Mikor magamhoz tértem, a régi szobám látványa fogadott már világosban. Nem sokat változott. Egy ágy, egy asztalka és egy nagy szekrény jelentette a berendezést, a maga egyszerűségével. Jó volt újra itthon lenni. Minden évben hazalátogattam, de inkább csak kötelességből, meg persze hogy láthassam a szüleimet. Az út nagyon hosszú és fárasztó volt. Most viszont hipp-hopp iderepültem.
     Kezdtek felderengeni az éjszaka eseményei. Amikor a Lovasokra gondoltam kirázott a hideg, de tudtam hogy itt nincs mitől tartanom. Feltápászkodtam és kislattyogtam a konyhába. Úgy tűnt üres a ház. Kinéztem az ablakon, ott viszont annál nagyobb volt a csődület. Indián férfiak, nők és gyerekek tolongtak az utcán, körbevéve a díszes kompániát, akiket előző este a kórháznál hagytam. Hát ők is ideértek.
 - Mindenki nagyon kíváncsi a történetedre Stella - szólalt meg egy mély bariton a hátam mögött.
   Megpördültem. Az ajtóban egy szikár, idősödő indián férfi állt. Hosszú őssz haja, mely szinte a derekáig ért, szorosan befonva. Hasított bőr kabát, vastag nadrág és csizma volt rajta, kezeit zsebretette. Mély barázdák szántották végig sötét bőrét az arcán, s a tekintete komolyan és bölcsen szegeződött rám.
 - Apa! - kiáltottam boldogan és odarohantam hozzá. Szorosan átöleltük egymást és csak akkor éreztem igazán hogy itthon vagyok. Álltunk így néhány percig, én szorongattam, ő meg tűrte.
 - A Nagy Szellem mostanában kegyes hozzánk. Sok jó hírem van Stella - mondta. - De a legjobb hogy téged hazavezetett - fűzte még hozzá.
Hogy vezetett az nem a legtalálóbb kifejezés, emlékeim szeint inkább dobált, de ráhagytam. A Nagy Szellem biztos tudja mit csinál, apámmal meg jobb nem kötözködni. Leültünk az asztalhoz, megfogta a kezem és nézegetett egy darabig.
 - Semmit sem változtál lányom - jelentette ki aztán.
 - Te sem apa - mosolyodtam el. - Na halljuk azokat a jó híreket - szorítottam meg a kezét. Hátradőlt, összevonta a szemöldökét és ebből tudtam hogy komoly dologról van szó.
 - Tudod hogy a fehér emberek - ezt most ne értsd magadra - jópár évtizeddel ezelőtt szinte teljesen kiirtották a bölényeinket . Miután kiszipolyozták a földünkből amit lehetett és elpusztították az állatainkat, lassanként elszivárogtak innen. A legújabb felmérés szerint mióta elmentek, a bölénypopuláció növekedésnek indult. Míg az 1900-as évek elején  csak néhány száz példány lézengett, ma már több mint 300 000 rója a prérit, amelyek már az ellenőrzésünk alatt vannak. Egyre több őslakos vándorol újra ide, az élet visszatérni látszik - mondta sűrűn bólogatva.
 - Ennek szívből örülök - mondtam, s ez igaz is volt. Tudtam hogy a rezervátumban élő embereknek milyen fontos ez.
Mindig is bíztak benne hogy a hagyományaik, kultúrájuk ismét felvirágzik, s folytathatják őseik életmódját.
   Az indiánok - nemzetségtől függetlenül - nagyon tisztelik a természetet, gyönyörű harmóniában képesek együtt élni vele. Élvezetből sosem ölnek, s vigyáznak minden léptükre, bármerre is járnak. Óvják a Földet, hisz jól tudják : azt csak kölcsön kapták gyermekeiktől.
   Én is ebben a szellemben nőttem fel, ha parkban vagy erdős területen jártam, mindig beszéltem a fákhoz gondolatban. Megköszöntem nekik a levegőt amit beszívhatok és az árnyékot mellyel óvnak. Az ősi monda szerint a fa híd Ég és Föld között, a Nagy Szellem is azon jár-kel ha épp itt van dolga. Hát az éjjel volt az kétségtelen. Elrebegtem magamban egy halk hálaimát neki.
 - Te tudtál erről az egészről ugye? - néztem apámra.
Igaz hogy eddig nem erről beszéltünk, de persze értette. Bólintott.
 - Nem tudtuk bekövetkezik-e és ha igen mikor. De úgy látszik eljött az ideje - mondta.
 - De micsoda? Én még mindig nem értek semmit apa! - keltem ki magamból.
 - Először is fürödj meg. Tisztítsd meg a tested és a lelked, mert anélkül hiábavalóan keresed a tiszta gondolatokat - mondta miközben felállt.  - Visszamegyek a többiekhez, szólok nekik hogy felébredtél.
   Kiballagott, én pedig igazat adtam neki. Valóban rámfért a fürdés, már nagyon rosszul éreztem magam. A fürdő felé vettem az irányt. Még mindig pinkben virítottam, ideje volt megszabadulni tőle. Engedtem magamnak egy kád jó forró vizet,majd miután ezt is szépen megköszöntem a Nagy Szellemnek, elmerültem benne. Hagytam hogy a meleg átjárja
minden porcikám, s próbáltam semmire sem gondolni. A testem ellazult, a lelkem is megnyugodott.
    Egészen addig így maradtam, míg ki nem hűlt a víz, aztán gyorsan megtörülköztem és megszárítottam a hajam. Mostmár sima és selymes lett, nyoma sem volt a tegnapi ragacsos kócnak. Elégedetten fésülgettem. Egy kis székre tiszta ruha volt készítve, meleg nadrág, egy flanel ing és puha zokni. Anyám semmiről sem feledkezett meg. Felöltöztem és  már szinte teljesen jól éreztem magam csak az éhség gyötört. Visszabattyogtam a konyhába hogy keressek magamnak valami ennivalót. Az utca még mindig tele volt, úgy tűnik senki sem tudott napirendre térni a történtek felett. Örültem hogy látom a többieket, de nekem valahogy nem akaródzott kimenni. Kicsit szomorúan vettem tudomásul hogy Oriant viszont már nem látom a társaságban. Aztán hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon.