Miután kiderült hogy Sigurdurnak van egy lánya, gondoltam gyerekjáték lesz sarokba szorítani. Már éppen kezdtem volna szövögetni ezirányú terveimet, amikor az óriás öles léptekkel elindult felém. A nő nem jött vele, behúzódott az egyik sátorba. Az idióta mellettem feszengve állt egyik lábáról a másikra és zavartan vigyorgott a rá, ahogy odaért.
 - Vigyáztam rá főnök - hízelgett neki, de az ügyet sem vetett rá. Elnézett a fejünk fölött, az eget kémlelve.
 - Menj a dolgodra - vetette oda az őrömnek, majd megszorította a karomat. - Te velem jössz.
Elkezdett abba az irányba ráncigálni, amerről az imént érkezett és én nagyon megijedtem. Kerülettük a tákolmányokat és az embereket, akik gúnyos mosollyal az arcukon figyelték ahogy elhurcol.
 - Hová megyünk, mit akar? - kérdeztem remegő hangon.
 - Beszélgetünk - közölte és belökött abba a sátorba, ahová az a nő is bement. Jól megtaszított, szinte beestem a félhomályba.
   A sátrak valami sűrű vászonból készültek, nagyon kevés fényt engedtek át, eltartott néhány pillanatig, míg megszoktam a szürkeséget. Ez nem volt üres, az egyik sarokban egy kis szekrényke állt, a földön pedig coyotprémek hevertek. A vászonfalakra belülről fura minták voltak festve, régies írásnak tűnt számomra, a rendezett sorok miatt. A sátor közepén kicsi tűznyelvek táncoltak, természetesen itt is csak úgy a levegőben. Ha nem ilyen helyzetben kerülök ide, még akár otthonosnak is neveztem volna, de így inkább ijesztő volt. Főleg hogy a tűz a mellette térdelő lány arcát  világította meg elég kísértetiesen.
Ugyanúgy nézett ki mint Sigurdur, szőke haj, sápadt bőr és ocsmány fekete szemek, mint valami kriptaszökevény, csak az arcformája lágyabb, kissé nőiesebb volt. Jöttömre felém fordult és akkor döbbentem rá hogy nem is térdel, hanem lebeg, mert az egész teste fordult, nem csak a feje. Máris irtóztam tőle, pedig még meg sem szólalt. Dermedten álltam meg szinte az ajtóban, amikor az óriás beljebb tolt és rámmordult: - Ülj le.
  Odaoldalogtam az egyik prémhez és lerogytam. A két fekete szempár rámmeredt a viaszos arcokból.
 - Hol az öcséd? - kérdezte a nő és megfagyott a vér az ereimben. Amit hallottam, még földöntúlibb volt mint a kinézete. Nem egy, hanem két hangon szólalt meg. Egy finom női hang mellett egy mély, rekedt férfi is beszélt belőle, egyszerre a kettő. Felállt a szőr a hátamon és felfordult a gyomrom tőle.
 - Felelj - utasított, én pedig legszívesebben befogtam volna a fülem hogy ne kelljen hallanom.
 - Ha tudnám sem árulnám el - mondtam undorodva és lehjtottam a fejem, mert látni sem bírtam őket.
Iszonyúan tömény gonoszság áradt belőlük, mellettük csak egy apró, jelentéktelen pontnak éreztem magam, amit bármikor eltaposhatnak egyetlen mozdulattal. Tudtam, valahogy éreztem, hogy sokkal erősebbek mint akik a rezervátumban vannak, ráadásul a létszámbeli fölényük is egyértelmű. Úgy éreztem tennem kell valamit, nem engedhetem hogy Yorickék idejöjjenek, az egyenlő lenne számukra a biztos halállal. Felemeltem a fejem.
 - Az öcsém nem fog idejönni - mondtam nekik és persze Oriannak. - Maguk nagyon sokan vannak, hányan is? 2-300-an? Vagy még többen? Ahogy elnézem rengeteg Lovasuk van, meg Lebegők is, a többiek gondolom valami mást tudnak. Nem lenne esélyük. Nem jöhetnek ide! - emeltem fel a hangom.
Sigurdur arcán valami átfutott. A felismerés. Túl átlátszóan osztogattam az információkat és erre közben én is rájöttem. De még volt egy pillanatom és ki akartam használni.
 - Mondja csak, maguk rokonok? Ő itt a lánya ugye? - kérdeztem az egyértelműt.
 - Van egy Hallótok... - billentette oldalra a fejét az óriás.
Nem szóltam, csak álltam a sötét pillantást. A fekete szemek mélyen belém fúródtak pár pillanatra, majd Sigurdur váratlanul elmosolyodott. Ha nem tudtam volna hogy az életemre tör és a családoméra, még szimpatikus is lett volna, egész jól állt neki.
 - Rendben Stella, akkor így játszunk. Ha az öcséd nem jön ide holnap délutánig, a lenyugvó nap utolsó sugarai a kiömlő véreden fognak csillogni és én örömmel gyönyörködöm majd benne. Talán még iszok is belőle - húzta el kéjesen a száját. - Vagy Olinda - nézett a nőre.
 - Én biztosan - vicsorgott bólogatva a duplahangú némber és lezsibbadtam. Ezek nem viccelnek.
   Az óriás megelégelte a csevegést, mert abbahagyta a mosolygást és hirtelen rámkiáltott, aminek következtében egy nagyjából másfél méter átmérőjű lángoló búra belsejében találtam magam. Méginkább fogoly lettem és mostmár őszintén halálfélelmem volt.  Amíg a búra közepén maradtam, nem éreztem a hőséget, de amint közelebb kerültem a falához, rögtön égetett. Csapdában voltam. Rémülten kapkodtam a fejem és gondolkozás nélkül elkezdtem vinnyogni: - Orian! Kérlek segíts! Szeretlek!
A lángokon keresztül időnként megvillant a két gonosz arc és hallottam ahogy a férfi felnevet: - Úgy, szóval Orian?
Felemelte a fejét és széttárta a karjait: - Hát mire vársz még Halló?! Gyere és mentsd meg a lányt ha van bátorságod, vagy csak fülelni mersz?! Akkor hallhatod holnap a halálsikolyát!!! - üvöltött, Olinda pedig felröhögött azon a borzalmas hangon. Még vetettek rám egy utolsó pillantást és elégedett arccal kimentek.
Zokogni kezdtem és egész kicsire húztam össze magam. Már csak két szót tudtam ismételgetni kétségbeesve: - Bocsássatok meg, bocsássatok meg...
Úgy éreztem mindennek vége.