Néhány pillanatig döbbent csend ült a teremre, némelyik tanácstag még a mozdulatát sem fejezte be, mintha egy rosszul sikerült háromdimenziós fotó lennénk. Volt, akinek még a szája is nyitva maradt. Csak Ken doki vigyorgott továbbra is. Kelda ocsúdott elsőként a döbbenetből:
 - Doktor úúúúr?? Ez meg mit jelentsen?
 - Engem kerestetek nem? Hát itt vagyok. Én vagyok Stella öccse - nézett rám kissé komolykásan, bár a szeme ugyanúgy mosolygott. - A nevem Yorick.
   Elindult az asztal felé, s volt benne valami különös, valami misztikus, ahogy közelített a sárgás fényben. Farmer és egy fehér garbó volt rajta, a haja most is tökéletesen beállítva, tengerkék szemei nyugalomról árulkodtak. Felém igyekezett, ám ekkor apám hangja dörrent a csendbe: - Állj meg fiam, akárki is vagy!
Ken doki megtorpant, lassan a többiek is magukhoz tértek a nagy ijedtségből. Aki eddig még ült, az is felállt, s a levegő megtelt vészjósló pillantásokkal. Óvatosan közelítettek egymáshoz a bentlévők, úgy helyezkedve hogy sorfalat képezzenek köztem és a betolakodó közt. A kis öreg is odasomfordált, csak Orian maradt velem, de ő is kicsit elém állt, testével félig eltakarva.
 - Hé, nem látok semmit - bökdöstem meg, de ügyet sem vetett rám, így kénytelen voltam a fülemre hagyatkozni.
  A feszültség ekkorra már szinte tapinthatóvá vált és úgy keringett a levegőben hogy ha berontott volna egy Lovas, hát simán felkapaszkodhatott volna rá, mint valami körhintára.
 - Mutasd magad idegen - hallottam apám hangját.
Rövid várakozás után Yorick kiáltása hasított a levegőbe : - Heeey-yá!
Nyújtózkodni kezdtem, hátha látok valami érdekes produkciót, de fölösleges volt. Mindenki látta, csak fölfelé kellett nézni.
   A fejünk fölött, jó két méterre apró lángocskák jelentek meg, egyre több és több. Mire felfedeztem egyet, mellette már lobbant is a következő, majd még egy és még egy, míg csak már nem is láttunk a plafonból semmit. A többiek nyugodtan nézték, úgy tűnt számukra mindennapos dolog a lángoló levegő, csak én bámultam szájtátva, kikerekedett szemekkel.
Csend volt, még a kályhában pattogó tűz is elhallgatott valahogy, lebegő kistestvéreit látva.
   A lángocskák szépen sorakoztak, bár nem katonás rendben, de mégsem tűnt kuszának. Lassan lobogtak, mintha parancsra várnának. Aztán egyszercsak elkezdtek forogni a saját tengelyük körül, mind ugyanúgy. Közben megnyúltak mint egy gyetya, majd lassan labdává gömbölyödtek. Mintha valami légibalettet táncoltak volna, olyan kecsesen változtatták az alakjukat, teljesen egyszerre. Ez azért már kiváltott egy halk, elismerő morajt a közönségből, de a tűzlabdácskák még mindig forogtak, mintha ez csak bemelegítés lett volna. Aztán lelassultak, majd megálltak, de a belsejükben még mindig kavargott valami.
   A következő pillanatban a gömbök óvatosan elkezdtek szétnyílni, mint mikor egy virág bontogatja szirmait. Egyik szirom a másik után, elénk tárva a búgócsigaként pörgő csillogást, amit magukba rejtettek. Ilyen gyönyörűt még sosem láttam.
Apró tűzliliomok lebegtek fölöttünk, közepükben aranyló örvénnyel. Ahogy néztük megbabonázva, mintha még az idő is megállt volna, talán egy pillanatig az Örökkévalóság kapujában álltunk. Úgy éreztem a liliomokban az évezredek forognak, azok melyek már elmúltak, s azok is melyek még ránk várnak. Lenyűgöző volt, még levegőt venni is elfelejtettem.
   Aztán a szirmocskák finoman, lágyan ráborultak a kis látomásokra, óvatosan körülölelték, betakarták őket, s újra labda formájúvá váltak. Lassan forogni kezdtek ismét, egyre kisebbekké váltak, majd apró villanásokkal eltűntek.
   A látvány nem mindennapi hatást váltott ki a bentlévőkből. Továbbra is mindenki felfelé nézett, döbbenten, némán. Anyám arcán könnyek csorogtak, s úgy tűnt a többiek is mélyen megrendültek. Nem tudom ők mit láthattak, de azt hiszem többet mint én. Talán a múltjukat, a jövőjüket, talán csak önmagukat. Egy darabig még álltunk így csöndben, aztán az emberek széthúzódtak, utat engedve Yoricknak. Mikor megpillantottam, úgy állt ott, mint valami uralkodó, de minden hiúság vagy fölény nélkül.
 - Királynak születtél - mondta neki Vörös Szikla - a te sorsod a miénk is. Kissé meghajolt és mindenki követte a példáját.
Az elmosolyodott és odalépdelt hozzám. Orian tisztelettudóan arrébb húzódott, s hagyta hogy új királya megfogja mindkét kezem.
 - Hogy minek születünk, nem mi döntjük el. De azt igen hogy minek érezzük magunkat. Lehet hogy királynak születtem, de most nem vagyok az. Sem felnőtt, sem férfi, sem orvos, csak egyvalami. Ebben a percben csak az öcséd vagyok Stella, és mióta az eszemet tudom, ezt a percet vártam - súgta Yorick ragyogó tekintettel.
   Ekkor olyasmi történt bennem, amitől eleredtek a könnyeim. Egész életemben volt bennem egy olyan érzés, mintha várnék vagy keresnék valakit vagy valamit, de sosem tudtam megmagyarázni magamnak. Most, hirtelen, mintha egy kirakós játék utolsó darabja a helyére pattant volna, úgy hasított belém a felismerés. Ő hiányzott nekem, akivel együtt fejlődtünk anyánk méhében, együtt láttuk meg a napvilágot, s akitől egy idegen gonoszsága elszakított néhány nap után. De a lelkünket összekötő szálakat még az sem tudta eltépni. Olyan anyagból készült, melyben senki nem tehet kárt. Szeretetnek hívják.
   A nyakába ugrottam és szorosan átöleltük egymást. Olyan boldog voltam hogy belesajdult a szívem. Tudtam hogy ezért a pillanatért éltem eddig, nem is érdekelt mi lesz ezután. Jöhetnek lovasok, Sigurdurok, akármik, az öcsém velem van. Már nincs mitől félnem.
   Persze akkor még sejtelmem sem volt arról, mi fog történni velem hamarosan.