Mire újra felébredtem,már délután 3 volt. Ezt a falon lévő óra mutatta nekem,amit így,nappali fényben fedeztem csak fel,néhány perces,alapos szemdörgölés után.
Körülnéztem,ugyanaz a kórterem,ugyanaz a fertőtlenítőszag,bár mintha valahonnan levesillat is szállt volna felém. És valóban,az asztalkán ott gőzölgött egy tányérban valami,biztosan Drágám gondos keze nyomán. Hirtelen iszonyúan éhes lettem.
   Kicsit jobban éreztem magam,így ismét megpróbálkoztam a felüléssel. A szívverésem most nyugodt maradt,a monitor sem pánikolt,riasztva az ápolókat,hogy felébredt az őrizetes. Szó szerint őrizetes,ugyanis hozzá voltam láncolva a kis csövecskémmel,meg a madzagjaimmal.
Próbáltam kitalálni hogyan juthatnék el az ételhez anélkül,hogy magammal kéne cibálnom az egész berendezést,de hamar rá kellett jönnöm,hogy esélyem sincs. Megadtam magam és megnyomtam a fejem fölött lévő nővérhívő gombját.Meglepő módon azonban nem viharzott be senki rögtön az ajtón,így megpróbáltam még párszor,hátha csak elromlott.
  Kb. 5 perc múlva jelent csak meg egy fiatal,25 körüli szőke nő,egészen rövid köpenykében,ámde hihetetlenül hosszú szempillákkal,aminek valódiságát komolyan meg lehetett kérdőjelezni. Mint egy Barbie baba. Megállt a szoba közepén és csípőre tette a kezét.
  - Hm...felébredt? Nagyszerű,akkor egye meg a levesét - utasított hűvösen.
Mondtam volna hogy épp emiatt hívtam,de meg sem várva a válaszomat,elém tette a tányért egy tálcára,amit valahonnan az asztal aljából varázsolt elő menet közben.
  - Ha végzett,szóljon. Elég ha egyszer csönget,nem vagyok süket,de ezer dolgom van,nem tudok rögtön ugrani - nézett rám szemrehányóan.
Meg sem mertem szólalni,inkább szép engedelmesen kanalazni kezdtem a levest. Amint Barbie kilibegett,már nem tűrtőztettem magam és egy húzásra kiittam az egészet. Nem volt túl finom,de előnyére legyen mondva,legalább meleg volt. Nagyon jólesett.
Töprengtem,hogy most akkor csöngessek-e megint,aztán úgy döntöttem várok,a szöszi talán még a szomszéd szobáig se jutott.
  Ehelyett inkább kinéztem az ablakon a szürke februári égre és nekiálltam kutakodni az emlékeim között. Fölösleges volt,nemhogy tűzvész,de még egy szikra se jutott az eszembe. Az még rémlett,hogy ebédidőben hazaugrottam,mert a kis antikvárium ahol dolgoztam,csak egy saroknyira volt a háztömbtől,ahol laktam. Arra is emlékszem,hogy kínait akartam főzni,de ezután filmszakadás.
Nem is erőltettem tovább,inkább arra próbáltam koncentrálni,kik lehetnek azok a bátyusok,akiket Drágám nővér említett.
  Sosem voltak testvéreim,még vér szerinti szüleim sem. Amolyan "lépcsőre tett gyerek" voltam,pár napos lehettem,mikor otthagytak egy csecsemőotthonban. Aztán adoptált egy házaspár és ők neveltek fel. Nem is lett volna kötelességük mindezt elmesélni nekem,de ők így tartották tisztességesnek. Bár előbb-utóbb kiderült volna a turpisság,ugyanis az ő ereikben indián vér csörgedezett,kreol bőrük és fekete hajuk volt,én meg fehér bőrű,kék szemű,szőke nő vagyok immár 33 éve. Egy észak-amerikai rezervátumban nőttem fel,a Crow Indian Reservation területén. Ez a Varjú indiánok nemzetségének lakhelye,ami az ő nyelvükön Absaroka nemzet. Nevüket viseli Montana déli részén az Absaroka-hegység is,mely a Sziklás-hegység részeként emelkedik a rezervátum fölé. Egészen 14 éves koromig éltem a varjúk közt,aztán úgy éreztem látnom kell a világot és szüleim hiábavaló tiltakozása ellenére egy New York szívében található iskolába mentem tanulni. Mindenesetre anyának és apának szólítotam őket és azok is voltak számomra.
  Akkor ugrott be,hogy talán még nem is tudják mi történt velem,nem nagyon néznek tévét.
Kutattam egy kicsit az ágy melletti szekrényke fiókjaiban,hátha telefonostul ugrottam a mélybe és az is megmenekült,de üresek voltak. Kénytelen voltam ismét Barbie nővér jóindulatára bízni magam. Nagyjából a 20. gombnyomás után meg is jelent,olyan villámokat szórva a szeméből,hogy még a nagy Zeusz is megirigyelte volna.
 - Mondtam hogy nem vagyok süket! - indította bájos csevelyünket.
 - Jól van tudom,de muszáj beszélnem a szüleimmel. Hozna egy telefont kérem? - igyekeztem türelmes hangon szólni hozzá,pedig semmi okom nem volt rá,elvégre én vagyok a beteg,vagy mi a fene.
Szó nélkül elvette a tálcát az ölemből,kivitte,majd pár pillanat múlva visszatért egy mobillal.
 - Ez az enyém,a központi telefon kint van,de maga nem kelhet fel,ezért odaadom. Ne beszéljen túl sokat.
És már ott is hagyott. Nocsak - gondoltam - talán mégis aranyszíve van.
Bepötyögtem a szüleim számát és vártam. A 3. csengetés után az anyám vette fel.
 - Halló,May lakás,itt Sun May beszél.
Mindig ilyen hivatalosan veszi fel,mintha a saját titkárnője lenne.
 - Szia anya,Stella vagyok - szóltam bele tompán,de mégis kicsit remegő hangon.
 - Szia kincsem,de jó hogy hallak,mi újság,ugye nincs semmi baj? - kérdezte aggodalmasan.
Folyton aggódott valamiért,olyan igazi tyúkanyófajta volt.
 - Hát....az a helyzet,hogy kórházban vagyok,ugyanis ért egy kis baleset.
 - Miféle baleset? Mi történt? Megsérültél? Eltört valamid? Mondd már!
 - Mondanám,ha hagynál szóhoz jutni - mosolyodtam el,aztán elmeséltem,amit én is csak hallottam. Mivel túl sok információm nem volt,igen röviden,egy mondatba össze tudtam foglalni. A vonal túlsó végén csönd lett.
 - Anya,ott vagy még? - kérdeztem óvatosan.
 - Tudtam hogy egyszer ez lesz - sóhajtota. - Maradj nyugodtan,apáddal holnap odarepülünk - ezzel lecsapta a kagylót.
Értetlenül néztem Barbie mobilját,mintha az válaszolhatna a fejemben keringő kérdésekre.
Mit tudott az anyám? És hogy jön ide,mikor meg sem mondtam neki melyik kórházban vagyok?
  Mielőtt még túl sokáig merenghettem volna ezen,két férfi lépett a szobámba a nővér kíséretében.