A lény a sivatag szélén állt. Nyálkás teste időnként megvonaglott, szomjúság gyötörte. Napok óta nem jutott vízhez, és teljesen egyedül volt. Mennie kellett, tudta ő is. Ha marad, elpusztul. Lassú kínhalál fog végezni vele, vagy a Nagy Forgó Pengék. Csak néhány mozdulat választotta el a szürke, forró talajtól, de nem mert elindulni. Pedig odaát víz várt rá, zöld fű, árnyék, kánaán. Érezte. Itt már minden eltűnt, az időközönként megjelenő Pengék hatalmas zajjal pusztították el világát. Senki nem élte túl.

   Pedig szépen indult az a nap, együtt voltak, ő és családja. A gyerekek vidáman csúszkáltak a reggeli harmatban, a nap lágyan cirógatta őket. Csend volt, béke. Aztán az idillt megtörte az irtózatos robaj, és ő végignézte, ahogy szerettei teste cafatokra szakad. Sikoltani sem maradt idejük.Kicsik, nagyok, barátok, egytől-egyig ott pusztultak. Csak az égető napfény maradt, ami lassan elsorvasztja.

A Pengék bizonyos időközönként megjelentek, letarolva mindent, ami az útjukba került. Ahol lecsaptak, sötétség borította el egy pillanatra a tájat, s miután ismét felbukkant a fény, már csak romok maradtak. Felkapta a világot és elnyelte. Nem értette miért. Semmi rosszat nem tettek, mégis halál volt a sorsuk.

   Menni kell. Az életösztön erre készteti, de a félelem megbénítja. A szürke sivatag némán terült el előtte, olyan forrón, hogy a levegő táncot járt fölötte. Emlékezett rá, hogy mások már megpróbáltak átkelni rajta, de hiába. Árnyak járják, gyorsan suhanó, gyilkos árnyak. Amint észreveszik a betolakodót, azonnal támadnak. Gyorsnak kell lenni, de a sivatag nagyon hosszú, ő pedig szomjas. Nem lesz ereje végigcsinálni. Túl kell élni, csak ez járt a fejében. Talán odaát - ahonnan a víz illata szállt felé - lesznek mások a fajtájából. Újrakezdheti. Nincs más esélye. Ha megvárná az éjjelt, nagyobb biztonsággal vághatna neki, olyankor az árnyak nyugton vannak, de nem maradt ideje. Már nem bírja soká víz nélkül. Estére elpusztul.

   Lassan rámerészkedik a forró, szürke, köves talajra. Iszonyúan égeti, de tovább halad. Óvatosan araszol előre, figyelve, mikor támad rá valami. Nem mintha lenne jelentősége, úgysem menekülhet. Minden erejét összeszedve vonszolja magát a hőségben, és igyekszik nem törődni a rettegéssel. Megszokta már, állandó félelemben élt, mindig leselkedett rá valamilyen veszély. A forróság egyre elviselhetetlenebb, már érzi, nem fog sikerülni. Szinte teljesen kiszáradt, lelassult, csak vánszorog. Szédül.

   Felpillantva nem hisz a szemének. Tényleg ott van, egészen közel. Minden zöld, a vízillat már nagyon erős. Már csak egy kicsi hiányzik, és átjut. Mégis megcsinálta, túléli. Utolsó erejével oldalra pillant.

Az árny olyan gyorsan közeledett, hogy a nyakát behúzni sem maradt ideje. Sötétség borult rá, tudta hogy itt a vég. Nem, a sivatagon senki nem mehet át, hahaha. Hagyták, hogy eddig eljusson, de nincs tovább. Közönyösen várta a halált. 

   A sötétség lassan visszahúzódott. A lény nem értette mi történt, de még mindig élt. Hirtelen felemelkedett, aztán érthetetlen módon a kánaánban találta magát. Víz volt mellette, zöld fű, árnyék. Megmenekült.

 - Anya, miért szálltál ki az autóból? - kérdezte a szőke copfos kislány, az épp visszaülő nőtől.

 - Szegény csigát betettem egy árokba, ott volt az úton. Nézd, a másik oldalon lenyírták a füvet, biztos onnan akart átmenni. Még jó, hogy nem ütöttem el.

A kislány vidáman kukucskált ki az ablakon, és integetett a kis puhatestűnek, aki mit sem tudva az egészről végre átkelt a szürke sivatagon.