Mindannyian leültek és Sun May, az anyám, belefogott a mondandójába.
 - Mielőtt a lényegre térnék Stella, el kell mondanom egy történetet.
Itt tartott egy kis hatásszünetet, én pedig kíváncsian néztem rá.
 - Évmilliókkal ezelőtt ez a bolygó még nem így nézett ki mint napjainkban. Csupán egyetlen óriási szárazföld volt rajta, amit egy hatalmas óceán vett körül. Talán ezt tanultad is földrajzból, úgy nevezik Pangea. Persze nem ez volt a neve, akkoriban Artar-nak hívták. És már akkor is éltek emberek a Földön, bár ezt viszont nem így tanítják. Azok az emberek rengeteg olyan dologra voltak képesek, amik ma már csak sci-fikben, vagy fantasy könyvekben léteznek. A gondolataik erejével bármit képesek voltak véghez vinni, tárgyakat mozgattak, különböző légköri jelenségeket idéztek elő vagy egyszerűen csak elláttak többezer kilométerre. Nekik ez természetes volt, a mai ember viszont már csak elképzelni tudja, megtenni nem.
  A nagy szárazföld - Artar - egyetlen királyság volt. A trónt mindig a király fia vagy lánya örökölte, az uralkodónak pedig csak egyetlen gyermeke születhetett. Miután megfogant a trónörökös, a királyi pár többé nem hálhatott együtt, így biztosították hogy ne legyen hatalmi harc soha. Miután a gyermek felnőtt, egy Álomlátó segítségével találták meg neki a megfelelő párt, akivel majd irányíthatja az uradalmat. Az Álomlátók alvás közben látták meg a jövendőbeli arcát és hogy hol találják.
 A királyságban hét nagy nemzetség volt: Látók, Hallók, Érzők, Ismerők, Lebegők, Lovasok és Kiáltók. Jól megfértek egymással, sosem háborúztak, mindenki tiszteletben tartotta a másikat. Bár az Ismerőket senki sem kedvelte igazán, ugyanis ők bele tudtak nézni mások gondolataiba. És hát senki sem osztja meg a legféltettebb titkait szívesen egy idegennel.
Itt köhintett egyet, s mintha picit zavarba jött volna, de aztán folytatta:
 - Tulajdonképpen minden nemzetség a képességeiről kapta a nevét. A Látók látták a dolgokat, voltak Jövő-,Múlt- vagy épp Álomlátók. A Hallók a legnagyobb távolságból is képesek voltak érzékelni a hangokat. Az Érzők felfogták az élőlények - sőt még a fölgolyó - legkisebb rezgéseit is, jelezték ha baj közeleg. A Lebegők le tudták győzni a gravitációt, el tudtak emelkedni a földtől bármilyen magasra. A Lovasok akármire fel tudtak kapaszkodni, meg tudták ülni a szelet, de még akár a ködöt is. És végül a Kiáltók. Ők voltak a legtöbben és nekik volt a legtöbb fajtájuk is. Voltak Szélkiáltók, Fájdalomkiáltók, Tűzkiáltók és még sorolhatnám. A nevükből adódik hogy a kiáltásukkal mit tudtak előidézni. A Fájdalomkiáltók például fájdalmat tudtak okozni annak, aki meghallotta. Néha volt is ebből vitájuk a Hallókkal, de aztán mindig megbékéltek. Gyakran került ki az uralkodó is ebből a nemzetségből, nagyon erősek voltak.
 - Ne haragudj anya,de honnan szeded ezt az egészet? Amit az iskolában tanítanak az sokkal hihetőbb - vágtam közbe.
 - Úgy van kislányom, mert az emberek már nem emlékeznek a régi világra, mindjárt az is megtudod miért - felelte anyám kicsit bosszúsan, amiért megzavartam.
 - Rendben, bocsánat - igazgattam meg a takarómat.
 - Na szóval - folytatta - a legutolsó király Artarban Lavion volt, egy Tűzkiáltó. Mikor felnőtt és a szülei ráhagyták a trónt, az Álomlátó egy másik Tűzkiáltót, Karint jelölte meg feleségéül. Össze is házasodtak és Karin még abban az évben állapotos lett. De különös dolog történt amikor eljött a szülés ideje, olyasmi,amire addig még soha nem volt példa.  A törékeny királynő nem egy, hanem KÉT babának adott életet. Ikrek voltak, egy fiú és egy lány. Az ikerszülés akkoriban egyáltalán nem volt jellemző. Tudták hogy majd csak az egyikükből lehet uralkodó, de képtelenek voltak eldönteni melyiküktől váljanak meg, hisz mindkettőt szerették. Úgy határoztak ezért, ha majd megnőnek egy Látóra bízzák a sorsukat, az majd megmondja ki vezesse tovább az országot. A kisfiút Ralfnak keresztelték, a kislány a Thea nevet kapta. Szépen cseperedtek és nem is volt semmi baj, míg Lavion meg nem halt 16 éves korukban. Az anyjuk egyedül nem tudta tovább vállalni Artar vezetését, így megkereste a legidősebb Látót és segítséget kért. Az meglepő választ adott neki. A Látó szerint a lánynak kellett tovább vezetnie az országot és erre senki sem számított. Főleg Ralf nem. Magának akarta a hatalmat, valószínűleg az apja halálában is benne volt a keze. A hír hallatán iszonyúan feldühödött és úgy döntött erőszakkal szerzi meg a trónt. Minden nemzetségből állított maga mellé embereket és a seregével megtámadta hugát, még mielőtt az férjhez mehetett volna és elűzte a birodalom éléről.
Thea okos volt, tudta hogy a bátyja nem alkalmas a királyság irányítására, túl sok gonoszság szorult belé. Elpusztítaná amit elődei felépítettek. Megtiltaná a képességek használatát, mivel ő maga sem volt erős. Szüleik erejét ugyanis Thea örökölte. Ralfnak semmi sem jutott.  A lány elindult hát Artar legmagasabb pontja felé egy Lebegővel hogy megtegye azt, ami a nemzetségek utolsó reménysége volt. Az ő képessége bátyjával ellentétben nagyon erős volt, igazából a szülein kívül senki sem tudta mire is képes. Rajta kívül csak egy ilyen született az évezredek során. Thea ugyanis Lélekkiáltó volt. Az ereje egyre fogyott ahogy megmászta a magas hegyet, az viszont napról-napra gyűlt benne ami a terve végrehajtásához kellett. A harag és a fájdalom. Az utolsó métereken már a Lebegő vitte, majd a csúcson letette a holtfáradt lányt.
Az pihent pár percig, majd összegyűjtötte minden dühét és bánatát, kitárta karjait és elkiáltotta magát. Hosszú percekig üvöltött és hangjának ereje megrengette az egész szárazföldet, ami darabokra szakadt, így választva el a népét Ralftól. A végére a hangja  elhalkult és holtan esett össze. A lelkét is beleadta a kiáltásba, így az is távozott belőle. De sajnos a terve nem úgy sült el ahogy szerette volna.
   Miután Artar megszűnt létezni és a nemzetségek törvényes uralkodó nélkül maradtak, széthullott a társadalmuk. Vezető nélkül megszűnt a lelki egységük is. Az idős bölcsek ezért úgy határoztak hogy el kell hagyniuk a Földet és máshol megpróbálni újra egyesíteni a népet. Néhány lebegő elindult az univerzumba, új otthont találni. Nem csak lebegni tudtak, de a gondolatnál is gyorsabban repülni is. Mikor meglelték az új bolygót, mely alkalmas volt az emberi élet fenntartására, a régi királysághoz hű nemzetségeket elvitték oda. A Föld kiürült, csak Ralf és néhány alattomos talpnyalója maradt itt. Sosem tudták meg hová lettek a többiek. Mivel a csatához Ralf csak férfiakat állított maga mellé, nem született több gyermek és ők néhány évtized alatt eltűntek. Bolygónk magára maradt.
  Az évezredek során aztán a természet újra megalkotott egy emberhez hasonló fajt, de azok már képtelenek voltak olyasmire, mint az elődeik. Viszont Artar népe sosem feledte a régi földet, néhányan közülük visszatértek, s megtanították a ma élő ember ősét sok olyan dologra, amit nélkülük nem fedeztek volna fel. Meséltek nekik a csillagászatról, a matematikáról, a lélekről. Az ősi ember így jutott olyan tudás birtokába, ami a mai tudomány alapja. Biztosan hallottál a mayákról, az egyiptomiakról, vagy nagy kínai bölcsekről. Az ő tudásuk Artarból ered. Istenként tisztelték tanítóikat, szobrokat, emlékműveket emeltek nekik, melyek a mai napig állnak. De a képességeiket nem tudták átvenni, erre születni kell. A mai emberfaj nem képes ilyen gyermeket nemzeni, még ha Artarival hál sem, mert genetikailag nem képes rá. Viszont mégis vannak a Földön a régi nemzetségekből, hogy segítsék és tanítsák továbbra is az emberiséget. Csakhogy pár éve történt egy kis baj. Úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát.
Évekkel ezelőtt két Tűzkiáltónak ezen a bolygón gyermeke született. Egészen pontosan KÉT gyermeke. Ikrek.
   Itt már teljesen belezavarodtam az egészbe és fáradtan néztem a kis társaságra a szobámban.
 - Hát ez nagyon szép történet anya, de elég hihetetlen. Különben is mi közöm nekem mindehhez? - kérdeztem.
 - Csupán annyi kincsem hogy az egyik gyermek te vagy - felelte a szemembe nézve.
Néma csend ült a szobára. Mindhárman engem bámultak, mintha azt várnák hogy most valami varázslatos dolgot műveljek, mondjuk tüntessem el a várost vagy hirtelen nyarat csináljak a télből.
 - Na várj. Csak egy pillanat. Hogy mi vagyok én??? - pukkasztottam ki az ábrándlufikat a fejük fölött.
Látták hogy egy szavukat sem hiszem, kicsit talán csalódottak is voltak emiatt. Végül Zara szólalt meg csendesen: - Semmi baj Stella, sok volt ez az információ egyszerre, de ne aggódj,  kérdezz bátran, mindenre válaszolunk. Hiszen mostantól nagyon sokat leszünk együtt.
Felállt, odasétált az ágyamhoz és megfogta a kezem. Ettől hirtelen halálos nyugalom szállt meg és még csak össze se rezzentem mikor Barbie nővér berontott a szobába és csípőre tett kézzel kérdőre vonta anyámat: - Na, elmondtátok végre neki?