Mikor végre kibátorkodtam, mindenki a konyhaasztalnál ült és teáztak. Jöttömre felkapták a fejüket, de nem szólaltak meg, csak aggódva fürkésztek, vajon kitörök-e ismét. Megálltam előttük és lehajtottam a fejem.
 - Bocsássatok meg - mondtam - iszonyúan viselkedtem. Anya, apa, ti vagytok a legjobb szülők a világon, nem ezt érdemeltétek. Zara...te pedig...ne haragudj, nem tudom mi ütött belém, nem gondoltam komolyan.
Oriantól csakazértsem kértem bocsánatot. Még csak rá se néztem.
 - Semmi baj Stella, nagyon sok feszültség volt benned, meg kellett szabadulnod tőle - felelte Zara, halvány mosollyal.
 - Úgy van kislányom, felejtsük el. De mostmár ideje enned valamit, a korgó gyomor is haragot szül - pattant fel anyám és nekiállt kipakolni a hűtőből.
 - El kell döntenünk mi legyen - szólalt meg apám. - Hamarosan összeül a Tanács, mindannyiunknak ott kell lenni.
   A Tanács. Gyermekkoromban olyan misztikusan hangzott ez a szó, mert ritkán ült össze, de olyankor jó nagy felhajtás volt körülötte. Legalábbis az én szememben úgy tűnt. Az üléseikre a tanácstagokon kívül senki más nem mehetett be, a jónép odakint várakozott, míg döntést hoztak az épp aktuális ügyben. Ez néha egész nap is eltartott, nagy eseménynek számított a Varjúk életében.
   A Tanács tagjait a 21. életévüket betöltött felnőtt férfiak választották, a feje Vörös Szikla volt, a kemény, határozott, de jólelkű indián. Egész életében a népéért küzdött, próbálta visszaszerezni megfosztott jogaikat és a becsületüket. Mindenki tisztelte és hallgattak rá.
   Az asztal körül ülő társaság beleegyezően bólintott, de senki sem szólt egy szót sem. A feszültség még mindig ott keringett a levegőben, de már csak köztem és Orian közt. A többiek is érezték, laposan pillantgattak hol rám, hol meg őrá. Aztán Orian megelégelte és csendesen kiment. Kelda felém küldött pár mérgezett nyilacskát a tekintetével, de lepattogtak rólam. Képtelen voltam megbocsájtani.
   Közben anyám elénk tett mindent amit a hűtőben talált, majd közölte hogy addig senki nem állhat fel az asztaltól míg jól nem lakott, mert szükségünk lesz az erőnkre. Senki nem mert ellenkezni, ha evésről volt szó, Sun May kíméletlen volt.
   Miután végeztünk, elpakoltunk és mindenki öltözni kezdett. Én is kaptam egy kabátot, meg egy pár kesztyűt is, biztos ami biztos. Kisorakoztunk az ajtón. Hideg volt, de gyönyörűen sütött a nap. Szinte vakított, a többiek mégis az eget kémlelték, mialatt én azon voltam hogy ne bukjak fel a lépcsőn lefelé menet. Sikeresen leértem és én is szétnéztem.
Akaratlanul is elmosolyodtam és valami különös érzés költözött belém. A kis házak fölött elnézve Az Absaroka-hegység vonulatait bámultam, melyek mint egy bölcső, úgy ölelték körül a rezervátumot. Fenséges, monumentális látvány.
    Nyolc hegycsúcsa magasodik 3700 m fölé, igazi bátorságpróba megmászni. A hegység a Bighorn folyó forrásvidéke, több Nemzeti Park  található itt, beleértve a Yellowstone északi csücskét is.
   *Yellowstone Grand Canyonja az arizonai névrokonával nem veheti fel a versenyt, ami azonban ősi jellegét és a táj szépségét illeti,igazán nem marad el a másik mögött. A sárga, narancs és vörös árnyalatokban játszó falak egy tajtékzó folyót követnek, mely zuhatagokon és vízeséseken keresztül északra kanyarodik. A folyón, leginkább a vízesések fölött halászvidrák, kanadai hódok és pézsmapatkányok élnek. További Canyon-lakók a vörös mókus vagy chikaree, a mormota, a nyest és a csíkos mókus. Néha a félénk feketemedvék is elmerészkednek a folyópartra. A 2357 m magasan fekvő Yellowstone-tó hideg, tiszta vizét forrás- és esővíz, valamint a keleti parton fekvő hegylánc, az absaroka Range olvadt vize táplálja.*
  A Sziklás-hegység részeként ezek a csodálatos hegyláncok visszaidézték gyerekkorom legszebb pillanatait, s én megbűvölve bámultam őket. Hirtelen nem értettem hogy tudtam itthagyni ezt a káprázatos vidéket és beköltözni egy bűzlő, zsúfolt nagyvárosba. Ezen töprengeve bandukoltam a többiek után és jó nagyokat szívtam a friss levegőből.
  A Főutca felé vettük az irányt. A rezervátum területe óriási volt, de a Varjúk nemzetségéből csak néhány százan éltek itt. Ahogy haladtunk, az út két oldalán sorakozó faházak lépcsőiről sok kíváncsi szempár kísérte utunkat, bár nekem úgy tűnt, leginkább engem figyelnek. Köszöntem mindenhová, a többségüket ismertem. Ahogy elhaladtunk, szép sorban elkezdtek követni, mindenki jött, az anyák még a csecsemőiket is magukkal hozták, úgy tűnt megint nagy esemény van kialakulóban.
   Kiértünk a Főútra, onnan már lehetett látni a Tanács épuletét. Ez - a többivel ellentétben - téglából épült, masszív, jóval nagyobb épület volt, apró ablakokkal. Tekintélyes kéményéből vidáman, hívogatóan kígyózott a szürkésfehér füst. Már sokan álltak ott, toporogva a hidegben, csendesen beszélgetve. Ahogy megérkeztünk, a tömeg szétnyílt, utat engedve nekünk a bejárathoz. Az ajtóban már ott állt Vörös Szikla. Intett a kezével hogy menjünk be, majd a kint várakozókhoz fordult: - A Tanács összeül. A Nagy Szellem legyen velünk.
 - A Nagy Szellem legyen veletek! - ismételte a sokaság. Az ajtó bezárult.
   Odabent félhomály volt, az apró ablakok nem sok fényt engedtek be, viszont a jó meleg kellemesen simogatott. Egy kisebb előtérben levettük a kabátjainkat és betódultunk egy jóval nagyobb helységbe. Ez volt a Nagyterem. A közepén egy óriási asztal, a Tanács tagjai már körülötte ültek és vártak. Az ajtó mellett egy nagy kályha állt, amiben vígan pattogott a tűz, narancsos fénye visszatükröződött a falakról és a ránk bámuló arcokról. A terem néhány sarka egészen sötét volt, a tűz ereje odáig már nem jutott el. Talán szekrények álltak ott.
- Foglaljátok el helyeiteket - mondta Vörös Szikla és az asztal felé mutatott, ahol akadt még néhány üresen álló szék.
   Az egyik épp Orian mellett. A férfi kérdőn nézett rám, majd a székre. Nem akartam odaülni, meg sem mozdultam, ám ekkor Kelda taszított egyet rajtam és épp előtte kötöttem ki. Orian felhúzta a szemöldökét és várt. Megadtam magam és leültem, de inkább a másik szomszédom felé fordultam. Nem kellett volna. A balomon ülő töpörödött emberkétől kivert a víz, ugyanis felismertem. Most nem munkásruha volt rajta, de kétségtelenül ő volt az, aki a kórházban behozta nekem a tévét. Mosolygott és alig észrevehetően biccentett. Orianra néztem, amolyan ki a fene ez kérdéssel a tekintetemben. Ő közelebb hajolt és a fülembe súgta: -  A neve  Alvó Sólyom. Ő egy Ismerő.
  Ahogy súgta, a lehelete végigsimította az arcomat és a nyakamat. Libabőrös lettem és már elszállt minden haragom.
Mosolyogva bólogattam hogy oké, értem, Alvó Sólyom és ismerő, persze, persze.... Ismerőőőő??????
Elszállt a varázs és már megint villámokat szórt a tekintetem. Emlékeztem hogyan ért hozzám az öreg a kórházban és tudtam hogy belém látott. Remek érzés volt hogy az életem nyitott könyv itt mindenki számára.
 - Ezért még számolunk - szűrtem a fogaim közt Oriannak, de azért közelebb húzódtam hozzá, hogy Alvó Sólyom vagy kicsoda nehogy megérinthessen. Úgy tűnt azonban hogy esze ágában sincs, erősen figyelte Vörös sziklát, aki időközben elfoglalta helyét az asztalfőn és megnyitotta a tanácskozást.
 - Komoly okunk volt rá hogy ma összegyűljünk emberek, népünket veszély fenyegeti, mint ahogy azt már mindannyian tudjátok. De nem csak népünket, az egész bolygót. Sigurdur valami ocsmány dologra készül, s nekünk meg kell akadályoznunk. Feltételezésünk szerint meg akarja ölni a Lélekkiáltót, hogy aztán seregével megszerezze a hatalmat a Föld népe felett.
    Amikor a Lélekkiáltó szót mondta jelentőségteljesen rám nézett és erre mindenki felém fordult. Úgy éreztem magam, mintha valami kiállítási tárgy lennék. Szerencsére folytatta és a figyelem újra rá irányult.
 - Össze kell fognunk, már üzentem a világ minden tájára a z Artariaknak , minden segítségre szükségünk van. Sigurdur valahol a Sziklás-hegységben vert tanyát, az lesz a legjobb ha megkeressük, mielőtt még támadna. De van egy nagy gondunk. Nem tudjuk biztosan ki a Lélekkiáltó. Valószínűleg Stella, mert őt támadta meg az a gonosz. De ha mégsem...fogalmunk sincs merre lehet a testvére, él-e egyáltalán - mondta.
 - Igen él - szólalt meg egy hang a sötétből, onnan, ahová a tűz fényéből már nem jutott.
   Mindenki odakapta a fejét, többen fel is ugrottak ijedtükben. A hang tulajdonosa ekkor kilépett az árnyékból, s bár nem orvosi köpenyben volt, azért rögtön felismertem.
 - Uff - vigyorgott Ken doki, a tőle megszokott derűvel.



* Lexikoni források.