Amíg felöltöztem mindenki kiment, csak anyám maradt bent velem. Rögtön le is támadtam: - Mi volt ez a tűz? És hogyhogy nem égett meg semmi? És hová tűnt?? Olyan volt, mintha a lángok a levegőben álltak volna, vagy nem is tudom... - mondtam bizonytalanul.
Sun May megsimogatta a karom.
 - Azt hiszem a tűz a tiéd volt. Te hoztad létre. Bár úgy tűnik irányítani még nem tudod - csóválta meg a fejét. - És az is különös hogy csak Sigurdur jelenlétében vagy képes előhozni magadból - mondta ezt inkább már csak magának.
Ez?? Ez különös? Mióta magamhoz tértem minden nagyon különös volt, de annyira meg voltam rémülve, hogy még a kérdéseimet sem tudtam megfogalmazni.
Elkezdtem inkább magamra rángatni a ruhákat hogy eltűnhessek végre innen. A nadrág jó volt, a pulcsi viszont kicsit szűk. És pink. Nyilván Kelda cuccai. Remek, mostmár emiatt is gyűlölhet. Azért engedelmesen felvettem és végigsimítottam a hajamon. Kócos és ragacsos volt.
 - Megmoshatom a hajam mielőtt elindulunk? - kérdeztem.
 - Majd otthon. Erre már nincs idő, hamarosan sötétedik - jött a válasz.
17:20 volt. Nem értettem mi köze a sötétedésnek a hajmosáshoz, de megadóan legyintettem: - Jól van, kibírok még egy napot.
 - Annyit nem kell várnod, 1 órán belül otthon leszel - közölte anyám.
 - 1 óra alatt a reptérig sem jutunk anya - oktattam ki.  - New York-ban vagyunk ha elfelejtetted volna.
De ő csak mosolygott mint Buddha a jobb napjain és úgy mellékesen megjegyezte: - Ja, nem repülővel megyünk. Gréta visz.
 - Drágám...ööööö...akarommondani....a nővér?? - hüledeztem.
 - Igen. Ő egy Lebegő. De hisz mondtam.
 - Deee...hogyan? Elrepít vagy mi? - értetlenkedtem még mindig.
Már a gondolat is nevetséges volt. Elképzeltem ahogy a hóna alá csap és szállunk az égen mint Superman és Lois Lane. Pinkben. Megráztam a fejem. Ez szánalmas.
 - Majd meglátod - mondta anyám és kirángatott a szobából.
A többiek az ajtó mellett toporogtak és elégedetten vették tudomásul hogy elkészültem. Orian végignézett rajtam és éreztem hogy a pillantása megakad a szűk pulóveren. Ettől elöntött a forróság és valószínűleg egyre gondoltunk, mert elkapta a tekintetét és a nővérpultot kezdte el gondosan tanulmányozni. Zara mosolygott mint mindig, Drágám nővér az óráját bámulta, anyám meg leparkolt mögöttem és a táskájában kotorászott. Kelda rám se bagózott, a falnak dőlve állt háttal nekem és a körmeit mustrálgatta.
 - Most meg miért állunk itt? - kérdeztem tétován.
 - Még hiányzik valaki - mondta Zara - de majd odakint megvárjuk, menjünk.
Elindultunk libasorban a csendes folyosón a lifthez. Mondhatom szép kis társaság voltunk. Egy inges-nyakkendős elegáns pasi, két indián nő, egy idősödő Jackie Kennedy, egy Barbie baba, meg egy zsíros hajú pink pulcsis bohóc. Ha valaki látott volna, azt hiszi épp az elmeosztálynak tartanak csoportos foglalkozást egy kis sétával egybekötve. De szerencsére egy lélek nem volt se égen se földön, gondolom délutáni szieszta volt, vagy a nővérkéink rendezték úgy hogy lehetőleg mindenki a szobájában tartózkodjon. Meg akartam kérdezni Grétát hogy ha most ők eljönnek, akkor ki marad itt vigyázni a betegekre, de inkább nem feszegettem. Gondolom ezt már elintézték.
Megérkezett a lift és bezsúfolódtunk. Egészen véletlenül - némi forgolódás után - épp Oriannal kerültem szembe. Szorosan összesimultunk, mert hát szűkös volt a hely és őszintén szólva úgy vonzott mint a mágnes. Éreztem a teste melegét, beszívtam az illatát és mámoros hangulatba kerültem. Aztán eszembe jutott hogy ha most ő is ezt teszi, hát valószínűleg egészen mást érez, mivel én már 6 napja nem fürödtem. Elszégyelltem magam és kicsit hátrébb léptem. Néhány másodperc múlva Kelda vészjósló hangját hallottam a fülem mellett: - Stella. A lábamon állsz.
Sűrű bocsánatkérések közepette leugrottam róla, de csak a szemeit forgatta. Újabb jó pont az egyetlen embernél aki utál. Szomorú kiskutyaszemekkel néztem Orianra, mire ő válaszul meleg, barátságos maciszemekkel nézett vissza. Leértünk és kitódultunk a liftből. Az egyik hátsó ajtó felé vettük az irányt hogy lehetőleg minnél kevesebb emberrel találkozzunk. Menet közben Zarát figyeltem, milyen egyenletesen lépked, míg mi többiek összevissza kacsáztunk nagy sietségünkben. Nem is tudom őt meg lehetett-e zavarni bármivel is. Végre kiértünk az ajtón és megcsapott a hideg, csípős februári levegő. Hihetetlenül jólesett. Már napok óta abban a szobában feküdtem, szükségem volt a felfrissülésre. Néhány perc után viszont fázni kezdtem ahogy a fal mellett ácsorogtunk. Anyám észrevette és rámterítette a saját kabátját.
 - Jaj anya, nem kell, így te fogsz fázni - tiltakoztam.
 - Láttál te már engem fázni? - rántotta fel a szemöldökét ellentmondást nem tűrve.
 - Rendben van - húztam összébb magamon a kabátot és azon gondolkoztam hogy tényleg nem láttam őt dideregni soha, pedig Montanaban aztán kemény telek vannak.
Pár perc totyorgás után egy sötét autó kanyarodott be a parkolóba.
 - Megjött - derült fel Zara arca és elindult a jármű felé.
Az utolsó métereken már szinte futott, majd a kikászálódó férfi karjaiba vetette magát. Az átölete és hosszú forró csókot váltottak. Szóval mégis csak ki lehet zökkenteni ezt a lányt is a nyugalmából. Először nem tudtam ki lehet, elég messze volt, de aztán elmosolyodott és leesett a tantusz. Hát persze. Kolen. Ilyen virító mosolyt bármilyen távolságból ki lehet szúrni. Kézen fogva ballagtak vissza nevetgélve. Igazán szép pár voltak, öröm volt rájuk nézni.
Mikor odaértek a férfi engem is átölelt, de csók helyett én csak egy vigyort kaptam.
 - Stella! Milyen jól nézel ki! Látom erőre kaptál! - kacsintott.
Hát én ezzel tudtam volna vitatkozni így a betonhoz fagyva, de csak mosolyogtam: - Te sem panaszkodhatsz.
 - Nem szokásom - nevetett és magához húzta Zarát.
A lány átkarolta a derekát és a mellkasára hajtotta a fejét. Boldognak tűntek. Orian zsebretett kézzel bámulta őket, nem tudom hol járhatott gondolatban, de biztos nem itt.
Már szinte teljesen besötétedett. Kelda rágyújtott, Drágám az eget kémlelte. Zara és Kolen szerelmesen turbékoltak, Orian pedig egyre komorabb arccal nézett maga elé. Anyám talált a pulóvere ujján valami kis bolyhot,amit nagy buzgalommal szemlélt. Azt hiszem vártunk. Rajtam kívül valószínűleg mindenki tudta hogy mire. Úgy 20 perc múlva teljesen sötét lett és akkor számomra is világossá vált, mert egyszercsak Gréta megfogta a kezem.
 - Induljunk drágám.