Gréta nővér - már ha nővér volt egyáltalán - körbenézett. Miután megbizonyosodott róla hogy senki sem lát bennünket, egyre intenzívebben kezdte el markolni a kezem. Ahogy a szorítás erősödött, a lábam úgy gyengült és a testem pehelykönnyűnek kezdtem el érezni. Lenéztem és láttam hogy a talpam már nem érinti a talajt. Rémülten néztem anyámra. Ő bátorítóan mosolygott, majd összekulcsolta a kezét a mellkasán. Hát mégiscsak fázik. A szívem kalimpált, minden porcikám remegett, de már nem a hideg miatt. Láttam hogy távolodom a földtől. Kapkodtam a fejem és a szabadon maradt kezemmel próbáltam a levegőben kapaszkodót keresni. Persze hiába. Ahogy emelkedtünk és a többiek fölé magasodtunk Orian hirtelen előrelépett és felemelte a karját. Még éppen meg tudta érinteni a lábfejemet.
 - Légy óvatos - szólt gondterhes arccal, majd hátat fordított és besietett az épületbe. Elszomorított. Az ottmaradottak csendben integettek. Grétára néztem.
 - Készülj - mondta, de azt nem hogy mire.
  Egy pillanat múlva hatalmasat rándultunk és a szél úgy sikított a fülem mellett, mint amikor a vonaton meghúzzák a vészféket. Szerencsére a borzalmas hang csak néhány másodpercig tartott, aztán hirtelen abbamaradt. Óvatosan kinyitottam a szemem,amit eddig ijedtségemben összeszorítottam. Koromsötét volt és néma csend. De még mindig lebegtünk. Lenéztem és rá kellett jönnöm hogy hihetetlen magasságban vagyok. Lent az óriási városból csak egy apró fényfolt látszott. Nem tudom milyen távolságra lehettünk,de már nem féltem. Annyira békés volt.
 - Hagynálak még nézelődni, de sietnünk kell - szólalt meg Gréta,akiről már szinte meg is feledkeztem a nagy bámészkodásban.
Felgyorsultunk, s a mélységben lévő fényfoltból csík lett, aztán eltűnt. Még jópár ilyen fénycsík fölött elhaladtuk, némelyik egész hosszú volt, mások meg szinte csak apró villanások, mintha kis szentjánosbogarak üdvözölnének bennünket odalentről.
 - Ez bámulatos - mondtam - el sem hiszem hogy ez történik velem. Még sosem repültem így.
 - Dehogynem - nevetett a nővér - szerinted ki kapott el mikor kizuhantál abból az épületből?
Tátva maradt a szám. Szóval ezért nem sérültem meg. Nem folytattam a társalgást, csak élveztem ahogy a hideg levegő borzolja a hajam. Nem éreztem a saját testsúlyom, olyan volt mintha valami kis szösz lennék, amit játékosan  felkapott a szél és lágyan repíti tova, minden különösebb cél nélkül.
Sajnos nem sokáig tartott a szöszlétem, mert egyszercsak lelassultunk és mintha kezdtünk volna lefelé haladni. Azt hittem megérkeztünk, de más oka volt.
 - Baj van - mondta Gréta - kapaszkodj erősen!
Mint két ágyúgolyó, úgy úgy indultunk meg hirtelen a föld felé. Megrémültem és olyan erősen szorítottam a kezét ahogy csak bírtam. A szívem összevissza vert és a nagy sebesség miatt nem tudtam levegőt venni. Már az ájulás határán jártam,mikor egy hatalmas rándulással újra megálltunk. Próbáltam lélegezni,de elég nehezen ment. Az oxigénhiány miatt teljesen elgyengülve lógtam rajta, ő viszont szorosan tartott. Csak pár száz méter magasan lehettünk, alattunk egy kisváros terült el, de a távolban már láttam a Sziklás-hegység körvonalait.
 - Ne félj,megoldjuk - mondta, de nem volt túl hihető, mert a hangja remegett.
 - Mi..mi..csodát? - kapkodtam még mindig levegő után, de nem felelt, csak bámult valamit maga előtt.
Odapillantottam és még az a kevéske szusz is belém szorult.
Két férfi ült a levegőben néhány méterre tőlünk...a semmin. Hogy ültek az biztos, mert a testük lovaglópózban volt. De nem volt alattuk semmi és ők mégis nagyon jól elvoltak rajta. Nem tudtam levenni a tekintetem róluk. Nem láttam hogy néznek ki, mert a fejük búbjáig be voltak öltözve, gondolom a hideg ellen. Az arcuk elé sálat kötöttek és kesztyű meg sapka is volt rajtuk a kabáton kívül, már amennyire ki tudtam venni a vaksötétben.
 - Lovasok - lehelte a nővér - Valószínűleg Sigurdur emberei.
 - És...mit akarnak? - kérdeztem reszelős hangon, mert a torkom teljesen kiszáradt.
 - Téged Stella. Téged akarnak - mondta és még erősebben szorította a kezem. Mostmár én is az övét.
Ekkor az egyik fickó megszólalt: - Add ide a lányt. Akkor talán megkímélem az életed Lebegő.
Úgy tűnt ennek a fele sem tréfa. A hangja fenyegető volt.
Gréta hátramenetbe kapcsolt, így egy kicsit távolabb kerültünk tőlük. Nem felelt nekik. Láttam hogy a menekülési útvonalat keresi.
 - Miért nem repülünk el olyan gyorsan mint ahogy elindultunk? Mint a gondolat? - súgtam oda neki miután lassan visszanyertem a lélekjelenlétem.
 - Ők is tudnak olyan gyorsan. Bármire felülnek. Akár a gondolatainkra is. Vagy a fényre. Akármire. Azt hiszem harcolnunk kell - felelte halkan, még mindig a Lovasokat figyelve.
 - Harcolnunk? - kérdeztem ugyanazzal a hangerővel, hogy amazok ne hallják. - Mégis hogyan?
Mondjuk kiskoromban sokmindent megtanultam az indiánoktól, de például az íjásztudásomnak elég kevés hasznát veszem itt a levegőben félkézzel, íj és nyilak nélkül. És a nyomolvasás sem sokat segítene.
 - Használd az erődet Stella. A tűztől félnek - ezt már olyan halkan mondta hogy én is alig hallottam.
Hát persze, az erőmet. Hogy nem jutott ez eddig az eszembe? Fogalmam sem volt van-e nekem olyanom és ha igen akkor hol. De még ha meg is találnám, akkor sem tudnám mit kezdjek vele.
 - Nem tudom hogy kell - estem kétségbe.
Közben a két Lovas megelégelhette a sutyorgásunkat, mert elkezdtek közelíteni. Ezalatt lassan távolodtak egymástól, mintha közre akarnának fogni bennünket. Aztán az egyikük támadásba lendült és villámgyorsan megindult felém. Nem tudtam mit tegyek, meg hát elég rendesen meg is ijedtem, így hát elkezdtem ordítani: - Váááááááááááá!!!!!!
  Megtorpant pár centire tőlem és félelem suhant át az arcán. Gondolom várta hogy történik majd valami, esetleg elborítja egy lángtenger, de nekem még csak akkora tüzet sem sikerült kicsiholnom magamból, amekkorát egy gyufával lehet gyújtani. A fickó a képembe röhögött: - Csak ennyire vagy képes? Vááááááááááá? Nem tudom minek kellesz Sigurdurnak - hahotázott.
Nem szeretem ha kinevetnek, úgyhogy válaszképpen határozottan hasbarúgtam. Lejjebb céloztam, de mivel folyamatosan mozgott, elég nehéz volt pontosnak lennem. Mindenesetre ez is megtette a hatását. A Lovas nyögött egyet és összegörnyedt. Közben a másik Drágámat vette célba, mire ő feljebb röppent, magával húzva engem is. Ahogy megrándultam és kalimpáltam a lábammal, sikerült még egy állbarúgást is kiosztanom az én ellenfelemnek, aki úgy tűnt ezt már nem tudja értékelni. Dühösen rontott nekem és elkapta a szabadon lógó kezem.
 - Most megvagy te ribanc! - hörögte és közben olyan erővel szorította a csuklómat hogy könnybe lábadtak a szemeim.
Elindult velem az ellenkező irányba és egyre távolodtam Grétától, aki nem tudott követni, mert a másik oldalról az ő Lovasa ugyanezt csinálta vele. Szét akartak szakítani bennünket. Már úgy éreztem kitépik a karomat a helyéről.
 - Eressz el te állat! - sikoltoztam.
És láss csodát, abban a pillanatban elgengedte a kezem. A baj csak az volt hogy addigra már Gréta is, mert nem bírta látni a szenvedésem. Hirtelen megéreztem a saját súlyom és a gravitáció lerántott. Elkezdtem zuhanni. A Lovasok valamiért nem jöttek utánam, sőt, az ellenkező irányba indultak. Gréta is zuhanórepülésbe kezdett hogy elkapjon, de már nem volt ideje, túl közel voltunk a földhöz. Láttam hogy kiabál, de semmit sem hallottam a jéghideg szél süvítésén kívül. Azt hittem itt a vég, behunytam a szemem és összeszorítottam az állkapcsom. Aztán egyszercsak nyekkentem egyet és mintha megint felfelé tartottam volna. Az első gondolatom az volt hogy becsapódtam és most épp a Nagy Szellemhez tartok, aki talán végre megmagyarázza nekem miért jutottam erre a sorsra. Aztán mégiscsak kikukucskáltam félve az egyik szemhéjam alól és egy fiatal indián fiút pillantottam meg, aki a karjaiban tartott.
 - Majd én viszem - szólt az időközben mellénk suhanó nővérnek.
Az bólintott és visszaindult a magasba, ahol már egész rakás Lebegő keringett. Néhányan a menekülő Lovasok után eredtek, a többiek pedig csak szálldostak a levegőben, mintha keresgélnének. Ez már sok volt az elmémnek.
Bárgyú mosollyal az arcomon elájultam.