Valahonnan a távolból hallottam Orian hangját ahogy a poroltót kereste, aztán anyámat ahogy a nevemet kiabálja. Jó nagy zűrzavar volt odakinn, de a tűz morajától mégis alig hallottam valamit. Látni pedig csak a tüzet láttam.  A lángok körbevették az ágyamat, mintha valaki szándékosan így rendezte volna. Úgy tűnt nem jön segítség és én itt égek halálra a többiek szeme láttára. Kezdtem bepánikolni és már éppen sikoltani akartam az utolsó lélegzetemmel, mikor minden zúgáson, kiabáláson át egyszercsak meghallottam Zara hangját : - Stella ne félj, nincs semmi baj! Kihozunk onnan, csak feküdj le és húzd magadra a takarót teljesen!
Semmi okom nem volt rá hogy ne tegyek így, igazából végig sem gondoltam csak magamra rántottam az ágyneműt. A következő pillanatban szélvihar söpört végig az ágyam fölött, legalábbis én úgy éreztem. Olyan erős volt hogy majdnem elfújt engem is ágyastul mindenestül. Majd hirtelen néma csend lett. A szívem továbbra is a torkomban dobogott és úgy remegtem mint a nyárfalevél, de nem mertem kidugni az orromat. Mi van ha már meg sincs a szobám? Féltem attól,mi vár rám.
Egyszercsak lépteket hallottam és valaki elkezdte rólam szép lassan lehúzni a takarót, mire én még erősebben markoltam.
 - Stella...már vége - mondta Orian csendesen.
A hangja hallatán mintha kőszikla zuhant volna le a mellkasomról. Előbújtam  és mikor megláttam a rémült arcát, a nyakába csimpaszkodtam. A tűznek már nyoma sem volt, bár a szagát még éreztem.
Átölelt és a hátamat simogatta.
 - Úgy féltem - súgta - azt hittem bajod esett. Hallottam hogy valami nincs rendben és azonnal visszarohantam.
Padlót fogtam. Orian aggódik értem? Úgy tűnik sínen vagyok.
 - Nem..én...azt hiszem...jól vagyok... - toltam el végignézve magamon, a könnyeimmel küszködve.
A szemébe néztem. Tényleg látszott benne a félelem. Így maradtunk néhány pillanatig, elmerülve egymás tekintetében, de aztán a bódító pillanatból kirántott a többiek hangja.
 - Jól van semmi baja - kapott a szívéhez anyám.
 - Itt járt - hunyta le Zara a szemét,mintha meditálna.
 - Ó,hogyaza.... - forrongott Kelda és elkezdett fel-alá járkálni. - Ez az aljas féreg semmitől nem riad vissza, de csak kerüljön a kezem közé egyszer, azt megbánja! - sziszegte.
 - Nyugodj meg, már nincs a közelben - csitítgatta Zara.
 - De hogy nem vettük észre? - töprengett az anyám.
 - Ahogy azt sem veszitek észre hogy én is itt vagyok! - háborodtam fel. - Ki járt itt?? És mit akart?
Mindhárman felém fordultak. Még Kelda is abbahagyta a járkálást és rosszallón nézett rám amiért meg mertem zavarni fontos ténykedésében.
 - Hát Sigurdur - közölte, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
 - De mit akart? - értetlenkedtem még mindig.
Kelda már a szemeit forgatta,aztán közelebb trappolt az ágyhoz és hozzám hajolt.
  Meg akart ölni Stella,még mindig nem érted?! - rikoltozta magán kívül. - Valaki magyarázza már el neki az ég szerelmére!
Erre elkezdtem a bőgést. Ennek több oka is volt. Egyrészt megijedtem attól hogy valaki az életemre tör, másrészt Kelda kiabálása is rosszul érintett. Harmadrészt pedig, mert így Orian megint átölelt hogy megnyugtasson. Félős kislányként simultam a testéhez,kicsit talán rá is játszva a szerepemre.
Kezdtem elhinni a meséjüket, de még mindig nagyon zavaros volt minden. Tehát van pár különös képességgel rendelkező ember a Földön és lehet hogy én is köztük vagyok. A szüleim nem azért adtak örökbe mert nem szerettek, hanem hogy megvédjenek egy őrülttől, aki az életemre pályázik. És akinek néhány perccel ezelőtt majdnem sikerült is megölnie. A testvéreim - akik valójában nem azok - próbálnak tőle megvédeni, több-kevesebb sikerrel. A nevelőanyám egy sámán és valahol a világban van egy öcsém is, akit talán sosem fogok megismerni. Nincs otthonom, nincs pénzem, a múltam hamuvá lett. Kis híján én magam is, de valamilyen csoda folytán megúsztam. A jövőm pedig egy csapat elmeroggyant kezében van. Micsoda kilátások.
Magamba roskadtam. Fogalmam sem volt mihez kezdjek, úgy éreztem már nem én irányítom az életem. Hogy mennyire nem, az rögtön ki is derült, mikor Drágám nővér belibegett a szobába egy sporttáskával a kezében.
 - Elmegyünk - közölte minden köszönés és bevezető nélkül.
Vajon miért nem lepett meg hogy ő is közéjük való? Odasuhant hozzám és elkezdte kirámolni a táska tartalmát. Utcai ruha volt benne, farmer, póló, egy meleg gyapjúpulóver, meg egy csizma.
 - Öltözzön drágám - sürgetett,mert nekem valahogy nem akaródzott kibújni a világ legjobb pasijának karjai közül.
Aztán hirtelen az arcához kapta a kezét: - Atyaég, kabátot meg nem hoztam!
 - Majd felveszi az enyémet - szorította meg alig érezhetően a kezemet Orian, amitől rögtön elkezdtem olvadozni mint vaj a sütőben.
 - Én is szívesen odaadom ha kell - mondta Zara.
 - Hagyjátok csak,majd inkább az enyémet - kontrázott anyám.
 - Nahát én biztos nem adom oda! - köpködte Kelda.
Gréta nővér ekkor haragosan rárivallt: - Szégyelld magad lányom! Hát így neveltelek?
Leesett az állam. Szóval ezek ketten anya és lánya. Kelda természetesen egy csöppet sem volt hajlandó szégyellni magát,de azért nem mert az anyja szemébe nézni.
 - Hagyjuk már ezt a kabátmizériát - szóltam közbe, mert már fárasztott ez a cirkusz. - Inkább azt mondjátok meg hová megyünk.
 - Hát haza - közölte anyám nemes egyszerűséggel.
Igaz. Hová is mehetne az ember lánya ha nagy a baj. Haza.