1. fejezet

 "Az emberek törvényei úgy változnak, ahogy a tudásuk változik. Csak a Nagy Szellem (Isten) törvényei maradnak mindíg ugyanazok."
(Varjú indián nemzet)

 Néha megkérdezem magamtól, miért élek úgy ahogy. Miért azokat az embereket ismerem akiket, miért ott lakom ahol és miért az vagyok aki. De hiszem hogy minden okkal történik, azt az utat járom, melyet járnom kell. Nem vagyok hős, nem építek hidakat és nem találom fel valami gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, csak egy egyszerű ember vagyok. Nem akarom megváltoztatni a világot, mert a világ úgysem  változik. De hagyom hogy a világ megváltoztasson engem, mert jobbá lenni sosem késő.  Azt hiszem nincs olyan hogy "túl jó" vagy "túl rossz". Nincs határ.


   A történetem néhány hónappal ezelőtt kezdődött úgy,hogy egy furcsa,pittyegő hangra ébredtem egy idegen ágyban,meglehetősen kábán. Ahogy lassan kinyitottam a szemem,először csak a hófehér plafont láttam,amit halványan megvilágított a csendesen zümmögő neon. Ahogy  óvatosan körbepásztáztam a tekintetemmel,a félhomályban felismerni véltem egy kisszekrényt az ágy bal oldalán,távolabb egy asztalkát két székkel,meg egy nagy fotelt. Ránéztem a karomra,amiből egy kis műanyag cső állt ki,a mutatóujjamra pedig egy csipesz volt erősítve. A mellkasom tele volt kis tappancsokkal,amik zsinórokban folytatódtak és az ágy jobb oldalán álló monitorban értek véget. Vagyis a csipogó hang én vagyok. Beleszimatoltam a meglehetősen klórszagú levegőbe. Semmi kétség,ez egy kórház. Elképzelni sem tudtam hogy kerültem ide, vagy hogy mióta fekszem itt. De biztosan nem csak néhány perce,mert teljesen meggémberedtem. Mindennél jobban vágytam rá hogy megmozgathassam magam,így hát megpróbáltam felülni,mire a kis pittyegés őrülten felgyorsult,jelezve hogy valószínűleg rosszban sántikálok. Vádlón néztem a monitorra. Egy pillanat sem telt el,az ajtó kivágódott és beszaladt rajta egy filigrán nővér,úgy 50 körüli.
 - Magához tért drágám? Ó,hála a jó istennek,úgy aggódtunk,de az ég szerelmére mit csinál? Feküdjön vissza,még összeomlik itt nekem a keringése!
Megigazgatta a párnámat és finoman visszanyomott rá. Állítgatta egy darabig a gombokat a szerkentyűn ami a létfunkcióimat volt hivatott mérni. Nagyon precíz lehetett,mert még csücsörített is hozzá. Csinos nő volt,korához képest fiatalos,rövidre vágott barna hajjal,szolid sminkkel és szépen manikűrözött körmökkel. Jackie Kennedy-re emlékeztetett,talán fiatalabb korában ugyanolyan szép lehetett.
Miután úgy tűnt minden rendben van és ura a helyzetnek,elégedetten mosolyogva felém fordult végre.
 - Nos,hogy érzi magát?
Fogalmam sem volt róla hogy érzem magam. Azt sem tudtam mit keresek itt,vagy hogy milyen nap van.
 - Mi történt velem? - feleltem a kérdésre kérdéssel,ami nálam meglehetősen gyakori és idegesítő szokás.
 - Hát nem emlékszik? - csodálkozott.
Némán megráztam a fejem.
 - Tényleg nem emlékszik? Semmire?? - hitetlenkedett.
Tényleg semmire nem emlékeztem és már kezdett bosszantani ez a faggatózás. Fáradtan néztem rá,mire vette a lapot és leült az ágyam szélére. Nagyot sóhajtott.
 - Lehet hogy jobb is így,borzalmas dolgon ment keresztül drágám. Kigyulladt az épület amelyben lakott,óriási tűz volt,szinte az egész leégett. Mind a 40 emelet. A tűzoltók 3 napig oltották,a tévé folyamatosan tudósította. Maga drágám,a 22.-ről ugrott ki,gondolom a lángok elől menekülve. Senki sem érti hogyan élhette túl. Kész csoda. Napok óta csörög a telefon,a riporterek ugrásra készen várják hogy magához térjen. De ne aggódjon drágám,egy darabig nem szólunk nekik,még nagyon sokat kell pihennie.
Ezt mind egyszuszra hadarta el.
 - Stella a nevem - mondtam neki,mert ettől a drágámozástól már agybajt kaptam.
 - Tudom drágám - állt fel mosolyogva. - És most aludjon,hajnali 4 van. Reggel majd bejön magához az orvos.
Ugyanolyan gyorsan indult el kifelé ahogy befelé is jött,mintha hajnali négykor annyi tennivalója lenne. Bambán néztem utána,emlékképeket keresve a tűzről vagy a zuhanásról,de semmi sem rémlett. A fejem viszont őrülten fájt.
A nővér kitipegett,de még az ajtóból visszaszólt: - Jajj drágám,majd el felejtettem,a bátyjai is telefonáltak,ma délután meglátogatják. Milyen szerencse hogy felébredt - konstatálta,mielőtt még becsukta volna maga mögött az ajtót.
   Hát ez valóban nagy szerencse volt,mert igaz hogy a balesetre nem emlékeztem,de arra igen hogy nekem nincsenek testvéreim. Bátyjaim meg főleg nincsenek. Ezzel a gondolattal zuhantam újra az álomtalan alvásba.