A tűz mellett fagyoskodva a szakállassal, próbáltam felmérni mekkora a veszély, számolgatni kezdtem a sátrakat. Hamar feladtam azonban, mert egymást takarták, lehetetlen volt. A levegőben keringő alakok időközben egyre kisebb köröket róttak, majd szinte már csak fölöttem repkedtek mint a keselyűk és bámultak. Az őröm is sunyi képpel vizslatott és gondoltam ha már itt kell állnom vele, kihúzok belőle pár információt.
 - A magas szőke Sigurdur ugye? - fordultam felé és próbáltam kedvesnek tűnni.
 - Ő. A mi Urunk. Nem ajánlom hogy ujjat húzz vele kislány - felelte gőgösen.
Eszem ágában sem volt ilyesmi, megborzongtam a mikor a sötét szemekre gondoltam. Mintha a pokol mélyére nyerhetne bepillantást, aki beléjük néz.
 - Mi az a csúnya forradás az arcán? Talán te húztál ujjat vele mégis? - gúnyolódtam.
 - VELE senki nem mer kikezdeni. Az utolsó, aki vette a bátorságot, megsebezte. Ezt látod rajta. Állítólag a heg végighúzódik a küldökéig, de egyikünk sem látta még - fecsegett.
 - És mi lett azzal aki ezt tette? - érdeklődtem, miközben fél szemmel a levegőt figyeltem, mert már nagyon idegesítettek azok az alattomos pillantások fentről.
 - Hmmm...Úgy felbőszítette Sigurdurt hogy egy pillanat alatt hamuvá porlasztotta. A feleségével együtt. Elvette az erejüket is. Nagyon hatalmas - bólogatott, mintha önmagát győzködné.
 - A feleségével? - dobbant meg a szívem.
 - Úgy bizony kislány. Az apád égette a sebet Sigurdur testébe. De nem volt több esélye, a következő percben már csak egy kupac hamu lett a szerencsétlenje - vigyorgott kárörvendően.
Büszkeség ide, méltóság oda, ez után a mondat után teljes erővel arcon köptem. Vérlázító volt a vigyora és a fennhéjázása.
Harag villant a szemében és már lendítette a karját hogy megüssön, de akkor eszébe juthattak a főnöke utolsó szavai, mert megállította a mozdulatot.
 - Ezért még számolunk te kis ribanc - törölgette magát bosszúsan.
Hátat fordítottam neki. Nem akartam hogy lássa az előtörő könnyeimet. Dühös voltam és nagyon fájt amit mondott.
Bár sosem láttam őket, elképzeltem ahogy a szüleim az óriással küzdenek, azért hogy az öcsém és én élhessünk. Valami furcsa érzés kerített hatalmába. A bosszúvágy. Abban a pillanatban megfogadtam a Nagy Szellemnek hogy Sigurdur ezért még megfizet. Lehajtottam a fejem és imádkozni kezdtem a segítségéért. Csak remélni mertem hogy meghallja.
   Ekkor belém hasított a felismerés, ahogy a meghallja szóra gondoltam. Orian! Hát persze! Én hülye, eszetlen, ostoba! Hiszen ő mindent HALL!
Villámgyorsan megfordultam és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Yorick azt mondta a helyet már megtalálta, csak azt kéne kihúznom ebből az idiótából hogy mit terveznek. Szétnéztem, Sigurdur elég nagy távolságra volt tőlünk, de könnyű volt kiszúrni méretes termete miatt. Két másik alakkal tanácskozott az egyik egyensátor melletti tűznél. Az egyikük mintha egy nő lett volna.
A szakállasra néztem. Tudtam hogy hiába kedveskednék, az most már nem hatná meg. Úgy döntöttem inkább felhúzom, hátha kikotyog valamit.
 - Az öcsémmel nem fog bírni - emeltem fel dacosan a fejem.
Nem válaszolt, de láttam hogy a nyelve hegyén van valami csípős megjegyzés.
 - Yorick nagyobb Úr nála - mondtam, olyan áhítattal ejtve az úr szót, hogy gondolatban meg is veregettem a vállam a csodás színészi teljesítményemért. A vállveregetés már csak azért is jogos volt, mert ezzel sikerült kihoznom a sodrából.
 - Sigurdurnál nincs hatalmasabb a Földön! Amint az öcséd idejön, a főnök elkapja, elveszi az ő erejét is és akkor megszületik minden idők legnagyobb Lélekkiáltója! Már csak ennyi hiányzik neki! - fröcsögte.
 - És ezt mégis hogy képzeli? Fogalma sincs Yorick mire képes! - vágtam vissza hogy tovább piszkáljam.
 - Tudod Stella - hajolt hozzám bizalmasan - mindenkinek van gyenge pontja. Az öcsédnek te vagy az - mosolygott magabiztosan. - Biztos vagyok benne hogy nagyon készséges lesz.
Elsápadtam. Bíztam benne hogy Orian mindent jól hallott és még időben tájékoztatja a többieket. Gondolkozni kezdtem: Hogy is mondta ez az idióta? Mindenkinek van gyenge pontja...
Megkerestem az óriást a tekintetemmel. Igen, most már biztos voltam benne hogy egy nő is van a társaságában, akinek úgy tűnt komoly figyelmet szentel. Már befejezhették a megbeszélést, mert a másik férfi elsétált, s ezek ketten is indulni készültek. Sietnem kellett.
 - Nocsak, nocsak - kötözködtem a szakállassal - úgy látom megvan a te főnököd gyengéje is - intettem a fejemmel Sigurdur felé. Talán valaki ellopta a szívét, hm? - tettem fel orvul a kérdést.
 - Olinda? - kérdezett vissza. - Nem dehogy, ő a lánya.... - harapta el a mondatot és látszott rajta hogy már meg is bánta. - Ha elárulod hogy elmondtam, úgy végzed mint a coyote a válladon - hörögte mérgesen én pedig csak mosolyogtam a bajszom alatt még mindig az óriást nézve. Most megvagy.