- Vendégei jöttek Stella - közölte kifejezéstelen arccal a szőkeség - de csak pár percig maradhatnak.
Bólintottam és átnyújtottam neki a telefonját egy halk köszönöm kíséretében. Természetesen nem mondta hogy szívesen,de tőle ezt nem is vártam el. Miután hármasban maradtunk,a látogatók levették a kabátjukat és az egyik férfi vidáman széttárta a karjait.
 - Stella! De örülök neked,azt hittem nagyon összetörted magad,de ahogy elnézlek,kutya bajod!
Odalépett hozzám és átölelt. Nagyra nyitottam a szemeim a meglepődéstől,s amíg ez szorongatott,meg tudtam figyelni a másik férfit.
Magas,barna fickó volt,szintén barna szemek,sportos alkat. Kifejezetten jóképű. Így első ránézésre 35-nek saccoltam. Sötét nadrág és egy világoskék ing volt rajta,ami szépen kiemelte bőre színét.
  Eltoltam magamtól az ölelgetőst. Szintén sportos,kicsit talán még izmosabb is mint a társa,de neki szinte fekete haja és szemei voltak. Ő lazábban,farmerban és pulcsiban érkezett. Jópár évvel fiatalabb lehetett tőlem. Mikor mosolygott,a fogai úgy világítottak,mint fehér kiscica a szenespincében.
Kényszeredetten visszamosolyogtam és vártam,hogy feltegyék a kérdéseiket. Nyilván álcázott újságírók és most minden szaftos kis részletre kíváncsiak a balesettel kapcsolatban.
De nem kérdeztek. Leültek a két kis székre és olyan tüzetesen vizslattak,hogy szinte zavarba jöttem. Végül én törtem meg a csendet.
 - Mit tehetek önökért?
A barátságosabb megint bekapcsolta vakító mosolyát: - Vagy inkább mi mit tehetünk érted. Elvégre testvérek vagyunk.
Felhúztam a szemöldököm.
 - Hohó,álljunk meg egy pillanatra - vágtam közbe - ez meg miféle hülyeség? Nekem nincsenek testvéreim,magukat meg sose láttam még!
Elvörösödtem mérgemben. Oké hogy 22 emeletet zuhantam,de attól még nem vagyok hülye.
 - Stella...valóban nem találkoztunk még,de mi tudtuk hogy te létezel. Mindannyian tudtuk,csak téged próbáltunk megóvni azzal,hogy eddig nem jelentkeztünk. De most eljött az ideje - mosoly kikapcs.
 - Mindannyian? - hüledeztem.
 - Igen,vagyunk egy páran. Én Kolen vagyokaz öcséd,ő pedig a bátyád Orian. Meg persze az enyém is.
A komolyképű bólintott.
 - Szóval...öööööö....tényleg? - tettem fel a kérdést,ami mégiscsak bebizonyította hogy hülye vagyok.
 - Igen,legalábbis elvileg.
 - Elvileg? Ezt hogy érti? - tátottam el a szám.
 - Gyakorlatilag nem vagyunk vérrokonok,de mégis testvérek vagyunk. Majd később elmagyarázom - fűzte még hozzá,látva a bamba képemet.
 - Mit akarnak tőlem? - kérdeztem pár pillanat múlva.
 Kolen ismét mosolygott,mint valami fogkrémreklám és úgy beszélt hozzám,mintha kisgyerek lennék: - Stella,emlékszel rá mi történt mielőtt kiütött a tűz?
Összehúztam a szemöldököm, úgy csináltam mintha nagyon figyelnék,majd ugyanabban a stílusban szép lassan,tagoltan válaszoltam: - Fogalmam sincs.Nem emlékszem.De miért olyan fontos ez?
Egymásra néztek. Mintha telepatikus úton megbeszélték volna hogy nehéz eset vagyok. Aztán Orian sóhajtott egyet és felém fordult. Mély,rekedtes hangon szólalt meg,ami nagyon illett sármos külsejéhez: - Stella,muszáj emlékezned. Nincs sok időnk.
Ha eddig a külsejébe nem sikerült volna,hát a hangjába teljesen belezúgtam. Akármeddig el tudtam volna hallgatni.
 - Sajnálom...semmi - motyogtam ábrándosan.
 - Az baj - folytatta - fontos lenne tudnunk hogy MÁS is megsérült-e.
Ez egy kicsit kibillentett a mámorból.
 - Kiről beszél? Egyedül élek,még egy macskám sincs.
Orian lehajtotta a fejét,pár másodpercig töprengett,majd megrázta a fejét,felállt a székről és a kabátjáért nyúlt. Az öccse követte a példáját.
 - Héééé,most meg hová mennek? - háborogtam. Még egy csomó mindenre nem adtak magyarázatot!
 - Eljön az ideje Stella - mondta Kolen felém küldve egy utolsó fényes vigyort. - Most mennünk kell,de holnap is benéz valamelyikünk.
 - Viszlát - biccentett Orian is,majd távoztak.
Értetlenül meredtem a bezárt ajtóra. Még mindig nem tudtam kik voltak ezek,talán mégis újságírók,bár az utolsó kérdésük elég fura volt. Az igazat megvallva az egész nagyon fura volt. Csak úgy berontani ide és faggatózni nem szép dolog,még akkor sem ha azt két ilyen szemtelenül helyes fickó teszi is.
   Nem sokáig merenghettem ezen,mert még ki sem hűlt a kilincs utánuk,máris beviharzott egy nagyjából velem egyidős,fehér köpenyes,jólfésült férfi,Barbie nővérrel a nyomában. Nyilván ő Ken doktor.
 - Jó napot kisasszony,örülök hogy méltóztatott felébredni így 4 nap után - mondta kacarászva,mintha ez lett volna az év vicce,majd folytatta: - A nevem Burt Wilson,én vagyok az ügyeletes orvos.
Felém nyújtotta a kezét és én engedelmesen megfogtam: - Stella. Stella May.
 - Igen,tudom. Ha megengedi megvizsgálom.
Megengedtem. Én is kíváncsi voltam rá van-e valami bajom,bár igazából sehol sem fájt. Inkább csak tompa voltam még mindig. A szöszi lehúzta rólam a takarót és én ottmaradtam egy szál hátulgombolós kórházi hálóingben. Félve néztem a végtagjaimat,vajon mennyire sikerült kékre-zöldre zúznom magam,de meglepődve tapasztaltam hogy csak itt-ott van néhány folt rajtam. Ken doki is elámult.
 - Ejha,magával aztán tényleg csoda történt hölgyem. Nem csak hogy túlélte,de meg sem sérült komolyabban.
Többször is végignézett rajtam,megnyomkodott néhol hogy érzem-e,de úgy tűnt tényleg megúsztam épségben. Teljesen a gondolataiba merült ahogy vizsgálgatott,én meg csendesen tűrtem és azon töprengtem,vajon reggelente mennyi ideig tart neki így beállítani a frizuráját. Szőkésbarna hajában minden tincs a helyén volt. Aztán mikor megunta a matatást,zsebrevágta a kezeit és szinte csak úgy magának megjegyezte:

 - Holnap délelőtt készítünk pár röntgenfelvételt és ha azok is rendben lesznek,akár haza is mehet.
Barbie ezeket az információkat ráfirkantotta a kórlapomra,majd visszadobta rám a takarót.
 - A vacsorát már Gréta nővér hozza majd - mondta közönyösen,majd  ringatózva elindult az orvos után,aki még mindig a fejét csóválta és valami olyasmit dünnyögött hogy: "hihetetlen"...
   Megint magamra maradtam és próbáltam összefoglalni mi is történt velem ezen a délutánon. Kiderült hogy kb. 70 méternyi zuhanás után semmi bajom,hirtelen lett néhány elvileg testvérem,az anyám meg egy látnok,aki anélkül is tudja hol vagyok hogy azt közölném vele. Sokmindenre panaszkodhattam volna abban a pillanatban - itt főképp a személyzetre gondolok - de arra semmiképp sem hogy unalmas az életem.
   Magasröptű gondolataimat egy munkásruhába öltözött idős bácsika zavarta meg,aki egy televíziókészüléket  vonszolva csörtetett be a szobámba.