Miután kiölelkeztük magunkat, könnyes szemmel néztem Yorickra: - Mindent el kell mesélned, hogyan nőttél fel, mi történt veled, mittudomén... mindent!
 - És neked is - vigyorgott vissza.
Bólogattam és már láttam is lelki szemeimmel hogyan alszik el, mikor esténként az unalmas életemről fecsegek neki.
 - A kórházban miért nem mondtad? Majdnem megint elveszítettelek, anélkül hogy tudtam volna hogy megtaláltalak - szomorkodtam kicsit.
 - Akkor még nem jött el az ideje, de az éjjel történtek után lépnem kellett - felelte.
Átkarolta a vállamat és a többiek felé fordult.
 - Emberek, jól láttátok, a veszély valós. Sigurdur itt ólálkodik az átkozott Lovasaival, meg még az Isten tudja kikkel. Vannak Kiáltói és Lebegői is. Mind nagyon erősek és elszántak. Az a mocsok megfertőzte őket a képzeteivel, teljesen alárendelték magukat neki. A Beartooth-hegységben vertek tanyát, de nem tudom pontosan mire készülnek, nagyon őrzik a területüket - szónokolt.
A Beartooth az Absaroka-hegység egyik nyúlványa, északkeletre.
 - Honnan tudod mindezt? - kérdezte Vörös Szikla.
Yorick elvigyorodott.
 - Én sem vagyok egyedül. Van egy kis csapatom, pár mérfölddel távolabb várnak rám, utólagos engedelmeddel - mondta az indián főnöknek arra utalva hogy betették a lábukat a rezervátumba. Vörös Szikla bólintott hogy az engedély megadva.
 - Két Lovasom látta őket, mikor felderítést végeztek - folytatta - és elég sokan vannak. Legalább százan. Ezt a helyet pár perc alatt szétzúznák.
   A csend leple ismét ráhullott a teremre, csak a pici fogaskerekek kattogását lehetett hallani, ahogy mindenki azon töpreng, mit lehetne tenni. Zara és Kolen összebújtak féltőn ölelve egymást, anyám és Gréta a szokásosnál is aggodalmasabb képet vágott, még Kelda is megszeppent kicsit a hallottaktól. Orian tekintetében viszont dühöt láttam villanni, félelemnek nyoma sem volt. Sőt, a hangján sem lehetett hallani, mikor megszólalt: - Akkor ne várjuk meg míg ránktörnek, támadjunk mi! Elég volt a bujkálásból! - mondta határozottan.
Yorick elengedett és felé fordult. Egyik kezét a vállára tette és úgy szólt hozzá, ahogy egy király szól a hadvezéréhez: - Pontosan ezt akartam hallani. A szívedben bátorság lakik, te harcosnak születtél. Veled tartok, ha te velem tartasz. Akkor győzhetünk - mondta komolyan.
   Orian picit meghajtotta a fejét a nagyobb erő előtt, bár Yorick egy pillanatig sem éreztette hogy bárkinél is hatalmasabb lenne. Egyszerűen volt valami a kiállásában és a hangjában, ami tiszteletet érdemelt. Elcsodálkoztam, mert a kórházban még olyan idétlennek tűnt, most meg olyan fenséges.
Megölelték egymást úgy férfimódra, jó erősen meglapogatva a másik hátát, majd az öcsém a többiek felé fordult ismét.
 - Halljam ki tart velünk? - kérdezte.
 - Mind megyünk. A népem készen áll - felelte Vörös szikla.
 - Mi is - mondta Kolen, még mindig magához húzva Zarát. Az is bólintott.
 - Én is - szólt Gréta - egyébként is van némi elszámolnivalóm egy-két Lovassal- simogatta meg a karját, amit előző éjjel majdnem kitéptek.
 - Én meg csak szét akarok rúgni néhány segget...ööö...hátsót - korrigált Kelda, miután meglátta anyja rosszalló pillantását.
Elmosolyodtunk.
 - Rendben emberek, mindenki készüljön fel testben és lélekben. Orian készíts egy tervet estére, mondjuk 8-kor találkozzunk ugyanitt - adta ki az utasítást Yorick.  - Gréta elvinnél a barátaimhoz?
A nő bólintott. Az öcsém felém fordult: - Stella, pihenj kicsit, éjjel csak veled szeretnék lenni, annyi megbeszélnivalók van. Szeretlek - ölelt meg újra, s én már megint csak a könnyeim fátylán keresztül láttam hogy a többiek megindulnak halkan beszélgetve kifelé.
 - Vigyázz magadra - súgtam neki.
 - Ne aggódj - simított végig az arcomon, letörölve néhány könnycseppet. - Sietek vissza.
   Elengedtem és tétován álldogáltam tovább, míg mindenki távozott az épületből. Már csak Orian maradt, s a harci kedv mellett valami más is megjelent az arcán.
 - Haragszol még? - kérdezte óvatosan.
 - Nem. Én... most nagyon boldog vagyok - feleltem, mire elmosolyodott, őszintén, kedvesen. - Yorick miatt - fűztem még hozzá.
 - Értem - mondta valamivel halványabb mosollyal, de még mindig barátságosan.
Picit toporogtunk még, láttam rajta hogy valami nagyon nyomja a szívét, de nem tudja hogy bökje ki. Olyan képet vágott, mint az este a kórház parkolója mellett.
 - Tudnom kéne valamiről? - kérdeztem gyanakodva.
 - Fogalmam sincs tudnod kéne-e, csak azt érzem hogy nagyon szeretném kiadni magamból, elmondani neked hogy...szóval...
 - Nyögd már ki! - könyörögtem, mert a szívem úgy vert, mint egy csapdába esett madárka. Olyan szerelmes voltam mint az ágyú és bár féltem attól amit közölni akart, mégis epedve vártam. Ez a kettős érzés egészen felemésztett. Remegve néztem a vívódását, nem tudtam mit tegyek míg ki nem derül a mondanivalója.
   Éppen felé akartam nyújtani bátorításképpen a kezem, amikor kivágódott az ajtó és egy fiatal indián férfi rohant be rajta üvöltve: - Lovasok!!! Vigyázz...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy villámgyors alak  mögötte suhanva hátulról leütötte, s elterült a földön. Aztán csak egy rántást éreztem, majd a jéghideg levegőt ahogy az arcomba vágott, az éles napfény pedig elvakította a látásomat.