrapillantottam, vajon Orian is látja-e amit én és apró fejbiccentéséből arra következtettem hogy igen, látja.
A földön ült, szája sarkából vér szivárgott, de úgy tűnt jól van.
Újra Olindára koncentráltam. Esdeklően nézett rám, teljesen normálisnak tűnt.
 - Mi történt veled? - kérdeztem tőle.
 - Belém költözött! Segíts! - kiáltotta újra, majd a szemei megint fehérré váltak. Kicsit hörgött, a feje az ég felé fordult, karjait maga köré fonta, mintha saját magát ölelgetné. Mire ismét eszméletre tért, már torz arccal, gonosz fekete pillantással bámult rám.
 - Meg ne próbáld! - tért vissza a szörnyű kettős hang fenyegetőn. Hirtelen hátat fordított nekem, mert a levegőben ordibálások hangzottak fel. Észrevették a távoli tüzeket és figyelmeztették a lentlévőket. Bár azok hamarosan maguktól is rájöttek volna hogy történik valami, mert néhány másodperc múlva éles kiáltások harsantak fel a messzeségből, s ezek nyomán fényes tűzcsóvák jelentek meg az égbolton. Úgy száguldottak mint az üstökös, iszonyú erővel és sebességgel, majd a tábor területére csapódva megrengették a hegycsúcsot.
A harc elkezdődött.